A listán 54 rendező 100 filmje szerepel, összesen 4200 percben, a legrégebbi film 1912-ből, a legújabb 1998-ból származik – játék és dokumentumfilmek, animációk egyaránt. 

A válogatásban helyet kaptak az idén 85 éves Sára Sándor filmjei: a szocialista kiskirályok harcát megjelenítő Tüske a köröm alatt, vagy a hadifogságot túlélők emlékeit feldolgozó Lefegyverzett ellenséges erők. A Fábri Zoltán életmű restaurálásból pedig kevésbé ismert darabok kerülnek sorra, köztük a Dúvad, a Hangyaboly és a Requiem.

Szerepelnek olyan különös csemegék is, mint a 60-as évek egyik legizgalmasabb krimije, a Hamis Izabella, Zolnay Pál két formabontó, Sebő-zenére forgatott filmje, a Fotográfia és a Sámán, vagy Fehér György izzó drámája, a Szenvedély. Olyan mozilegendák, mint a Talpuk alatt fütyül a szél, a Meteo, a Cha-cha-cha, a Pendragon legenda, vagy a Falfúró mellett lesznek örökzöld vígjátékok is, mint a Hyppolit, a lakáj, a Butaságom története és a Sose halunk meg. 

Veszett vidék (Sweet Country)

Az ausztrál outback-élményről a sűrítettség ilyen fokán valószínűleg csak bennszülött rendező képes értekezni. Az aboriginal Warwick Thornton ebben a csontszikár, zene nélküli, rendkívüli magabiztossággal levezényelt westernben úgy mond el minden lényegeset az elnyomókról és az elnyomottakról, hogy elkerüli mind a sematizmus, mind pedig a didaktikusság csapdáját. A Veszett vidék amolyan Az üldözők-átirat, amelyben a helyi seriff üldözőbe veszi azt a bennszülöttet, aki önvédelemből lelőtte az egyik megvadult fehér telepest. Gyönyörűséges, olykor szürreálba (lásd fehér sósivatag) hajló tájképek kereteznek egy árnyalatokra érzékeny történetet, amelyben a csend az úr. Bámulatra méltó filmes teljesítmény remekbe szabott alakításokkal. [trailer]

Dogman

Totális apátiát árasztó bűndráma. Egyszerre jut nekünk zord, latyakos, kopott miliőjű társadalmi körkép és nihilizmusával borzongató karaktertanulmány. Témái a megalázottságtól az állattá züllésen keresztül a céltalan erőszakig és az óhajtott dühkitörést követő morális leszerepelésig húzódnak, azaz príma krízisfilm a toxikus férfiasságról modernista lecsupaszítottsággal és a főfigurát játszó Marcello Fonte betonba verő arckifejezésével. 

Utoya, július 22.

Zokogásból, suttogásból felépülő egysnittes dokudráma. Poppe személyes nézőpontra voksol a Breivik-mészárlás ábrázolásakor, intenzív szubjektivitással élő rémálmában alig jut hely a humanizmusnak, ott maradunk a halálban. Gyomorszájon rúgással felérő vádirat: az erőszakra nincs mentség, 80+ perc alatt rájövünk, a szélsőjobboldali vagy bármilyen terror szerelmet, gondoskodást, felnövést, barátságot, pozitív világszemléletet semmisít meg. 

Gyújtogatók

Dél-koreai nemzedéki közérzetfilmként eleve lehangoló témát vet fel az egyetem utáni kallódással, ám Lee Chang-dong meditatív karakterdrámája másképp húz nagyot. Voyeurizmusból, perverzióból, valóság és téveszme ellentétéből, demaszkulinizációból épít fel egy delejező, poétikus-metaforikus egészet, fináléja láttán a Szédülés felett bábáskodó Sir Alfred is csak egy kiadós sokkot követően emelne kalapot. 

Kósa Ferenc filmje sokak véleménye szerint a magyar filmművészet egyik csúcspontja. A Tízezer nap (1965, bemutató: 1967) kétségkívül kanonikus mű, amely több szempontból is kitüntetett helyet foglal el a hatvanas évek magyar filmtörténetében. Egyrészt a korszak meghatározó trendjét jelentő közelmúlt-filmek reprezentatív darabja (többek között a Párbeszéd, a Hideg napok, a Húsz óra, a Zöldár, a Keresztelő, az Apa és a Földobott kő mellett), egyszóval azon filmek sorába tartozik, amelyek a Kádár-korszak konszolidációs periódusából és perspektívájából tekintenek vissza a megelőző évtizedekre, és értelmezik azt az egyéni és családtörténetek és a közösség történelmének tükrében.

Másrészt, a fenti irányzaton belül, a Tízezer nap a magyar falu és a hagyományos magyar paraszti élet átalakulásának panorámáját kínálja egy alföldi település és két család három évtizedet átfogó történetén keresztül.

