Bátor, sőt vakmerő vállalás folytatást készíteni minden idők legjobb tengeralattjárós filmjéhez. A Wolfgang Petersen-féle Das Boot a német filmtörténelem legnagyobb volumenű produkciója volt, a nézők és a kritika is imádta, és ha nem is nyert végül Oscar-szobrot, de hat jelölésig így is eljutott.
A fim utóélete alapján úgy tűnhet, hogy pont a rendező nem volt teljesen elégedett vele, ezért (is) készülhetett belőle annyi verzió: a 149 perces moziváltozat után jött a kimaradt jeleneteket is felhasználó, háromszor 100 perces minisorozat a BBC-n, egy hatepizódos verzió a német tévében, 1988-ban pedig készült egy hatszor 50 perces széria is. Petersen végső, 209 perces rendezői verziója 1997-ben került újra mozikba, majd a 88-as tévésorozatból is összevágtak egy 293 perces filmet a 2004-es DVD-kiadás apropóján.
Ha akadnak is hangsúlybéli különbségek a különféle verziók közt (a minisorozatban és a rendezői változatban jobban kibomlik a karakterek drámája), a lényeg változatlan: a Das Boot letaglózó hatását – bármelyik mutációját is vesszük –, a bezártság, a fenyegetettség és az idegőrlő feszültség fullasztóan hiteles érzékeltetése adja. Nincsenek sallangok, felesleges mellékszálak, a rendező nem tesz engedményeket a nézőnek, bezárja őt is a tengeralattjáróba, az ápolatlan, fáradt, végletekig kizsigerelt legénység közé, hogy a háború egy pillanatra se tűnjön férfias kalandnak vagy látványosságnak. A Das Boot valójában nem is akciófilm, hanem az őrület határán játszódó pszichológiai thriller.
Mit lehet, mit érdemes akkor ehhez a történethez és nézőponthoz hozzáadni? Vissza lehet-e még zsigeribben adni a csontig hatoló klausztrofóbiát? A friss folytatás, A tengeralattjáró vezető írója, Tony Saint valószínűleg jól gondolta, hogy nincs sok értelme rálicitálni az eredetire, a Das Boot világának újrateremtése helyett a kibővítésével érdemes inkább próbálkozni. A gyakorlatban ez annyit jelent, hogy az új, nyolcszor egyórás sorozat legalább fele nem a víz alatt játszódik. Az alaphelyzet persze hasonló az eredetihez: egy évvel később, 1942 őszén járunk, egy új U-boat készül az első bevetésére, fedélzetén (gyomrában?) a fiatal Klaus Hoffmann-nal (Rick Okon), akinek bizonyítania kell, magának és a legénységnek is, hogy képes legendás tengeralattjáró-kapitány apja nyomdokaiba lépni.
A másik szál a nácik által megszállt La Rochelle-ben játszódik, központi figurája Simone Strasser (Vicky Krieps), aki tolmácsnak jelentkezik a német haditengerészethez, de a hazafias hevület helyett inkább az motiválja, hogy közelebb kerülhet bátyjához – akit viszont hamarosan bevetésre küldenek az U-612-vel. Simone ezután egyszerre kerül egy francia ellenálláshoz tartozó rejtélyes nő (Lizzy Caplan) és a Gestapo látókörébe.
Két epizód alapján is egyértelmű: ez a Das Boot nem az a Das Boot. Az új szál beemelése nem csak annyit jelent, hogy sűrűbb a történet, több a szereplő és a fordulat, de műfajváltást is. Petersen filmje szándékosan tolta háttérbe a náci szimbolikát és a különféle politikai intrikákat – nehéz is lett volna úgy szorítani a főszereplőkért, ha hithű nácikként mutatja be őket a történet –, A tengeralattjáró viszont legalább annyira, ha nem jobban szól a partizános-kémes kavarásról, mint az akcióról. Papírforma, de a szárazföldön játszódó epizódok – szigorúan az első két részből ítélve – kevésbé érdekesek, mint az U-612 legénységének megpróbáltatásai, és a két szál egyelőre nem is kapcsolódik össze szervesen. (Nincs kizárva persze, hogy egyben, nyolcórás filmként nézve a fináléra helyére kerül minden részlet.)
A tengeralattjáró már csak azért sem lehetett – nyilván: szerencsére – az eredeti replikája, mert amíg abban, érthető módon, túltengett a tesztoszteron, 2018-ban elképzelhetetlen egy olyan sorozat, amelyben nincsenek markáns női karakterek. Itt van, kettő is, és mind Lizzy Caplan partizánvezére, mind a kiváló Vicky Krieps naivája izgalmas figura, utóbbi ráadásul (még egyszer: két rész alapján) annyi játékidőt kap, hogy nyugodtan tekinthetjük főszereplőnek.
A 32 milló dollárból forgatott sorozat a maga kategóriájában legalább olyan ambiciózus produkció, mint Petersen filmje volt, még ha a CGI-nak köszönhetően ma már nyilván könnyebb hitelesen bemutatni egy látványos tengeralattjáró-csatát. Technikailag nem is lehet belekötni A tengeralattjáróba, a színészválasztás is korrekt (Tom „Jaqen H'ghart” Wlaschiha Gestapo-ügynökként több mint meggyőző), Andreas Prochaska rendező pedig már bizonyította (lásd: Sötét völgy), hogy ért az atmoszférateremtéshez. A sorozat legnagyobb, megválaszolásra váró kérdése, hogy a Das Boot-esszencia (az összezártságból fakadó feszültség) elvesztését kárpótolni tudja-e a drámával, politikával, romantikával felütött cselekmény.
A tengeralattjáró premierje november 26-án, hétfő este 21 óratól lesz az Epic Drama csatornán. Minden alkalommal két epizódot vetítenek le egymás után.
Egy nagyszabású, ún. zászlóshajó-produkciót illik ünnepélyes keretek közt bemutatni, és az Epic Drama mögött álló Viasat World nem is spórolt a költségekkel. Észtország fővárosába, Tallinnba invitálták az újságírókat, kritikusokat (igen, engem is), ahol a tengerészeti múzeumban, egy valódi tengeralattjáró mellett vetítették le az első két epizódot. Az élményt még az sem csorbította, hogy az óriási hodályban – nem meglepő módon – erősen visszhangzott minden.
A vetítés utáni Q&A-n részt vett Rick Okon és Tony Saint is, utóbbi azzal kezdte, hogy a sorozat se nem remake, se nem igazi folytatás, hiszen egyetlen szereplő sem tér vissza benne az eredetiből. Kiemelte a történet hitelességét is, ezzel kapcsolatban kérdeztem meg tőle, hogy az Okon által alakított U-boat kapitány nem fiatal-e a szerephez. (Ezzel azt próbáltam finoman sugallani, hogy talán a célközönség igényeihez szabták a castingot a női karakterekhez hasonlóan.) Saint elmondta, hogy a 29 éves Okon, illetve a figurája már szinte idősnek is számít, mert a háború előrehaladtával, ahogy egyre többen vesztek oda (a U-boaton szolgálók körében a halálozási arány 80% volt), egyre fiatalabbak kerültek pozícióba. Saint végül biztosított mindenkit, hogy lennének ötletei a sorozat folytatására is.
