A The Doors ikonikus énekes-dalszerzője december 8-án lenne 75 éves. Az évforduló előtt tisztelegve a XV. kerületi Pólus Mozi Rock Filmklubjában december 7-én egyszeri alkalommal levetítik az együttes legutolsó, filmre rögzített koncertjét, amit 1970 augusztusában adtak az angliai Isle of Wight fesztiválon. 

Jim Morrison egyszerre volt látnoki költő, karizmatikus énekes-dalszerző és kiszámíthatatlan frontember. Ray Manzarek billentyűssel, John Densmore dobossal és Robby Krieger gitárossal közös zenekara, a Doors fellépései „igazi sámánisztikus utazások voltak a rock and roll pszichedelikus színpadán. A zene, költészet és dráma zabolátlan zenei virtuozitással örvénylett bennük” - írta Jeff Jampol, a zenekar egykori menedzsere. Az 1965-ben alakult és kezdetben kisebb Los Angelesi klubokban fellépő együttes The Doors című, 1967 januárjában megjelent debütáló nagylemeze a rocktörténet egyik legjobb és legnagyobb meglepetését jelentő bemutatkozása lett. A Morrison ars poeticájának is felfogható Break On Through (To The Other Side), az örökzöld slágerré vált, Billboard-listavezető Light My Fire, a zenekar legösszetettebb és legbotrányosabb munkájának számító The End és a többi klasszikus dal megalapozta a zenekar máig tartó elismertségét. A még ugyanabban az évben megjelent Strange Days lemez után Amerika végleg a Doors (és mindenekelőtt Morrison) lábai előtt hevert. A csapat szűk egy év alatt eljutott oda, hogy lemezeit milliók vásárolták, a mindenhová rajongók hada kísérte őket, énekesük pedig – bár sokáig küzdött ellene – rocksztárrá és a korszak egyik legnagyobb bálványává vált. 1971-ben bekövetkezett, tragikusan korai halálát követően – Jimi Hendrixhez és Janis Joplinhoz hasonlóan mindössze 27 évesen hunyt el – Jim Morrison igazi popkulturális ikon lett. 

Németország a háború után az amerikai mintájú demokráciára nevelés (amerikai szóhasználatban re-education) terepe és sok tekintetben kísérleti állomása lett. Ez volt az első alkalom, hogy az amerikai adminisztráció egy ország népének demokratikus átnevelését tűzte ki célul, és erre mozgósította a társadalomtudományokat, az oktatást és a művészeteket. Nincs mód ebben a rövid tanulmányban részletesen kitérni az amerikai kormányzat motivációira, illetve a motivációk menet közben történt változásainak bemutatására, ezért meg kell elégednünk néhány alapvető elemével. Nyilvánvaló, hogy az amerikai megszálló hatóságokat nem csupán az idealizmus vezette, hanem a fölismerés is: a náci birodalom bukásával még nem semmisültek meg a német militarizmus hagyományai, és amíg ezek léteznek, Németország potenciális fenyegetést jelent a szomszédjaira. 

Az amerikai Haderők Egyesített Vezérkari Főnökeinek 1945. április 26-án kelt JCS 1067 jelzésű direktívája leszögezte, hogy a megszálló hatalmak célja nem egyszerűen a náci rezsim intézményes fölszámolása, hanem annál jóval több: „Fontos lépés e cél [ti. a náci rezsim maradványainak eltörlése – P. Á.] érdekében a nácizmus és a militarizmus minden formájának kioltása, a háborús bűnösök azonnali letartóztatása és megbüntetése, Németország iparának leszerelése és demilitarizálása a német háborús potenciál hosszú távú ellenőrzésével és a német politikai élet egy későbbi, demokratikus alapon történő újjáépítésének előkészítése." Vagyis a négy D megvalósítása: demilitarizálás, denácifikáció, decentralizálás, demokratizálás. 

ÁLOMLABIRINTUS
„Minden hatalmat a képzeletnek!” – Jan Švankmajer ezzel a jeligével foglalta össze művészi hitvallását, s ugyanezt a mondatot írta ki az erkélyére helyezett transzparensre a „bársonyos forradalom” napjaiban. Az élettelen dolgokat megmozgató, az élőket bábbá változtató zseniális cseh animátor szerint „az álom a meghosszabbított gyermekkor”.

