Filmvilág blog

Street art tatarozás: Combo

A hét videója

2009. szeptember 27. - klág

Az olasz street art művész, a sejtelmes nevű Blu tavalyi Muto című munkájával elnyerte a budapesti Anilogue Fesztivál fődíját - teljesen megérdemelten. Abban a filmben az életre kelt falfirkák különösebb narratíva nélkül cikáztak Buenos Aires és Baden utcáin, és nincs ez másképpen a művész új, Combo című munkájában. Azonban a munkát nem egyedül végezte, segített neki a hasonló területen dolgozó David Ellis is, a forgatás pedig nem egy városrészben zajlott, hanem egy olasz ház belső terén. A film ugyanis egy hétig készült Grottagliében, a helyi Fame Festival keretében.


A legnagyobb különbség a Muto és a Combo között, hogy az utóbbiban megjelennek az alkotók is. A Muto olyan volt, mintha a város sarkaiban öntudatra ébredne a kosz és jobb híján elkezdené megmászni a falakat, itt viszont Blu-t és Ellist is láthatjuk, ahogy a földet mázolják, a festéket csepegtetik vagy a részleteket pingálják.

(Blu a videót úgy töltötte fel, hogy rögtön kétszer egymás után lemenjen, szóval ha a felétől ismerős, az nem a film hibája.)

Olasz recept, magyar ízek

Ötvös Csöpi és Piedone

Bujtor István nagyjából 30 éve magyar Bud Spencerként él a köztudatban, ami egyrészt annak köszönhető, hogy ő volt Bud Spencer állandó szinkronhangja, másrészt főhőse A pogány Madonnával (1980) indult sorozatnak, de nem csak ennyi kapcsolat van közte és olasz kollégája között. Spencer és Bujtor életpályája bővelkedik a hasonlóságokban-párhuzamokban, kezdve azzal, hogy mindketten aktívan sportoltak, műkedvelőként – színiiskola elvégzése nélkül – kerültek a filmvászonra, nem elégedtek meg a csak előadóként elért babérokkal, illetve mindkettejükről egyfajta „leegyszerűsödött” kép él a köztudatban (ahogyan az gyakran előfordul, szerep és alakítója összekeveredett a közönség fejében).
 

Sokszínűsége ellenére a vegyészmérnöki és jogi tanulmányokat folytató, zenével, írással foglalkozó, találmányokat szabadalmaztató, sikeres vállalkozásokat működtető, újabban politizáló Pedersoli sokaknak mindörökké csak Terence Hill nagydarab, jószívű, de lassú partnere marad. Hasonlóképpen a nagyközönség elsősorban szinkronmunkái és a népszerű Ötvös Csöpi-karakter miatt jegyzi Bujtort, aki színházi színészként, íróként, rendezőként, producerként, színigazgatóként dolgozott, díjakkal ismerték el filmes teljesítményét, a magyar művészfilm fénykorában több jelentős alkotásnak szereplője volt (többek között Simó Sándor, Jancsó Miklós, Szabó István, Szörény Rezső, Szomjas György műveiben játszott), ráadásul a híres Gundel-család sarja, testvérei, Latinovits Zoltán és Freinreisz Károly szintén neves művészek.

Tovább

Moziklip 10.: Gaspar Noé (+18)

New French Extremity

Tisztelem Gaspar Noé filmjeit, sőt, valahol mélyen titokban értékelem is mindet, de egész egyszerűen nem akarom látni őket. Nem vagyok kíváncsi a Visszafordíthatatlan végtelen hosszúra nyújtott megerőszakolási jelenetére, a szó szerint hányingert okozó hangkulisszákra és zenére (pedig Thomas Bangalternek, a Daft Punk duó egyik robotjának köszönhető), az émelyítő kameramunkára, a brutális leszámolásra. Nem vagyok kíváncsi a Carne bosszútörténetére, vagy annak folytatására, az Egy mindenki ellenre. De papíron minden annyira jól hangzik. Olyan érzés Gaspar Noé filmjeiről olvasni, mintha egy nagyon félelmetes hullámvasút brossúráját böngészném: nem akarok felülni, de az élmény egyedülálló lehet.

