Holnaptól vetítik a hazai mozik az utóbbi idők legsikeresebb sci-fi-jét, a District 9-t. A történet szerint néhány éve megjelent Dél-Afrika felett egy űrhajó, tele idegen bolygóról származó lényekkel, akiket végül egy gettószerű menekülttáborban helyeztek el. Neill Blomkamp bemutatkozó munkája a „földönkívüliek a Földön”-téma sok nagy klasszikusát megidézi, ennek apropóján gyűjtöttük össze A piszkos tizenkettő című rovatunkban a „műfaj” 12 jeles darabját. Nem a tizenkét legjobbat, nem is a tizenkét legrosszabbat. Tizenkettő, ami így vagy úgy, de fontos. Mint eddig, ezúttal is szívesen olvasnánk a kommenteknél, mely filmeket hiányolják a listáról olvasóink.
 



1. A lény - egy másik világból (Christian Nyby - Howard Hawks, 1951)

John W. Campbell, jr. legendás elbeszélésének (Ki van odakint?) első megfilmesítése, egyben az ötvenes években tucatszámra készülő amerikai inváziós sci-fik mintadarabja. Az Arktiszon szolgálatot teljesítő amerikai tudósok megfagyott űrlényre bukkannak, amely nem viselkedik túl barátságosan a kiolvasztás után. A hős amerikaiak természetesen felveszik vele a harcot és végül győzelmet aratnak. Bár politikai üzenete és naivitása ma talán már megmosolyogtató, Nyby műve nem véletlenül a sci-fi klasszikusa és egy alműfaj alapfilmje. A lényből egyebek mellett Campbell írásának legfontosabb eleme, a lény átváltozóképessége is kimaradt, de a magas színvonalú írói és rendezői munkának köszönhetően a mai napig élvezetes, szórakoztató és stílusos mozi. (Valószínűleg nagy sikere és jelentősége is közrejátszott abban, hogy szerzősége a mai napig vitatott: a más jelentős művet nem jegyző Nyby sokak szerint csak a nevét adta a ténylegesen Howard Hawks életművébe tartozó mozihoz, amit az egyes stábtagok visszaemlékezése mellett alátámaszt a Hawks-ra jellemző stílus és megközelítés is.) (OD)

2. A földre pottyant férfi (Nicolas Roeg, 1976)

Noha a főszerepet eredetileg Peter O’Toole kapta volna, David Bowie mégis zseniális választás volt az űrből érkezett idegen szerepére Nicolas Roeg rendező részéről. Az excentrikus öltözködéséről és stílusteremtő fellépéseiről híres, a hetvenes években magát transzvesztitává alakító popsztár már puszta megjelenésével is egy távoli galaxisból érkezett látogató képzetét nyújtja, amit az olyan későbbi különc filmszerepek is tanúsítanak, mint a Fantasztikus Labirintus manókirálya vagy a Twin Peaks – Tűz, jöjj velem! mozifilm vörös szobát megjárt titkos ügynöke. A történet szerint a magát Thomas Jerome Newtonnak nevező, emberi alakot öltött idegen azért érkezik a Földre, és ad el vadonatúj találmányokat egy multicégnek, hogy vizet szerezzen szárazságtól sújtott bolygójának, és ezzel a folyadékhiánytól szenvedő családját is megmentse. A Földön azonban a kapitalizmus ereje, egy csábító nőszemély és az alkohol hatására terve kezd kicsúszni kezei közül. Roeg intellektuálisra hangszerelt scifije korához képest (de még mai szemmel is) rendhagyó módon nyúl a történetmeséléshez, szembemegy a klasszikus narratív struktúrával, és olyan különös atmoszférát teremt, amelyben Földünk nemcsak egy űrbéli lény, de a mi számunkra is egy kiismerhetetlen, idegen bolygónak tűnik. (SZD)