Január 28. és február 3. között 5. alkalommal rendezik meg a BIDF-et, a Budapest Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivált a Cinema City Aréna moziban. A programban többek között Talal Derki Sundance Filmfesztivál győztes dokumentumfilmje, az Apákról és fiaikról is látható lesz. 

A világ legfrissebb, nemzetközi sikereket elért, egész estés, kreatív dokumentumfilmjeinek magyarországi versenye, fóruma és bemutatója, évről évre fesztiváldíjas, egyedi, különleges, Magyarországon először vetített, többségében egyszer látható, későbbi filmforgalmazásra nem kerülő alkotást, mutat be a filmfesztiválok kedvelőinek és az emberi sorsok, problémák, társadalmi kérdések iránt nyitott nézőknek. 

A művészeti élet és a sajtó elismert szereplőiből álló rangos, nemzetközi zsűri, valamint nemzetközi diák- és nyugdíjas zsűri dönt a díjakról öt kategóriában: Meztelen remény, Meztelen üzenet, Meztelen igazság, Meztelen szenvedély, Meztelen rövidség. A teljes program itt böngészhető. 

A filmek vetítése után a közönség találkozhat a meghívott alkotókkal is. 

A BIDF megrendezését a Magyar Nemzeti Filmalap, Nemzeti Kulturális Alap, Magyar Művészeti Akadémia, Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság is támogatja.

1968 hatása máig tartó, jelen korszellem szerint viszont mélységesen elutasítandó, mert prófétikus, nagyralátó, önmagán túlterjeszkedő kor volt; filmben pedig csúcsok csúcsa.

1968 a történelem morálisan legfontosabb éve volt – mondják. Csillagos ég, erkölcsi törvény. Plusz kérdőjelek. Nincs a mában kevésbé aktuális anniversaire, mint 1968 májusáé. A csupahazugságban a lázadóember-mítosznak. Műnemünkben, a filmben: Oshima, Makavejev, Godard, Hopper, Janksó (sic!) és Pierre Clémenti. Akiknek és aminek még lesz meghatározó aktualitása a jövőben, erre mérget vehetünk, hisz a filmtörténet, miként maga a történelem, ciklikus természetű és kígyónyomon, színusz-görbén halad. 

A márciusi japán katasztrófa [a cikk a 2011 júniusi Filmvilágban jelent meg először – a szerk.] olyan képeket tárt elénk, amiket eddig csak a moziban láthattunk. Az élet másolja a művészetet, amit ugyancsak a valóság ihletett: az ország földrajzi és – a második világháborút követő – politikai kiszolgáltatottsága miatti frusztráció számtalanszor desztillálódott már katasztrófafilmekbe. A fenyegetettség érzése rányomta a bélyegét Japán popkultúrájára, ami legreprezentatívabb termékeit, a mangákat és animéket sem hagyta érintetlenül. A műfajban szép számmal születtek (poszt‑)apokaliptikus alkotások, melyek közül nem egy, különleges látványvilágával és filozófiai igényű kérdésfelvetésével, kiemelkedett a kommerszebb darabok rengetegéből, későbbi trendeket határozva meg akár Hollywood számára is (például az Akira, vagy a Páncélba zárt szellem). Japán jelenleg leginkább (el)ismert anime-rendezője, Hayao Miyazaki filmjei a fent említett művek válságképeihez képest sokkal békésebbnek tűnnek. Kevesebb bennük az erőszak, a látványos akciójelenet, elenyésző a cyberpunk-hatás. A cyberpunk szemlélet azonban ott lüktet minden Miyazaki-kép mögött: a változó világ, a gyors technikai fejlődés miatt a hagyományos értékek háttérbe szorulnak, az embereket csak a terjeszkedés, a hatalomszerzés, a vélt ellenfél legyőzése érdekli. Paradox módon tehát még a pasztellszínekkel megfestett idilli képek is a harmónia hiányára, az elvesztett édenkertre hívják föl a figyelmet. Miyazaki világában mindig a természet az ellenpontja az emberek által létrehozott technika világának, mely technika egy ponton törvényszerűen az előbbi elpusztítására tör: a törékeny idill hamar erőszakos cselekmények áldozata lesz. Nagyvárosi magánynak és virtuális valóságnak nyoma sincs, a mester művei közvetetten mégis az atomfenyegetettségről és a természeti katasztrófáktól való félelemről szólnak, sajátos, ökopunk stílusban. Ha visszaemlékszünk a többszörös csapásra, a földrengés, cunami és atomsugárzás okozta károkra, nyilvánvaló: Miyazaki ökológiai aggodalmai csöppet sem tűnnek alaptalannak.