Németország a háború után az amerikai mintájú demokráciára nevelés (amerikai szóhasználatban re-education) terepe és sok tekintetben kísérleti állomása lett. Ez volt az első alkalom, hogy az amerikai adminisztráció egy ország népének demokratikus átnevelését tűzte ki célul, és erre mozgósította a társadalomtudományokat, az oktatást és a művészeteket. Nincs mód ebben a rövid tanulmányban részletesen kitérni az amerikai kormányzat motivációira, illetve a motivációk menet közben történt változásainak bemutatására, ezért meg kell elégednünk néhány alapvető elemével. Nyilvánvaló, hogy az amerikai megszálló hatóságokat nem csupán az idealizmus vezette, hanem a fölismerés is: a náci birodalom bukásával még nem semmisültek meg a német militarizmus hagyományai, és amíg ezek léteznek, Németország potenciális fenyegetést jelent a szomszédjaira. 

Az amerikai Haderők Egyesített Vezérkari Főnökeinek 1945. április 26-án kelt JCS 1067 jelzésű direktívája leszögezte, hogy a megszálló hatalmak célja nem egyszerűen a náci rezsim intézményes fölszámolása, hanem annál jóval több: „Fontos lépés e cél [ti. a náci rezsim maradványainak eltörlése – P. Á.] érdekében a nácizmus és a militarizmus minden formájának kioltása, a háborús bűnösök azonnali letartóztatása és megbüntetése, Németország iparának leszerelése és demilitarizálása a német háborús potenciál hosszú távú ellenőrzésével és a német politikai élet egy későbbi, demokratikus alapon történő újjáépítésének előkészítése." Vagyis a négy D megvalósítása: demilitarizálás, denácifikáció, decentralizálás, demokratizálás. 

Alapelvek 

Az amerikaiak levonhatták a kudarcot saját I. világháború utáni politikájukból, amikor a szűklátókörű izolacionista politikát követve kivonultak a kontinensről, és távol tartották magukat Európa ügyeitől. Ezt még egyszer nem engedhették meg, és fölismerték, hogy aktív szerepük van Európa sorsának alakításában. Emellett az Egyesült Államok és a Szovjetunió, vagyis két nem európai (a Szovjetunió esetében földrajzilag csak félig európai) ország döntötte el a világháborút az antifasiszta-antináci koalíció oldalára. Az összes európai nagyhatalom kivérzett, elveszítette presztízsét vagy gazdasági szerepét a világban. Ilyen helyzetben, amikor Európa romokban hevert, és mind Nagy-Britanniát, mind Franciaországot részben az újjáépítés, részben gyarmatbirodalmuk egyben tartásának gondjai kötötték le, az Egyesült Államokra hárult a szerep, hogy a demokráciák védőbástyája legyen a sztálini Szovjetunióval szemben. 

Európa sorsa Németországban dőlhetett el, ezért Washington saját és szövetségesei jól fölfogott érdekében is céljának tekintette a németek demokráciára nevelését, amely nemcsak a nácizmus visszatérésének, hanem a kommunista előretörésnek is gátat vethet. Végül nem zárható ki az sem, hogy az Egyesült Államok a demokráciára nevelést alkalmazni kívánta a későbbiekben más, befolyása alá került övezetekben is, s a módszereknek Németország lehetett a laboratóriuma (bár a demokráciára nevelésnek voltak határai: olyan mélyre, mint a fegyverrel levert Németországban és Japánban, az Egyesült Államok sehol másutt nem merészkedett az emberek értékrendjének alakításában, sőt harmadik világbeli szövetségeseit nem igyekezett még formálisan sem demokráciára ösztökélni). 

