A mai nappal új filmfesztivál mutatkozik be Budapesten: a Svájci Nagykövetség, az Osztrák Kulturális Fórum és a Goethe Intézet idén első alkalommal közösen hozza el Budapestre a legjobb új svájci, osztrák és német filmeket. A Szemrevaló programjának összeállításakor a szervezők a lehető legnagyobb tematikus és műfaji változatosságra törekedtek. A kínálat súlypontját az első- és második filmek képezik, olyan tehetséges fiatal rendezők munkái, mint Marten Persiel, Umut Dag, Cihan Inan, Andreas Kannengiesser, Hannes Lang vagy Florian Cossen. A filmeket eredeti változatban, magyar szinkrontolmácsolással és lehetőség szerint angol felirattal vetítik a Művész és az Örökmozgó moziban, illetve a Goethe intézetben. (A részletes program és a kapcsolódó információk a fesztivál honlapján olvashatóak.)

A filmek közül kiemelésre érdemes a Lélegzés, amely a tavalyi Miskolci CineFest Fesztiválon elnyerte a fődíjat. Főszereplője egy gyilkosságért elítélt 19 éves fiú, aki a szabadulást követően egy temetkezési vállalatnál próbál új éltetet kezdeni. A film rendezője, az osztrák Karl Markovics személyesen is jelen lesz a fesztiválon.

 Egy másik osztrák alkotó, a botrányfilmjeiről ismert Ulrich Seidl új trilógiájának első részével képviselteti magát. A Paradise: Love az Afrikában (szex)turistáskodó osztrák asszonyok kalandjait rögzíti a rendezőtől megszokott (ál)dokumentarista stílusban. Szerepel egy másik Seidl-hez köthető film is a programban, amely azonban nem fikciós alkotás, hanem egy sajátos portréfilm. A Kernről már ejtettünk szót a Filmvilágban a graz-i Diagonale kapcsán:

A Kern a „különöst” részesíti előnyben a köznapival szemben. A filmről sokat elárul, hogy a „rendező, operatőr, producer, voyeur, embergyűlölő, cinikus, szociopornográfus, rém, provokátor, pesszimista, humanista” Ulrich Seidl produkciós cége készítette. A „modell” ez esetben Peter Kern színész-rendező, a filmes szcéna ismert, kompromisszummentes figurája, aki dühös vagy mímelt kirohanásaival provokálja a publikumot, hatalmas termetével óhatatlanul is feltűnést kelt, ahol csak megfordul. A filmben tehát voyeurködés és magamutogatás szándéka találkozik, és tulajdonképpen képtelenség is megállapítani, mikor melyik gesztus dominál. S miközben Kern állandóan reflektál a forgatásra – hol hiányolja a koncepciót, hol dührohamot kap – nagyon érzékletessé válik, ami bizonyos mértékig minden portré sajátja: hogy nem tudni pontosan, mennyiben irányítja az elbeszélést a modell, s mennyiben a rendező. A filmnek külön feszültséget ad, hogy Veronika Franz és Severin Fiala alkotóknak voltaképpen a látvány ellenére, az ormótlan, arányait vesztett testen túl kell és sikerül megmutatnia az érzékeny-érzéki lélek rezdüléseit. (Buglya Zsófia)

Végezetül érdemes még megemlíteni David Sieveking dokumentumfilmjét (David Wants to Fly), amelyben a rendező, példaképét, David Lynch-et követve megpróbálja elsajátítani a transzcendens meditációt egy guru útmutatásait követve.