3. Harmadik típusú találkozások (Steven Spielberg, 1977)

A Cápa váratlan, de végül mindent elsöprő anyagi sikere pillanatok alatt addig sosem látott magasságba repítette fiatal direktorát. Spielberg többé nem ismert lehetetlent. A folytatást sürgető stúdióra és a lábai előtt heverő, jobbnál jobb forgatókönyveket szorongató producerekre egyaránt fittyet hányva szinte azonnal visszatért fiatalkori álmaihoz, s elkészítette első professzionális science fiction filmjét. A fő téma az idegenekkel történő földi kapcsolatteremtés, valamint az ahhoz vezető út, de a rendező ezúttal is az átlagember nézőpontjából meséli el nagyszabású történetét. Spielbergnél a különös kinézetű, de barátságos űrlények – akik érkezésükkel egy időben több történelmi rejtélyről is fellebbentik a fátylat – nem csak hogy szeretik a zenét, de még a Kodály-féle kézjeleket is pontosan ismerik. A kelleténél talán hosszabb az út, míg a kisvárosi villamossági szakember az első észleléstől eljut a nagy találkozás színhelyéig, ám a – többek között Richard Dreyfuss és Francois Truffaut nevével fémjelzett – nagyszerű színészgárda mellett Zsigmond Vilmos (Oscar-díjjal jutalmazott) fényképezése, John Williams fülbemászó kísérőzenéje, valamint Douglas Trumbull vizuális megoldásai is jócskán ellensúlyozzák az egyenetlen ritmust. (KCS)

4. A dolog (John Carpenter, 1982)

John W. Campbell, jr. legendás elbeszélésének második (hivatalos) megfilmesítése, egyben egy ígéretesen alakuló rendezői pályát derékbatörő költséges bukás. Pedig John Carpenter méltó (akár folytatásként is értelmezhető) feldolgozást készített Hawks és Nyby filmjéből, amely jóval következetesebben ragaszkodott Campbell művéhez az elődjénél. Az immár az Antarktiszon és évtizedekkel később játszódó cselekményben visszaköszönnek a Ki van odakint? főbb eseményei és szereplői, de A lényhez hasonlóan alapvetően a saját útját járja. Carpenter kezében a hideglelős alapötlet egy belülről és kívülről egyszerre fenyegető űrszörny inváziós kísérletévé alakul: Bill Lancaster forgatókönyvében a lény a bizalmatlan és rosszkedvű tudóscsoport bármely tagját saját képére formálhatja, vagyis a fenyegetés a legkevésbé sem nyílt, nem jár az áldozatok teljes megsemmisítésével, és kiszabadulása esetén a Föld teljes lakosságát villámgyorsan ugyanerre a sorsra juttathatja. A Halloween rendezőjének paranoia-horrorja nem tudott versenyre kelni az édes E.T.-vel, így Carpenter azóta sem élvezett egyszerre nagy költségvetés és széleskörű kreatív kontrollt. (OD)

5. E.T. – a földönkívüli (Steven Spielberg, 1982)

Ez a meglehetősen személyes, önéletrajzi ihletésű Spielberg-mozi máig a filmtörténet egyik legnagyobb gazdasági sikere. A menekülő rokonai által a Földön hátrahagyott kis botanikus űrlény (kinek jellegzetes arckifejezését egy álomgyári legenda szerint úgy hozták össze a tervező grafikusok, hogy Einstein szemét és homlokát montírozták rá egy csecsemő arcára) története jó ideje érlelődött már a gyermekkorában meglehetősen magányos és visszahúzódó rendezőben. A végső elhatározás azonban igen sokáig, egészen az első Indiana Jones-mozi tunéziai forgatásáig váratott magára. Akkor, a távoli helyszínen zajló, idegőrlő forgatás, és egy másik, már a tervezési fázisban is meglehetősen terhes filmterv nyomán született meg végül a kis totyogó földönkívüli és az őt pátyolgató kisfiú testi-lelki barátságának alaptörténete. A bonyolultnak semmiképp sem nevezhető, de kétségtelenül szívhez szóló történetet a tunéziai forgatáson szintén jelenlévő Mellisa Mathison (2004-ig Mrs. Harrison Ford) vetette papírra, Spielberg pedig sosem látott lelkesedéssel vágott bele a munkába. A többi már történelem. E.T. „jókor volt jó helyen”, előbb mindenkit levett a lábáról, majd rövid úton popkulturális ikonná vált. Yodával történő utcai összekacsintása nem csak vicces, meglehetősen szimbolikus is. (KCS)