De már az első videoklipje, a Mano Solo & les Fréres Misére-nek készített Je n'ei pas levett a lábamról. Mert ez a három perc maga a punk. Nem a destruktív fajta, hanem a csendes ellenálló. Ugyanis semmi másból nem áll, mint hogy az együttes leül egy asztalhoz a nevetségesen mesterséges háttér elé. És ülnek. És ülnek. Az egyik tag elkezd a lábával dobolni. Egy másik rágyújt. A harmadik is. A számnak vége. Kimennek. Az egyik legjobb klip, amit életemben láttam.

Tovább

Danny Plotnick: Out of Print

Kincsvadászat

A szélessávú internet elterjedésével és digitális korszak egyértelmű beköszöntével a nyolcvanas-kilencvenes évek másolt vhs- és audiókazettákkal, bakelitlemezekkel, antikváriumok legalsó polcairól előtúrt kultuszkönyvekkel üzletelő szubkultúrái egyértelműen nosztalgia tárgyává lettek. Miközben a műalkotások sokszorosíthatóságának problémáját Walter Benjamin már a múlt század első felében tematizálta, hogy aztán a kérdést évtizedekkel később Andy Warhol életművének leghíresebb darabjaival kommentálja, a Danny Plotnick kisfilmjében bemutatott huszonegynéhány évvel ezelőtti világ már rég túllépett ezen a körön: a hajdani szubkultúra, amely előtt az Out of Print tiszteleg, ugyanúgy ignorálta a szerzői jogok problémáját, mint bármely mai warez-fórum tagsága, ahogyan a szimpla műélvezeten (megváltoztatja az életed!) túllépő esztétikai-filozófiai felvetéseket is meghagyta a hivatalból ezzel foglalatoskodóknak. Plotnick nosztalgiáját nem az fűti, hogy az analóg másolat bármilyen szinten „jobb” lenne, mint a digitális: az Out of Print szerint a letöltés kora elsősorban két ok miatt adhat okot visszavágyódásra az analóg univerzumba – ezen okok az esetenként több éves kincsvadászat bizsergető élményének eltűnése és a cserehálózatok, illetve a közös érdeklődés mentén kialakult baráti társaságok megszűnése.

Tovább

Idegenek a Földön - 12 variáció egy témára

A piszkos tizenkettő

Holnaptól vetítik a hazai mozik az utóbbi idők legsikeresebb sci-fi-jét, a District 9-t. A történet szerint néhány éve megjelent Dél-Afrika felett egy űrhajó, tele idegen bolygóról származó lényekkel, akiket végül egy gettószerű menekülttáborban helyeztek el. Neill Blomkamp bemutatkozó munkája a „földönkívüliek a Földön”-téma sok nagy klasszikusát megidézi, ennek apropóján gyűjtöttük össze A piszkos tizenkettő című rovatunkban a „műfaj” 12 jeles darabját. Nem a tizenkét legjobbat, nem is a tizenkét legrosszabbat. Tizenkettő, ami így vagy úgy, de fontos. Mint eddig, ezúttal is szívesen olvasnánk a kommenteknél, mely filmeket hiányolják a listáról olvasóink.
 

Tovább

Fish Tank (Akvárium)

Ken Loach nyomdokain

Andrea Arnold első filmjével (Red Road) egyből el is nyerte a zsűri díját Cannes-ban. Mindez három éve volt, idén visszatért második munkájával ugyanoda, és megkapta ugyanazt az elismerést (Park Chan-wook Szomjúságával megosztva). A Fish Tank főhőse egy 15 éves angol lány, akinek meglehetősen zűrös a kapcsolata az anyjával, amit tovább bonyolít, hogy egy nap a nő új barátot hoz haza.
Érdekesség, hogy a lányt alakító amatőr színésznőt (Katie Jarvis) - amenyibben lehet hinni az IMDb-nek -, egy vasútállomás peronján fedezték fel, amint épp a barátjával veszekedett; mellesleg ebben az időben épp munka nélkül volt, miután kimaradt az iskolából. A filmbéli anyja barátját viszont Anglia jelenleg talán legfelkapottabb és legígéretesebb fiatal színésze, Michael Fassbender (Éhség, Becstelen Brigantyk, Eden Lake) alakítja.


Tovább
süti beállítások módosítása
Mobil