Egy amerikai festőművész, név szerint Dan Lydersen, elkészítette A hét főbűn parafrázisát. Az olajjal festett táblakép teljesen hű Hieronymus Bosch eredetijének szellemiségéhez, azt leszámítva, hogy itt a figurák és a (tárgyi) motívumok kultuszfilmekből származnak. Elvileg 19 különböző filmet idéz meg a festmény, nekem csak a töredékét sikerült felismernem, ha valakinek sikerül rábukkannia mindre, vagy legalább a többségére, jelezze a kommenteknél. (Az alábbi kép kattintásra megnő, a részletek pedig a tovább után láthatóak.)

Habony Gábor olvasónk jegyzi az alábbi esszét, amelyet még az év elején küldött el a Filmvilágnak. Akkor még úgy tűnt, nem mutatják be nálunk az Engedj be! című filmet, azóta szerencsére ezt megtörtént (sőt ősszel DVD-n is megjelenik), így érdemes közölni a cikket is. A szerző sajátos nézőpontból közelíti meg a filmet, nem feltétlenül értünk az állításaival egyet, de jól megírt, vitára alkalmas szövegről van szó, amely azonban elemző jellege miatt – természetesen – SPOILERES, ezért csak az olvassa el, aki már látta a filmet.

Furcsának tűnhet klasszikusnak nevezni egy 2008-as filmet, de ha mélyebben beletúrunk az Engedj be! (Let the Right One in) szimbolikájába, akkor számos klasszikus vonást fedezhetünk fel az történetében.

Maga az alaphelyzet nagyon emlékeztet az archaikus legendákra, ahol a történet a hős, a nő és a szörny körül forog, rajtuk kívül pedig csupán néhány mellékszereplő kap egy-két jelentéktelen mondatot. Ezt erősítik az eredeti sztorin eszközölt változtatások; Håkan pederaszta beállításának hiánya és halála, illetve a hiányzó háttértörténetek.

A filmben felbukkanó mindenféle mellékkarakterek alig kapnak néhány mondatot, cselekedeteik szinte teljesen jelentéktelenek — nem lépnek fel a „szörny” ellenében, illetve egyikük próbálkozik egy kicsit, de az eredmény csak egy sablonos haláljelenetre elegendő. Itt jegyezném meg, hogy a halál jelenségének teljes mértékben sablonokból felépített ábrázolása (elégő vámpír, elharapott artéria, a negatív szereplők csupán utalásokkal bemutatott széttépése) révén a film elbagatellizálja annak jelentését. Értelemszerű, hogy itt nincs hangsúly a halálon, csak a főszereplőkön és kapcsolatukon. Ezzel a kijelentéssel máris beléptünk a legendák világába. 

Géczy Dávid rövidfilmje, amelyet a tavalyi Filmszemlén mutattak be, egyértelműen a gengszterfilmes hagyományok Tarantino és Guy Ritchie fémjelezte vonulatához kíván kapcsolódni. Az eredetiség követelményének így aztán mérsékelten felel csak meg, dicsérendő viszont a jó (és nyilván kellően költséghatékony) helyszínválasztásért, a remek plánozásért, vagy a fordulatok ügyes időzítéséért (egyedül a slusszpoén tűnik előkészítetlennek), de Szabó Simon is kitűnő az alkatához passzoló főszerepben.
 

• Új filmes és színházi oktatási intézmény indul szeptembertől. A Károli Gáspár Református Egyetem égisze alatt működő Színház és Filmintézet összesen harminc szakot hirdet meg, olyan területeken mint színház- és rendezvénytechnika (színpadmester, világítástechnikus, ügyelő), hangtechnika (hangmester, hangosító),  filmtechnika (felvételvezető, gyártásvezető, rendezőasszisztens), képzőművészet (díszlet- és jellemtervező asszisztens, mozgóképi animációkészítő, animációs film-rajzoló), illetve szakírás (forgatókönyv- és drámaíró, színház- és filmművészeti szakíró, kritikus). A 4-6 féléves kurzusokra felvételivel lehet bejutni, az oktatók a szakma elismert tagjai közül kerülnek ki, egy félév pedig 160 ezer forintba kerül. Bővebben: itt. 

• Pálfi György Scarlett Johannsont szeretné megnyerni készülő Rejtő-adaptációjának egyik szerepére. Erről producere, Váradi Gábor beszélt a Film New Europe tudósítójának Karlovy Vary-ban, ahol Pálfi legutóbbi filmje, a Nem vagyok a barátod is szerepel a programban. Váradi elárulta azt is, milyen távolabbi tervei vannak még a magyar rendezőnek: szeretné feldolgozni Arany János Toldiját, illetve „Férfi és nő” címmel készít egy experimentális filmet is, amely teljes egészében klipek és régi filmrészletek montázsából állna.

