Dél-Afrikai rendező debütáló filmjét meglehetősen ritkán övezi felfokozott várakozás, Neill Blomkamp sci-fi-jével mégis ez a helyzet, köszönhetően az ügyes marketingstábnak, akik naponta tesznek fel a netre egy-egy dokumentumfilmnek vagy híradórészletnek álcázott vírus videót. A ma debütált trailer már többet sejtett a filmből, ez alapján egy sajátos sci-fi, akciófilm és (ál)dokumentumfilm keverékre számíthatunk. A történet, amely a rendező korábbi rövidfilmjén alapul (itt meg is nézhető), egy dél-afrikai menekülttáborban játszódik, ahol földönkívüliek élnek gettószerű környezetben. Amerikai premier: augusztus 14.
 

Felkerült a netre Pedro Almodovár legújabb filmjének angol feliratos előzetese. A Félbemaradt ölelések Cannes-ban debütált és vegyes fogadtatásban részesült - magyar bemutatóról egyelőre nincs hír: szeptember 14.

Nincs gyerekműsor szülő nélkül. A magára hagyott gyerek hamarabb felnő, mint azt a szülő szeretné.

Talán már elmúltak azok az idők, amikor a gyermeklét halálán keseregve kihajítottuk a televíziót az ablakon. A kiber-nemzedék életképessége nem a hozzáférés korlátozásán, hanem az információ értékvezérelt szelekcióján múlik. Tudatos médiahasználat, ez most a jelszó. Persze erre a tudatosságra nevelni kell – gyermeket, szülőt egyaránt. És ha már itt tartunk, nevelni kell a médiát is. Bár e ponton úgy tűnik, kettéválnak a nevelési elvek: míg a média működését félig-sikerült jogszabályok és a felügyeleti szerv kötött szigora, a gyerekek tájékozódását–szórakozását a jogszabály mentén kijelölt korosztályos tilalom-karikák szabályozzák, addig a szülő látszólag magára lett hagyva. A szülő, akinek közmegegyezés szerint tulajdonképp ellenőriznie kellene, mit is néz a gyerek. Igaz, legutóbb, az év elején az ORTT igyekezett kézen fogni a homályban tapogatózó nagykorúakat, „Ne a televízió nevelje fel a gyereket!” szlogenű kampányfilmjeivel megpróbálta ráébreszteni a fásult szülőt, hogy a tizenkettes karika sem jelent önmagában védelmet, az elektronikus bébiszitter pedig karikától függetlenül ontja magából a tévéhabot. Kérdés persze, hogy a szülőket sikerült-e kimozdítani a holtpontról, vagy a kies tévémagányban a gyermek borzongott csak a plüssmaci-gyilkos lurkó és a metrókocsi rúdja körül vonagló kislány láttán – esetleg merített ötletet, s hívta osztálytársnőjét kíváncsian sarokba, várta meg, míg a szülő átadja a terepet: vár a vérgőzös videó. De félre az ellentétes hatás víziójával! A romániai importfilmeknek mindenki örült (lásd a Lapkiadás és Médiapiac márciusi számát). Örült az ORTT, hogy a mintegy 1200 alkalommal sugárzott reklámfilmek, számításaik szerint, a magyar lakosság 77 százalékát elérték, és örültek a televíziók – főként a kereskedelmiek, hiszen kimondatott: „a nevelés a szülő, nem pedig a televízió feladata.” S való igaz, ne a tévé nevelje a gyerekeket, az a szülő dolga. A probléma ott kezdődik, hogy a tévé igenis nevelni akar. Teszi ezt nem csak ilyen célzatú műsoraiban, de indirekt módon, átengedve a terepet más nevelőknek, történetesen marketinges népitanítóknak.

Nem Kathryn Bigelow filmje az egyetlen, amely az iraki háború poklában játszódik, de az eddigiek közül talán a leghitelesebb, ráadásul mentes mindenféle csillagsávos patetizmustól. A film a tavalyi Velencei Fesztiválon debütált, és ha az Arany Oroszlánt nem is, néhány kisebb díjat elhozott. Mindez a magyar forgalmazókat egyelőre nem győzte meg, hazai bemutatóról ugyanis egyelőre nem tudni, így akár a moziból méltatlanul kimaradt filmek listájára is beválogathattuk volna Bigelow háborús drámáját. Az amerikai bemutató ebben a hónapban esedékes, a stúdió ennek örömére feltette a film első nyolc percét a netre.
 

Southland Tales – amerikai, 2006. Rendezte: Richard Kelly. Szereplők: Seann William Scott, Sarah Michelle Gellar, Justin Timberlake. 152 perc.
Vetítik: Vasárnap (július 5.) 21:40 TV2

A filmcímek magyar fordítói követtek már el irtózatos baklövéseket – elég csak a Shaun of the Dead alliteráló címére gondolni, amit doszt sem fogok leírni –, de Richard Kelly második játékfilmjének honosított címére nem lehet panasz. A Donnie Darko rendezőjének új munkája ugyanis maga a zabolázatlan és őrjítő Káosz. A Káosz birodalma ambiciózus – popkulturális elemekkel, illetve Robert Frost- és T. S. Eliot-idézetekkel teli – tabló az ezredforduló Amerikájáról, és nem mellesleg túldíszített és kifacsart adaptációja a Jelenések könyvének.