Varga Zoltán: A nyelvöltögető prágai szürrealista (Jan Švankmajer -portré – 1. rész)
Bereczki Zoltán: A ciklon szeme (Lynch, Hofstadter, Escher)

MAGYAR MŰHELY
A 60-as egyik legszebb magyar színésznője volt, egyszersmind a Nemzeti Színház megbecsült tagja, majd világsztár lett a vasfüggönyön túl. A ma is aktív színésznő filmvásznon az Esős vasárnappal debütált, hatvannál több színházi főszerepet és száznál is több film és tévéfilm szerepet játszott el.

Pataki Éva: „Mindenki Liv Ullmann akart lenni” (Beszélgetés Tordai Terivel)
Kránicz Bence: „Iszonyú sok hülyeséget csinálok” (Beszélgetés Reisz Gáborral)
Huber Zoltán: Van tovább (Reisz Gábor: Rossz versek)
Hegyi Zoltán: A személyesség hitele (Beszélgetés Oláh Katával és Csukás Sándorral)
Pető Szabolcs: Kézműves film (Beszélgetés Papp Károly Kásával)
Baski Sándor: Baljós Budapest (Ujj Mészáros Károly: X – A rendszerből törölve)

TÉNYKÉPEK
Egy felmérés szerint az amerikai társadalom nagy része bízik a NASA-ban és a világűrt „új vadnyugat”-ként (new frontier) definiáló elnökökben, a lakosságnak alig 6%-a kételkedik a Holdra-szállásban. A tényirodalom a mindent relativizáló post-truth korszakban is népszerű maradt a filmvásznon és a képregényekben is, legyen a téma az amerikai űrprogram, a palesztin intifáda, az olasz politikát show-műsorrá változtató Berlusconi, vagy a saját mítoszát önironikusan dokumentáló Orson Welles film.

Benke Attila: Rakétával az Új Vadnyugatra (Az amerikai űrprogramok filmen)
Barkóczi Janka: Teaidő (Joe Sacco: Palesztina)
Kránicz Bence: „Már ünnepünknek vége” (Orson Welles: The Other Side of the Wind)
Kovács Patrik: Kész cirkusz (Paolo Sorrentino: Silvio és a többiek)

FESZTIVÁL
Benke Attila: Reflektorfényben a látványtervező (Alexandre Trauner Art/film fesztivál – Szolnok)
Schubert Gusztáv: Selyem és vér (Velence)

KÖNYV
Fekete Tamás: Övezze kultusz! (Lichter Péter: 52 kultfilm)

KRITIKA
Nemes Z. Márió: Pokolgiccs (Lars von Trier: A ház, amit Jack épített)
Barkóczi Janka: Metamorfózis (Lucas Dhont: Lány)
Soós Tamás Dénes: Az empátia határai (Wolfgang Fischer: Hamis szelek)

TELEVÍZIÓ
Varró Attila: Ahol a bölény dübörg (Taylor Sheridan: Yellowstone)

A címlapon: Reisz Gábor: Rossz versek (Nagy Katica és Reisz Gábor) – A Cirko Film decemberi bemutatója

December 4-én este 8 órakor kezdődik a Toldi moziban a BERGMAN 100 című film könyvbemutatóval egybekötött vetítése, melyet fogadás követ. A Kreatív Európa MEDIA, az Europa Cinemas, a Toldi mozi és az ELF Pictures által szervezett esemény ingyenes, jegyek 2018. november 29-től a Toldi mozi pénztárában igényelhetők.

A BERGMAN 100 című filmről:

Jane Magnusson rendhagyó dokumentumfilmje Bergman sorsfordító évére, az 1957-es esztendőre koncentrál. Ekkor művészetében egy olyan intenzív időszak kezdődött, amelyben sorra születtek a filmművészet legnagyobb klasszikusai között számon tartott alkotások: A hetedik pecsét után A nap vége és a Szűzforrás, majd a trilógiaként emlegetett Tükör által homályosan, az Úrvacsora és A csend. A filmben hozzátartozók, munkatársak, kutatók próbálják megfejteni e mágikus év és Bergman titkát, köztük a rendező egykori asszisztense, a magyar származású Katinka Faragó. A BERGMAN 100-at Európai Filmdíjra jelölték a legjobb dokumentumfilm kategóriában.