• A lassan kultuszfilmmé váló Engedj be! rendezője, a svéd Tomas Alfredson angol nyelven forgatja következő filmjét a Working Title stúdió égisze alatt. John Le Carre hidegháborús kémregényét, Az árulót (Tinker, Tailor, Soldier, Spy, 1974) adaptálja A királynőt és a Frost/Nixont is jegyző Peter Morgan forgatókönyvéből. (firstshowing) 

• Werner Herzog, Errol Morris és további 30 kortárs dokumentumfilmes közreműködésével készült az a dokumentumfilm, amely a dokumentumfilmezésről, a szakma alapkérdéseiről szól. Az előzetes itt tekinthető meg. 

• A korábbi hírekkel ellentétben mégsem kell Tarantinónak lerövidítenie a Becstelen Brigantykat, sőt, a mozikba kerülő film egy perccel még hosszabb is lesz, mint a Cannes-ban bemutatott változat. A rendező közben elárulta az is, hogy szívesen leforgatná a film előzményét is, a történetet félig már meg is írta. (theplaylist)  

• Először forgat Iránon kívül Abbas Kiarostami. A saját forgatókönyvéből készülő Hiteles másolat (Certified Copy) Olaszországban játszódik, főhőse egy brit író (William Shimell), aki az eredeti és a másolat művészetben elfoglalt helyéről és viszonyáról tart előadást. A konferencia alatt megismerkedik egy francia galéria tulajdonosával (Juliette Binoche), ártatlanul induló, de egyre veszélyesebbé váló románcuk során kiderül, hogy az életben sem könnyű az eredetit és másolatot, illetve a valóságot és látszatot megkülönböztetni. A „filozofikus love story” már forog, premierjére a 2010-es Cannes-i Fesztiválon kerülhet sor. (screendaily) 

• Kapitalizmus: Egy szerelmi történet – ezt a címet adta Michael Moore készülő filmjének, amely a „a gazdasági vállalatok uralmának és féktelen profitéhségének katasztrofális következményeire fókuszál”, illetve arra, hogy mindez milyen hatással van az amerikai emberek és a világ lakosságának életére. A bemutató október másodikán esedékes, pontosan egy évvel és egy nappal azután, hogy az amerikai szenátus rábólintott a Wall Street-nek nyújtandó 700 millió dolláros pénzügyi mentőcsomagra. (variety) 

• Franciaországban a forgalmazók, tévécsatornák, producerek és rendezők jóváhagyásával a jövőben hamarabb jutnak el a filmek a mozikból az egyéb platformokra. A mozipremier után négy hónappal (a DVD megjelenéssel egyidőben) már a fizetős VOD (video on demand) rendszerben is megtekinthetőek lesznek a filmek, de az előfizetéses tévék is hamarabb leadhatják őket. Az intézkedés célja legális alternatívát nyújtani az illegális fájlcserélő oldalakkal szemben. (screendaily)

• Az orosz „2X2” televíziós csatorna kivágta a South Park sorozat egyik epizódjából a Putyin miniszterelnökkel foglalkozó részeket. A döntést állítólag nem az orosz ORTT nyomására hozták meg a csatorna szerkesztői, ugyanakkor korábban már bezárással fenyegette az adót a kormány illetékes szerve „erkölcstelenség és erőszak terjesztése” miatt. Hogy Putyinnal nem lehet viccelni, az már 2002-ben bebizonyosodott, amikor az NTV csatornának meg kellett szüntetnie a Kukly címen futó szatirikus bábműsorát, mert a Kreml tiltakozott Putyin elnök kigúnyolása miatt. (thrfeed)

Mission: Impossible --- Jelen esetben a „lehetetlen küldetés” az alcímben jelzett kísérletre vonatkozik: Orosdy Dániel a biztos kudarc tudatában próbálta összefoglalni egy hosszabb esszében mindazt, ami kis túlzással lehetetlenné teszi a „kultfilm” fogalmának egzakt meghatározását. A esszé első rész itt olvasható, a második itt, de elérhető a vágatlan verzió is.

4. Alkotó szerinti megkülönböztetés

Jóval célszerűbb és használhatóbb szempont a film rendezője szerinti behatárolás, bár ez nem mindig működőképes elképzelés, hiszen sok olyan film akad, amelynek rendezője egyébként nem, vagy nem sok kultfilmet rendezett (pl. az Anyu a sztár című camp klasszikus rendezője, Frank Perry kultfilmesként nem versenyezhet olyan a direktorokkal, mint John Waters vagy Russ Meyer). Számos esetben viszont egyszerűbb és hasznosabb a művet jegyző kult-auteur alapján pl. Lynch- vagy Cronenberg-filmként aposztrofálni az adott művet, mint egyéb eszközökkel körülírni. Adott esetben nem csak a rendező, hanem valamely más közreműködő személye is garantálhatja az erre fogékony közönség érdeklődését (pl. Pierre Clementi vagy Timothy Carey színészek, Ray Harryhausen speciális effektus szakember).