6. Csillagember (John Carpenter, 1984)

A nyolcvanas évek elején két földönkívüli-témájú forgatókönyv is a Columbia stúdió fejesei elé került, dönteni kellett köztük, így az egyiket lepasszolták. Az volt az E.T.. A két film ismertségét aligha lehet összehasonlítani (a bevételekről nem is beszélve), de John Carpenter munkája legalább annyira ügyesen játszik a nézők érzelmeivel, a giccs szélén táncolva, mint Spielberg – a különbség leginkább a megcélzott korosztályban van. Becsapós film a Csillagember: vérbeli sci-fi-ként indul, felütését tekintve A földre pottyant férfihez és a Harmadik típusú találkozásokhoz hasonlít, gyorsan kiderül azonban, hogy inkább egy romantikus road movie-ról van szó. Az alapszituáció több mint ügyes: egy Földre érkező szellemlény egy gyászoló özvegy férjének alakját ölti fel, majd kettesben elindulnak ahhoz a találkozási ponthoz, ahonnan E.T. a Csillagember hazatérhet övéihez. Jeff Bridges zseniálisan alakítja a földi civilizációval ismerkedő, gépi mozgású idegent (Oscarra is jelölték érte), a film legszebb jelenete, amikor megkéri Karen Allen karakterét, hogy definiálja a szeretetet. Csak kis mértékben csorbítják a filmélményt a mai szemmel nézve már röhejesnek tűnő speciális effektusok, Jack Nitzsche zenei témái ellenben még mindig gyönyörűek. (BS)

7. The Brother from Another Planet (John Sayles, 1984)

John Sayles kevéssé ismert, de bizonyos körökben kultikusnak számító filmjében a távoli bolygóról érkező magányos idegen Manhattan szigete mellett ér földet, pontosabban vizet. A partra evickél, és hamarosan Harlemben találja magát. Eleinte nem tűnik fel senkinek a jelenléte, hiszen külsőre épp olyan, mint egy harmincas éveiben járó fekete férfi, azt leszámítva, hogy a lábán öt helyett csak három ujj van. A kommunikációt nehezíti, hogy hősünk, bár többnyire érti a nyelvet, néma, képes viszont gyógyítani, embereket és gépeket egyaránt. Nyomában két feketébe öltözött alak („men in black”) jár, róluk később kiderül, hogy idegen fejvadászok, feladatuk a főszereplő befogása. A sci-fi háttér persze csak körítés, Sayles inkább ara kíváncsi, milyennek tűnik New York élővilága egy naiv idegen szemszögéből. A minimál költségvetésből készült film legfőbb erőssége a jól eltalált figurákban rejlik, ami Sayles kiváló helyismeretét dicséri. A tesó egy másik bolygóról kicsit olyan, mintha Spike Lee New Yorkban forgatta volna le a Gulliver utazásainak modern verzióját. (BS)

8. Földönkívüli zsaru (Graham Baker, 1988)

Az Alien Nation alapszituációja kísértetiesen hasonlít a Distict 9-éra, csak a helyszín nem Dél-Afrika, hanem Los Angeles. 1991-ben járunk, három évvel korábban egy földönkívüli menekülteket szállító űrhajó csapódott a sivatagba. A felépítésüket tekintve humanoid, ámde kopasz és pöttyös fejű (!) idegenek nagy része azóta beilleszkedett a társadalomba, mások viszont bűnözéssel keresik a savanyított tejre valót (ők az alkohol helyett ettől rúgnak be). A történet ígéretesen indul, de okos szatíra vagy csavaros thriller helyett az alkotók végül egy szimpla intergalaktikus buddy movie-t készítettek. James Caan játssza az eleinte előítéletes földi zsarut, Mandy Patinkin az űrlény-partnert – mindketten kiválóan –, de a szokatlan felállást leszámítva a végeredmény semmiben sem különbözik a ’80-as évek tipikus akciófilmjeitől. A producerek azért lelkiismeretesen kisajtoltak mindent az ötletből: a bemutató után ugyanezen a címen tévésorozat indult (egy évet élt csak meg), de készült belőle regény és képregény feldolgozás is, majd ’94 és ’97 között újabb 5 tévéfilm. (BS)

9. Elpusztíthatatlanok (John Carpenter, 1988)

Ha bárki is látta ezt a zseniális John Carpenter filmet (Ray Nelson novellájából adaptálva), biztos, hogy legalább egy jelenetet az egész életére meg fog jegyezni. Lehet, hogy azt, amikor a névtelen főhős először felveszi a mindentlátó napszemüveget, és meglátja, mennyire manipulálnak minket a már régóta köztünk élő földönkívüliek. A hatperces, teljesen értelmetlen verekedést. Az improvizált rágógumis beszólást, ami aztán a popkultúra része lett. A pénzre nyomtatott THIS IS YOUR GOD feliratot. Az utcatáblákra vetített WATCH TV transzparenst. Vagy mindet, amit felsoroltam. Az Elpusztíthatatlanok egy olyan film, amit az ezredforduló közönségének sürgősen rehabilitálnia kellene, mert okos, vicces, pontos, és talán Carpenter legjobb munkája: tematikájában maró szatíra, megvalósításában pedig méltó tisztelgés Sergio Leone, George Romero, John Ford, azaz a rendező személyes hősei előtt. További ajánlott néznivaló "a földönkívüli, mint a kiüresedett nyolcvanas évek metaforája" témában: Gyilkos az űrből (The Hidden, 1987). (KD)