Nem is mindenki vevő erre a hűvösen tálalt katyvaszra: Kelly filmjének első változatával kíméletlenül bántak 2006-ban a cannes-i nézők, a közönségszavazáson sikerült a leghátsó helyen végeznie. Az iszonyatos francia bukta után a rendezőnek még sikerült összeszednie elég pénzt, hogy átalakítsa filmje expozícióját és hozzátegyen elég speciális effektust a könnyebb fogyaszthatóság érdekében, de őrületes ambícióiról nem mondott le. Az a változat, amely 2007 telén a csekély számú amerikai moziba eljutott, Kelly munkájának csak a harmadik, negyedik és ötödik részét tartalmazza: a lespórolt expozícióhoz három, korábban kiadott képregény formájában lehetett csak hozzájutni.

Nem mintha a rajzolt kiegészítők biztos támpontot nyújtanának a több szálon futó, kaotikus cselekményben. Ám mérhetetlen gyenge pontja és visszássága ellenére A Káosz birodalma az egyik legfontosabb és legzseniálisabb kortárs hollywoodi stúdiófilm. Kelly az ezredforduló végletes állami paranoiáját, vallásos világvége-várását, rendőrségi brutalitását, technológiai furcsaságait olyannak ábrázolja, mint amilyenek. Egy szörnyű közlekedési baleset ez a film, egy baleset, amiről nem tudjuk levenni a szemünket.
 

Amikor A hét videója rovatot elindítottuk, ajánlásokat kértünk az olvasóinktól is. Érkezett is rögvest több tipp, a legelső Vargha Márk Péter Belső ablak című filmjére, de azóta mindig adódott valami aktuálisabb: először a választás jött közbe, majd egy magyar Annecy-díj, két hete a Corbijn-klippályázat végeredménye, legutóbb pedig Michael Jackson halála. Most viszont...

Mission: Impossible --- Jelen esetben a „lehetetlen küldetés” az alcímben jelzett kísérletre vonatkozik: Orosdy Dániel a biztos kudarc tudatában próbálta összefoglalni egy hosszabb esszében mindazt, ami kis túlzással lehetetlenné teszi a „kultfilm” fogalmának egzakt meghatározását. A esszé előző rész itt olvasható, a befejező rész jövő szombaton kerül fel a blogra.

- A kultfilmek, kultfilmesek létének tudatosítása

Részben a fent említett rendezők munkásságának, részben olyan műveknek köszönhetően, mint Tim Burton Ed Woodja, a nagyközönségben tudatosulhatott, hogy „van élet” a formai és tartalmi szempontból egyre jobban kiüresedő nyolcvanas évekbeli Hollywoodon túl is. Mindössze utána kell nézni annak, ki volt Edward D. Wood, jr., milyen filmeket rendezett, kik ihlették Tarantinót a Kutyaszorítóban megírásakor-megrendezésekor stb. – és az érdeklődő filmbarát az idézés-tisztelgés posztmodern gesztusának köszönhetően máris izgalmas kultfilmek és -filmesek tömegét ismeri meg.

- Alulról szerveződő, spontán válasz a középszerűségre

A hetvenes években az amerikai filmgyártás aranykort élt át, az Új-Hollywoodnak nevezett rendezőgeneráció (Coppola, Scorsese, Spielberg, Lucas, Friedkin, Bogdanovich, Milius, De Palma, Cimino stb.) személyes, magas művészi színvonalú filmeket alkotva tudott kasszasikert aratni, ám a lendületük kifogyott az évtized végére. Miközben a nyolcvanas években Új-Hollywood tagjai vagy leadtak az igényeikből és inkább a gyors sikerre, könnyű pénzre koncentráltak (Lucas, Spielberg), vagy önmagukat keresték művek során át (Coppola, Scorsese stb.), a megbízható iparosok, féltehetségek újra lehetőséghez jutottak, és határozott koncepció, művészi elképzelés nélkül készülő, jellegtelen, „langymeleg” élményt nyújtó sikerfilmek gyártásába fogtak, elődeik vívmányait kihasználva. A blockbuster Új-Hollywood-i találmánya tehát életben maradt, de a kamerák mögött immár John McTiernan és Tony Scott állt.

A nagyközönség persze vevő volt ezekre a filmekre is, de az általános hangulatra a csömör volt jellemző: a nyolcvanas évek amerikai filmgyártása az önismétlésről szólt, igazán kiemelkedő új alkotói generáció és filmes vonulat megjelenése nélkül múlt el. A közönségben és a filmesekben egyaránt megnőtt az igény a furcsa, sarkos, szokatlan, eredeti filmek befogadása és elkészítése iránt, tért hódított a „vissza a gyökerekhez” gondolata, így a videótékás generáció tagjainak szándéka termékeny talajra hullott, a kritika és a kassza egyaránt őket igazolta a kilencvenes évek első felében.