5. A kultusz „mérete” szerinti megkülönböztetés

Mint az eddigiekből is kiderült, a kultfilm iránt rajongók köre egészen eltérő összetételű és nagyságú lehet. Bizonyos alkotók szűk körben vívnak óriási érdeklődést, ám ebben a körben szinte minden filmjükkel fokozott figyelemre tarthatnak számot (ilyen pl. a világ legrosszabb rendezőjeként tisztelt Edward D. Wood, jr., azaz Ed Wood, vagy egyik „riválisa”, Coleman Francis), mások nemzetközi szinten is jeles sikereket könyvelhetnek el, és viszonylag széles rajongótáborral rendelkeznek (pl. a Monty Python csoport és alkotásai), bizonyos esetekben pedig a kultusz mérete olyan jelentős, hogy gyakorlatilag minden vele kapcsolatos fejlemény emberek millióit érdekli szerte a világon (pl. a Star Wars-, James Bond-, Star Trek-, vagy Indiana Jones-franchise-ok elvakult rajongóira érdemes külön ipart alapozni).

Érdekes módon nyugodtan tekinthetjük a tág értelemben vett kultfilm kategóriájába tartozónak a klasszikus mozi olyan remekműveit is, mint amilyen a Hófehérke, a Casablanca, az Elfújta a szél vagy a Nosferatu.

Igaz, hogy a Prizma első számát már több, mint egy hónapja megkaptam - mea culpa -, de a posztnak ma is akad apropója: a folyóirat ma este 19 órától a Nyitott műhelyben Cronenberg-vetítéssel egybekötött lapszámbemutatót tart, ahova mindenkit szeretettel várnak.

Ha lineárisan kezdjük el olvasni a Prizma legelső számát, olyan érzésünk lehet, mintha egy filmszakos házibulit a másnapossággal kezdenénk. Pálos Máté cikke jogosan került nyitó pozícióba - egy David Cronenbergről írt számot érdemes egy átfogó, tisztázó, kortárs filmművészetben és médiában elhelyező összegzéssel nyitni -, de a tézist megannyi Marshall McLuhan és Jean Baudrillard művekből származó idézetből kell kihámozni. Amitől az embernek olyan érzése lehet, mintha egy filmművészeti folyóirat helyett egy médiaelméletit csapott volna fel: a párhuzamok jogosak és magától értetődőek, bár az új húst és a cronenbergi szimulációk világát máshogy bajos is felvezetni, de startpisztoly helyett inkább tűnik Pálos cikke az olvasóra kötözött vaskos horgonynak.

Havonta jelentkező rovatunkban, a Piszkos12-ben, olyan filmeket mutatunk be, melyek témájukban vagy stílusukban szorosan kapcsolódnak az adott hónap egy-egy mozipremierjéhez. Reisman őrnagyhoz hasonlóan mi is különleges elemeket szelektáltunk, ezúttal – az Engedj be! című nagyszerű svéd film kapcsán – az atipikus vámpírfilmek tárházából. Nem a tizenkét legjobb, nem is a tizenkét legrosszabb. Tizenkettő, ami így vagy úgy, de fontos. Mint legutóbb, most is szívesen olvasnánk a kommenteknél, mely filmeket hiányolják a listáról olvasóink.


Let’s Scare Jessica to Death (John D. Hancock, 1971)
 
Stephen King egyik kedvenc horrorfilmjéről nem jelenthető ki teljes bizonyossággal, hogy vámpírfilm lenne, sőt, még az sem biztos, hogy egyáltalán szerepel-e benne vámpír. Az 1971-es Let’s Scare Jessica to Death lényege ugyanis pontosan a valóság és a rémálmok közötti határvonal elmosása, hogy a címszereplőhöz hasonlóan maga a néző se legyen képes megállapítani, valóban megtörténnek-e a filmbéli szörnyűségek, vagy csupán egy beteg elme képzelgéseiről van szó. A film, mint oly sok 70-es években (és azóta készült) horror, egy világtól elzárt kis településen játszódik, azon belül is egy tóparti házban, ahol a helyiek szerint máig kísért egy vízbe fulladt mennyasszony szelleme. Itt akar új életet kezdeni három, a legendáról mit sem tudó hippi, köztük Jessica, aki hallucinációi és képzelgései miatt már megjárta a zárt osztályt is. A film alkotóira minden bizonnyal hatott a Rosemary gyermeke és A testrablók támadása, a Let’s Scare Jessica… azonban, többek között épp a vámpírtematika sajátos formában történő beemelése miatt, egy teljességgel eredeti, a mai napig is működő pszicho-horror. (BS)


Blacula (William Crain, 1972)

Nem igazán tudni, Mamuwalde herceg hogyan képzelte, hogy 1780-ban Dracula kastélyában lobbizik azért, hogy a vérszívó gróf segítsen eltörölni a rabszolga-kereskedelmet. Azt biztos nem láthatta előre, hogy rasszista vendéglátója megkívánja a feleségét és a férjet idők végezetéig egy koporsóba zárja, hogy ott sínylődjon élőhalottként. Az átokkeresztségben Blacula nevet kapó herceg majdnem kétszáz évvel később, New Yorkban ébred, ahol egyszerre próbálja megszerezni magának felesége modernkori hasonmását és kielégíteni szörnyű vérszomját.