A szövetségesek elkötelezettek voltak a négy D politikája mellett, amely a következőket jelentette: demilitarizálás, denácifikáció, decentralizálás és demokratizálás. Az amerikaiak a demokráciára nevelésben a filmnek is meghatározó szerepet szántak. Ahogyan Frank Tibor írta: „A világháború után megkezdődött az amerikai film erőteljes térhódítása Németországban. Mit reméltek filmjeik bemutatásától az amerikaiak? A filmek szerepe egyfajta eszképizmus volt: elterelték a figyelmet a háborús katasztrófáról és következményeiről, és információkkal is szolgáltak a német vereség elkerülhetetlenségéről. Dokumentálták a demokráciák életének vonzerejét, segítettek új attitűdök elsajátításában. Inspiráló történeteket kínáltak az »amerikai úttörőkről«, Alaszka felépítéséről, az utolsó évek ezernyi tudományos felfedezéséről, a tudatlanság elleni harcról […].” (32.o.) A filmeknek tehát három alapvető szerepük volt: a figyelem elterelése a háború utáni gondokról (ez illeszkedett a kommunista propaganda ellensúlyozásának szándékához), a tájékoztatás (az amerikai politikai rendszerről, társadalomról, az amerikai hétköznapokról, a nácizmus elleni küzdelem szükségességéről stb.) és az amerikai társadalom, életforma megkedveltetése. Az amerikai filmek elárasztották a német mozikat – már amelyek működőképesek voltak –, emellett valóságos kultúrkampány folyt: 136 olvasóházat és 27 ún. Amerika-házat állítottak föl, amelyek szintén a németek demokratikus nevelésének szolgálatában álltak. 

Műfajok és tabuk 

Az amerikaiak helyzetét megkönnyítette, hogy a nyugatnémet lakosság, amely a háború éveiben el volt zárva az amerikai filmektől, igencsak várta egy-egy film bemutatását. A mozikban a német civilek szabadon gyülekezhettek, így a mozik a társasági élet kiemelt színterei is lettek a német városokban. A háború alatt kultúrára kiéhezett lakosság valósággal megrohamozta a mozikat, a német társas élet jóformán egyetlen színterét. A szövetségesek ellenőrizték a teljes német filmgyártást. Az 1945/46-os filmkínálatból (108 film) mindössze három olyan akadt, amely nem amerikai, brit vagy francia gyártású volt. A krimik és a zenés-táncos vígjátékok vezették a mezőnyt. 

Természetesen az amerikai hatóságok nagyon vigyáztak arra, milyen alkotásokat mutatnak be a német közönségnek. A Katonai Kormányzat polgári ügyekkel foglalkozó részlege választotta ki a bemutatásra szánt filmeket. A szervezet munkatársai kizárólag egy listáról választhattak, amelyet a Mozgóképexport Szövetség állított össze. E lista összeállításának szempontja a politikai, ideológiai megbízhatóság és az optimista tartalom volt: nem szerepelhettek rajta sem olyan művek, amelyek a tengelyhatalmakat jó színben tüntették fel, sem kommunista/kommunistabarát mondanivalójú alkotások, sem pesszimizmust sugalló művek. Utóbbi esetben a krimikkel, amelyek megőrizték népszerűségüket, kivételt tettek, mivel ezek az erkölcsi világrend szükségszerű helyreállását sugallták. Konkrét címekkel illusztrálva a tilalmakat: Hitchcocktól a Manderlay-ház asszonyát vagy A gyanú árnyékábant a mozik vetíthették, de tilalom alá esett például Stanley Kubrick filmje, A dicsőség ösvényei, mert az amerikai jobboldal hazafiatlannak ítélte a filmet. A volt náci filmtermést természetesen dobozba rakták, beleértve az antiszemitizmussal nem foglalkozó történelmi életrajzi filmeket is (Bismarckról, Schillerről, Robert Koch-ról és a dél-afrikai búrok hőséről készült Ohm Krüger című filmet). 

A hidegháború kezdetén az amerikaiak már balra is ütöttek, nehogy a még jórészt mindig éhező, romok között élő nyugatnémet lakosság most a vilmosi és náci múlttal való nagy leszámolásban a ló másik oldalára essen. A nyugati megszállók bírálatára a nagyon hazafias szólamú nyugatnémet kommunisták mellett a német szociáldemokraták részéről is volt igény (ne feledjük, Marx, Engels és Lassalle német hazafiak is voltak!). John Steinbeck regényei és a belőle készült filmek indexre tétettek túlzott baloldaliságuk miatt. A német gyártású filmeket is szigorúan ellenőrizték. Heinrich Mann regényéből 1951-ben forgatott filmet, Az alattvalót csak hatéves hercehurca után, megvágva engedték bemutatni. 

