A hét videója természetesen nem lehet más, mint egy Michael Jackson-klip. A választás eshetett volna a Thriller-re (r: John Landis), amely a zenei videók közül elsőként használt komplex történetet és játékfilmes speciális effektusokat, a Scorsese rendezte, rövidfilmnek is beillő 19 perces Badre, vagy akár a Terminátor 2-ben debütáló morphing-eljárást videóklipben elsőként alkalmazó Black or White-ra. Ezek a videók kétségkívül hozzájárultak a klipműfaj nagykorúvá válásához, ugyanakkor nagy szerepet játszottak abban is, hogy Jackson már életében mítosszá vált. Ennek a leglátványosabb példája az Earth Songhoz készített videó, amellyel kapcsolatban Mekis Péter a következőket írja az énekesről készített tanulmányában (mivel a dolgozat nem található meg a neten, a szerző szavait egy másik blogger kolléga tolmácsolásában idézem):
Az énekes-sztár videoklipben játszott alakítása nem választható el polgári arcától, a művészi individuum és a mű, a klipbeli szerep összemosódik, sőt, a siker biztosítéka a jól megszerkesztett mítosz…
Az Earth Song (1995) természeti idillel indít: őserdőt látunk, melynek csendjét bulldózer töri meg. Hirtelen váltással MJ-t látjuk, hatalmas kiégett pusztaságban, a kivágott erdő helyén. Vörös háttér előtt vékony, ág nélküli facsonkok merednek az égnek. Tömegfilmből kölcsönzött hangon szólal meg a mondanivaló, hogy pusztul a világ. Amazonasi indiánok nézik tehetetlenül a sorra kidőlő fáikat, négerek gyászolják pusztuló állatvilágukat, szarajevói apuka pityeredik el, híradószerűen fekete-fehér képen halott kislánya biciklijének roncsa fölött. Jackson mindezt látja, és ami a korábbi mítoszban nem volt meg, együtt érez, együtt szenved a Föld minden egyes lakójával. Már arra sincs szüksége, hogy megjelenjen az egyes helyszíneken. Együtt idézi fel a halandókkal az idilli múltat, és egyszerre marnak a földbe tehetetlenségükben: az emberek a valós térben és Jackson a mitikusban, a pusztulás epicentrumában az ő kezei közül kipergő föld a legfeketébb mind között.
A tehetetlen földbe markolás aktusa újra és újra megismételve egyre rituálisabbá válik, imádsághoz, vagy még inkább varázslási szertartáshoz hasonlatossá. Aztán szélvihar kerekedik, megmozdul a Föld. A fenségesnek kijáró szent borzalommal figyelik a földlakók a jelenetet: kidőlt fák és lerombolt házak emelkednek a helyükre, állatok és emberek támadnak fel halottaikból. Egyedül Jackson nyugodt: átszellemült arccal, félreismerhetetlenül krisztusi tartásban kapaszkodik két fa között. A jelenet a klasszikus Superman képsoraira emlékeztet: a tehetetlenül szenvedő arc, a kiáltás, a visszafelé pergetett képsorok és az egyre sebesebben pörgő Földgolyó körül megjelenő fehér csíkok.
Nem evangéliumi megváltás ez, hanem Bulgakov Jézusára emlékeztet, nem csak megvált (Földényi F. Lászlótól kölcsönvett kifejezéssel) az evilági megváltó, hanem a bűnöket is meg nem történtté teszi. A megkomolyodott Michael Jackson-istenség a szemlélődő szerepből aktív megváltóvá válik.