Amióta a hetedik művészeti ág létezik, vagyis a Lumière fivérek 1895. december 28-i vetítése óta, a film képes volt hatni az érzelmekre. A film szocializációs szerepe is egyidős magával a mozgóképpel. Az első vetítéseket követően a nézőközönséget már nem elégítette ki az egymás utáni képek sorozata, és mesét, történetet kívánt. A történetmesélés iránti szükséglet magával hozta a mozisok versenyét a jó tollú, élénk fantáziával megáldott írók megnyeréséért (filmnovellát írt többek mellett Molnár Ferenc, Karinthy Frigyes és Heltai Jenő is). Ami a 19. század elején-közepén az újságokban közölt folytatásos regény volt, az lett a 20. század eleji nézők számára a film. 

A politika, mint mindenben, a film terén is megpróbálta érvényesíteni az érdekeit. Ez nemcsak a mozik nyitvatartásának, a nézőközönség magatartásának szabályozását jelentette, hanem azt is, hogy a politikusok mind nagyobb része fölismerte, hogy a filmvetítésekre járó közönség nem csupán szórakozásra, hanem információkra is vágyik. A filmek előtt lejátszott ún. filmhíradó műfaja igen alkalmas volt arra, hogy a hatalom a számára megfelelő, ellenőrzött híreket juttassa el minél szélesebb közönséghez. Majd az indoktrináció más eszközei is elterjedtek: az I. világháború idején, elsősorban az antant propagandájában, meghatározó szerepet kaptak a játékfilmek. 

A világ rettenetes szépsége Roegnél megnyugtató magyarázat nélkül marad. Portré a brit film elfelejtett rendezőjéről. 

Az angliai underground világ popsztárokkal és bűnözőkkel zsúfolt miliőjéből az ausztráliai vadonon át a velencei csatornákig vezet Nicolas Roeg identitást kereső, férfi és nő közötti kapcsolatot mikroszkopikus pontossággal ábrázoló útja. Amerika után Bécsben folytatja vándorlását, hogy egy lakatlan szigeten kis időre lehorgonyozva mindvégig nekünk szegezze a kérdést: vajon ténylegesen ismerjük-e azokat, akikkel együtt élünk, amikor még tágabb környezetünkről, a minket körülölelő valóságról sem állíthatunk semmi biztosat. Az egzotikus vonzerő mögött az ismeretlentől való félelem lakozik. Roeg világa egyszerre csábító és taszító. Filmjeinek szereplői a földi pokolban töltik mindennapjaikat. Az emberi világ rettenetes szépsége, amit Bergmannál morálfilozófia és pszichoanalízis, Bressonnál szikár és időtlen minimalizmus segít túlélni, Roegnél megnyugtató magyarázat nélkül marad. 

Bátor, sőt vakmerő vállalás folytatást készíteni minden idők legjobb tengeralattjárós filmjéhez. A Wolfgang Petersen-féle Das Boot a német filmtörténelem legnagyobb volumenű produkciója volt, a nézők és a kritika is imádta, és ha nem is nyert végül Oscar-szobrot, de hat jelölésig így is eljutott.

A fim utóélete alapján úgy tűnhet, hogy pont a rendező nem volt teljesen elégedett vele, ezért (is) készülhetett belőle annyi verzió: a 149 perces moziváltozat után jött a kimaradt jeleneteket is felhasználó, háromszor 100 perces minisorozat a BBC-n, egy hatepizódos verzió a német tévében, 1988-ban pedig készült egy hatszor 50 perces széria is. Petersen végső, 209 perces rendezői verziója 1997-ben került újra mozikba, majd a 88-as tévésorozatból is összevágtak egy 293 perces filmet a 2004-es DVD-kiadás apropóján.

Ha akadnak is hangsúlybéli különbségek a különféle verziók közt (a minisorozatban és a rendezői változatban jobban kibomlik a karakterek drámája), a lényeg változatlan: a Das Boot letaglózó hatását – bármelyik mutációját is vesszük –, a bezártság, a fenyegetettség és az idegőrlő feszültség fullasztóan hiteles érzékeltetése adja. Nincsenek sallangok, felesleges mellékszálak, a rendező nem tesz engedményeket a nézőnek, bezárja őt is a tengeralattjáróba, az ápolatlan, fáradt, végletekig kizsigerelt legénység közé, hogy a háború egy pillanatra se tűnjön férfias kalandnak vagy látványosságnak. A Das Boot valójában nem is akciófilm, hanem az őrület határán játszódó pszichológiai thriller.