Vonzások és választások 

Akadtak a nagy lelkesedés közepette melléfogások is: Brémában a nézők nagy része tüntetően kivonult Az akció az észak-atlanti térségben című film vetítéséről, mert az hatásvadász módon túlhangsúlyozta egy német tengeralattjáró-parancsnok brutalitását. A film 1943-ban, a háború csúcspontján készült, és ebben a kontextusban amerikai közönségnek szánták; a német lakosság rokonszenvének megnyeréséhez árnyaltabb ábrázolásra lett volna szükség. Maga az amerikai hatóság is hibának nevezte a vetítést, amely szükségtelen konfrontációt idézett elő. Az eset jelzi, mennyire berzenkedtek a németek aziránt közvetlenül a háború után, hogy katonáikat ne hősnek lássák, vereség ide, hitlerizmus oda. Még mindig sokan nem értették meg, hogy nem önmagában Hitler volt bűnös, nem is csak a náci párt, hanem bűnös volt a vilmosi korból származó autoriter állampolgári (pontosabban alattvalói) nevelés. A pszichés gátakat csak lassan lehetett feltörni. A koncentrációs táborokról készült felvételekre a németek többsége ekkor elzárkózással reagált. A valódi szembenézésre csak az 1960-as évek végétől került sor a társadalom széles tömegeiben. 

Sokkal sikeresebbek voltak azok a filmek, amelyeknek nem volt közük a háború témájához. A német közönség tetszését elnyerte A város című film, amely egy átlagos amerikai kisváros mindennapjait mutatta be. Ezt a filmet éppen azért vetítették, hogy eloszlassák a németek fejében élő sztereotip Amerika-képet, miszerint Amerika a hangyabolyként nyüzsgő, kultúra nélküli tömeg, a lélektelen felhőkarcolók és a pénzhajsza országa, amely nem ismeri sem a művészet szépségét, sem a moralitást (a náci filmek leginkább ilyen Amerika-képet közvetítettek). A város átlagos amerikai polgárai ugyanolyan barátságos, szelíd emberek voltak, mint az európaiak, ráadásul európai házakban laktak, szokásaik, erkölcseik is európaiak voltak, egyszóval: az átlagos német azonosulhatott velük. 

A háború után felnőtt német fiatal filmes generáció tagjainak persze elég hamar elege lett a sablonfilmekből, mind az amerikai, mind az engedélyezett hazai gyártású nyugatnémet alkotásokból, és a társadalomkritika felé fordultak, művészileg pedig visszatértek a weimari köztársaság kísérletező kedvű filmes kultúrájához. Habár ezeknek a filmeknek a mondanivalója sokszor ideológiailag szembement az amerikaiak érdekeivel, mivel túl baloldalinak titulálták őket, de a megszállók még ezt is előnyükre fordíthatták: hiszen a náci Németország minden egyéni művészi törekvést elfojtott, és a társadalomkritika nem jelenhetett volna meg a nácizmus eltörlése nélkül. A hazatért német rendezők gyakran romos műtermekben forgattak, innen származik a romfilm név, amellyel ezeket az alkotásokat illették. 

Ezek jelentették a német filmes újrakezdés alapját. Közben a fiatalos kultúra is megérkezett az Egyesült Államokból. A német ifjúság tombolva fogadta A vad című 1953-as alkotást, amely az új életérzést, a fiatalság forradalmát hirdette. „Huliganizmus”, cikkeztek a német lapok az új járványról, amely a nyárspolgári életmódot fenyegette. Felnőtt egy generáció, amelynek már Elvis Presley zenéje és a beatnemzedék jelentette az origót. A fiatalok szertelen kultúrája széttöréssel fenyegette a német átlagpolgár konformitását, és ezzel már előkészítették az 1968-as generáció előtt a terepet. 

Összességében azt mondhatjuk, hogy a demokráciára nevelés terén az amerikai film hasznos szerepet játszott. Nyilván naivitás lenne csak a filmeknek betudni a háború utáni Németország konszolidálását. De a közérzet lassú megváltozásában, abban, hogy a német lakosság egyre nagyobb része jó véleménnyel lett az amerikaiakról, a filmeknek komoly szerepe volt. A mozgóképek betöltötték szerepüket, persze a Marshall-segéllyel és a szociális piacgazdaság kiépítésével együtt.

Paár Ádám