Fabricius Gábor első játékfilmje, az Eltörölni Frankot a leginnovatívabb alkotás díját hozta el a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválról. Itthon színesben és fekete-fehér, szerzői verzióban is látható. 1983-ban játszódik a kádári Magyarországon, a gulyáskommunizmusnak vagy puha diktatúrának nevezett időszakban. Főszereplője Frank, egy punkzenekar frontembere, aki gyűlöli a rendszert és koncertjein nyíltan feszegeti annak kereteit. Az egyik ilyen alkalom után izgatás vádjával letartóztatják, végül egy pszichiátriai intézetbe kerül. Az orwelli-kafkai világban küzdelme egyre reménytelenebbé válik.

Fabricius Gábor filmje egyszerre fiktív történet, kordokumentum és disztópia. A történelemhez való viszonya árnyalt, ugyanakkor nem teljesen tisztázott: film első snittjében egyfajta emlékezetpolitikai gesztusként megjelennek a megszálló szovjet katonák, akiknek a filmes ábrázolása tabu volt a szocializmusban, később feltűnik a 80-as évek legfontosabb szamizdata, a Beszélő, illetve a Szabad Európa rádió. Kádár János hangját is halljuk és megemlítik Krassó Györgyöt is, aki a demokratikus ellenzék tagjaként bejutott a lipóti elmegyógyintézetbe, hogy interjúkat készítsen. Ezeken kívül azonban kevés az egyértelmű történeti referencia, a film karakterei is fiktív személyek, bár néhány utalásból ki lehet találni, hogy ki ihlette a szerepeket.

Kórkép és kortünet
A film történeti hátteréről háromrészes dokumentumfilm-sorozat készült Túlzott igazságérzet címmel. A témát korábban Gazsó L. Ferenc és Zelei Miklós Őrjítő mandragóra című munkája és a Levelek a bolondokházából című dokumentumfilm is feldolgozza.

A politikai pszichiátria intézménye valóban létezett a keleti blokk országaiban. Az ’50-es években dolgozták ki a Szovjetunióban, de számos államban elterjedt. Ez azt jelentette, hogy a nem kívánatos személyeket, másként gondolkodókat egyszerűen bolondnak nyilvánították és tartós betegállományba kényszerítették. Tehát börtön vagy rendőri beavatkozás nélkül is sikeresen leválasztották őket a társadalomról. Ha az érintettek haza is kerültek a pszichiátriáról, általában stigmatizálták őket. Ez egyfelől a nyugati tiltakozások elhárítására szolgált, másrészt a vezetés nem akart mártírokat gyártani.

A kényszergyógykezelésre ítélteknél általában látens skizofréniát diagnosztizáltak. A kórmegállapítás egyébként sokszor nagyon hasonlított a politikai izgatási perek vádlottjainak elbírálásához: a vádlott állításainak igazságtartalma nem, csak a bíró döntése számított. A pszichiátrián gyakran alkalmaztak elektrosokkos és inzulinkómás kezeléseket és egyéb embertelen módszereket, például a frontális lobotómiát (a homloklebeny kérgének elvágása az agytól).

A hazai esetek közül a legismertebb az 56-os szerepvállalásáért és polgárjogi aktivizmusáért üldözött Pákh Tiboré. Gyógyíthatatlan elmebetegnek nyilvánították és 1981-ben beszállították az elmegyógyintézetbe, Lipótmezőre, ahol kényszergyógykezelésben részesítették. Az „államellenes izgatással” vádolt Jakab Károly esetében „rendszerezett politikai tartalmú téveszmékkel” indokolták a kezelést. Hónapokig bent tartották a balassagyarmati idegosztályon, elektrosokkolták és magatehetetlenségig gyógyszerezték. A zenész-képzőművész ef. Zámbó Istvánt egyik művészeti happeningje után tartóztatták le és nyilvánították elmebetegnek, majd a Kozma utcai Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézetbe zárták, ahol több hónapot töltött, miközben senki sem tudta, hova tűnt.

Nincs pontos ismeretünk arról, hogy hány ezekhez hasonló eset történt, mivel a pszichiátriai kezelések eleve titkosak voltak és a rendszerváltozás után az erre vonatkozó dokumentumokat megsemmisítették. Annyi mindenesetre biztos, hogy a politikai pszichiátria működött Magyarországon és hogy a szakma átpolitizáltsága miatt volt olyan pszichiáter, aki bűnrészessé vált.

Mindenki tetű (punkok a szocializmusban)
Az is megalapozott, hogy a rendszerrel szembeszegülő punkzenekarok tagjait megfigyelték és vegzálták, koncertjeiket sokszor ellehetetlenítették. Az első magyar punkzenekar a ’77-ben alakuló, háromtagú, értelmiségi háttérrel rendelkező Spions volt, amely mindössze pár hónapig működött. Tabusértő, provokatív szövegeik miatt a hatóságok folyamatosan zaklatták őket. Nyilvánvalóvá vált, hogy a zenekarnak itthon nem lehet jövője, ezért kiutazásukat kérelmezték, amelyet rekordidő alatt elbíráltak. Engedték őket disszidálni, így már nem okozhattak kellemetlenséget a diktatúrának.

Egy másik emblematikus zenekar a ’79-ben alakult szegedi Cpg (Come on Punk group) volt, amely a demokratikus ellenzékkel is kapcsolatba került. Antikommunista dalszövegeik miatt folyamatos igazoltatások, razziák és letartóztatások alanyává váltak. 1983-ban a zenekar három tagját két év börtönbüntetésre ítélték folytatólagos izgatás vádjával.

A leghíresebb hazai punk együttes a Beatrice volt, akinek a basszusgitárosát, Miklóska Lajost annyira megviselte a folyamatos állambiztonsági megfigyelés, hogy pszichiátriára került.