10. Killer Klowns from Outer Space (Stephen Chiodo, 1988)

A nyolcvanas évek eleje óta trükk-és bábmesterként dolgozó Stephen Chioldo egyetlen egészestés rendezése – melyet csaknem húsz évvel később követett a második önálló alkotás, az alig nyolc perces Callalilly groteszk tanmeséje – elborult alapötletével az évtized horrorparódiáinak egyik legmarkánsabb darabja. Az űrbéli támadók ezúttal cirkuszi bohócok alakjában érkeznek – külsőre valahol Krajcáros és egy nagyon gonosz muppet között – és a cselekmény helyszínéül szolgáló kisváros lakóit gyilkos tréfák és végsőkig hajtott mutatványok keretei között kezdik el módszeresen kiirtani. A Killer Klowns from Outer Space keresztezte a slasherekből ismert, felcserélhető kreatív halálnemeken alapuló narratívát az inváziós tematikával, ezáltal hozva létre a nyolcvanas évek egyik legszórakoztatóbb műfajhibridjét, mely méltó párdarabja a szintén hamar kultikus státuszba került – és az űrinváziót Ed Wood ötletét beteljesítve zombifilmmel ötvöző – Night of the Creeps-nek (SL)

11. Galaktikus támadás (David Twohy, 1996)

A hozzám hasonló gémerek nem tudnak elmenni szó nélkül a Galaktikus támadás egyik legfontosabb eleme mellett: a főszereplő Charlie Sheen pontosan úgy néz ki, mint a számítógépes játékok történetének egyik legjobb science fiction főhőse, Gordon Freeman a Half Life-szériából. Ugyanaz a körszakáll, ugyanaz a szemüveg, ugyanaz az elszánt kíváncsiság. Csak míg Freeman kíváncsiságát a WASD szentnégyes és az balklikk hajtotta, Zane Zaminksi tettei mögött David Twohy több helyről összeszedett forgatókönyve áll, ami egyesíti a Kapcsolat alapötletét a globális felmelegedés pánikhangulatával és a világ egyik legfurább összeesküvés-elméletével.Twohy rendezőként ekkor még csak az Időrés című elfeledett tévéfilmet jegyzi, befutni viszont csak a következő Pitch Black-kel fog: a Galaktikus támadás semmiképp sem elfeledett klasszikus, de egy hatásos science fiction a kisköltségvetés és a mainstream között, és érdemes megnézni, ha egyszer egy harmadrangú kábelcsatornán elkapjuk hajnalban. (KD)

12. Álomcsapda (Lawrence Kasdan, 2003)

Eredeti tervei szerint Stephen King a „Rák” címre keresztelte volna a híres balesete utáni lábadozás alatt írt regényét, amiről végül – a szó komorsága miatt – felesége beszélte le. Ettől függetlenül az Álomcsapda korántsem vidám darab, de annak ellenére, hogy felsorakoztatja az életmű számos bejáratott motívumát – a gyerekkori barátságtól a telekinetikus képességeken át az irracionális fenyegetéssel szembenéző kisközösségig – a szerző sikerületlenebb munkái között tartják számon. King sajátos testrabló-átiratának groteszk alapötlete – a testrablók, az ebből a szempontból hasonlóan merész Rémkoppantók UFO-kísérteteivel szemben, ezúttal egy gombafaj képviselői, melyek a földi körülmények között angolnaszerű rémségekké mutálódnak – vásznon még kevéssé működik. Lawrence Kasdan ugyan áthelyezte a hangsúlyokat a testrabló „Ripley-gombáról” annak „szargörény” névre hallgató kifejlett változatára, de képtelen volt az idézetekben és utalásokban lubickoló eredeti szöveget átlendíteni a szimpla utánérzéshalmaz-léten. Viszont láthatjuk a filmtörténet talán legkellemetlenebb vécén töltött húsz percét. (SL)