A 80-as évek hazai punkzenekarairól Szennyhullám címen a közelmúltban háromrészes dokumentumfilm készült, melyben a szcéna fontos alakjai szólalnak meg.

Frank not dead
A Frankot alakító Fuchs Benjamint végig követi a kamera, azonban hősünk kapcsolatairól, múltjáról, motivációiról nagyon keveset tudunk meg. Csak utalások vannak családi helyzetére, barátnőjével, illetve zenésztársaival és közönségével való viszonyát sem ismerjük meg. Valószínűleg klasszikus zenei műveltséggel is rendelkezik, de számára a punk az ellenállás leghatékonyabb eszköze. Apja magasrangú katonatiszt, de ennek ellenére sem kivételeznek vele. Mivel nagyon kevés a filmben a dialógus, a tekintetekre és a nonverbális gesztusokra kell támaszkodnunk – miközben Frank figyeli környezetét, folyamatosan frusztrált. Nem túl karizmatikus karakter, zsigeri megnyilvánulásai, saját tetteinek reflektálatlansága azt jelzi, hogy ellenállása nem annyira végig gondolt, inkább ösztönös reakció.

Az nem teljesen világos, hogy Frank hogyan kerül be a nyílt osztályra. Orvos barátnője (Waskovics Andrea) azért segít neki ebben, hogy így ne zaklathassák a hatóságok. Eleinte disszidálni akarnak. A szükséges papírok megszerzésében a szamizdatosok, a demokratikus ellenzék tagjai segítenek nekik. Frank azonban a pszichiátrián megismerkedik egy lánnyal (Blénesi Kincső), akihez erősen kötődni kezd. Ez az egyetlen meghitt, őszinte kapcsolat a filmben. Frank úgy dönt, mégsem disszidál, és továbbra is szembe megy a rendszer alkotta normákkal.

A kompromisszumra nem hajlandó főhős ellenállásán kívül a film egyéb stratégiákat is felvillant, amelyek azt akarják megmutatni, hogy sokféleképpen lehet viszonyulni a hatalomhoz. A skála széles: disszidálás, kollaborálás, földalatti ellenállás vagy hallgatás.

A filmben több ismert művész is feltűnik, például Pajor Tamás és Peer Krisztián mint politikai elítéltek a pszichiátrián, vagy Vető János, Víg Mihály és Kemény Zsófi, akik a demokratikus ellenzék tagjait játsszák. Az egyik legjobb alakítást Lénárt István nyújtja, aki 99 évesen élete utolsó szerepét játszotta el. A szocializmus megmerevedett struktúráit és paternalizmusát kifejező kultúrpolitikust alakít, aki a diktatúra egy fontos sajátosságára is rávilágít: ha Frank egyetlen elemet kiiktatna a vezetésből, nem változtatna semmin, legfeljebb mártírt csinálna belőle, mivel a pártemberek helyettesíthetők.

A főhős egzisztenciális kitettsége, kilátástalansága miatt egy szürke, cselekménytelen világot látunk. Igazán koherens, lekerekített narratíva nem jön létre, olykor nem tudjuk, egyik jelenetből hogyan következik a másik. Inkább egy általános, nyomasztó atmoszféra születik meg, ami nagyban köszönhető Dobos Tamás bravúros operatőri munkájának.

Deviáns öntudat
A film érdekesen játszik a normalitás kérdésével. A hatalom szemszögéből mindenki, aki nyíltan kritizálja a rendszert, deviáns. Ugyanakkor felvetődik az a kérdés is, hogy lehet-e normalitásról beszélni egy olyan szabadsághiányos társadalomban, ahol mindenkit megfigyelnek és ahol az embereknek „kettős tudata” van. Mást mondanak, mint amit gondolnak, bizonyos értelemben szellemileg megnyomorították őket. Szóval nem a főszereplőnk beteg, hanem a világ, ami körülveszi. Frank gesztusain, viselkedésén látszik, hogyan deformálódik a személyisége, jogosan válik paranoiddá, hiszen barátaiban sem bízhat meg, mivel jelentenek róla.

A 80-as évek Magyarországának megidézése mellett erőteljesen jelen vannak az egyetemes látásmód eszközei is, amelyek eltávolítanak minket a konkrét időszaktól. A lecsupaszított, ipari környezet, az azonosíthatatlan, szürke, nyomasztó terek, a pszichiátriai intézet lepusztultsága is mind ebbe az irányba mutatnak. A formanyelvi konvenciósértések; a megnyújtott passzázsok, a különféle kaotikus zajok és a cselekmény háttérbe szorulása igencsak próbára teszik a befogadót. A fiktív világ egy kis szeletét látjuk, a néző perspektívája is beszűkül, akárcsak Frank életlehetőségei. A cél az lehetett, hogy a néző kilépjen a provinciális szemléletből, hogy így elvontabbá tegyék a diktatúrát, mint problémakört.

A film tétje nem az, hogy minél pontosabban, a történeti valóságot feltárva mutassa be a Kádár-rendszer viszonyait. Nem kapunk átfogó képet sem a punk szubkultúráról, sem a politikai pszichiátriáról, sem a demokratikus ellenállásról vagy a szocialista rendszerről. Ehelyett egy disztópiát látunk és Frank kálváriáját, spirálisan lefelé tartó útját figyeljük, egyszerre voyeurként és résztvevőként. A film arra tesz kísérletet, hogy stilizált formában tegyen fel kérdéseket a hatalom és az alávetett, kiszolgáltatott egyén viszonyáról, a diktatúra embertelenségéről. Hogy ez mennyiben sikerült – az már a néző döntésére van bízva.

Gránicz Soma Boldizsár