80 éves korában elhunyt Szomjas György, Kossuth-díjas és Balázs Béla-díjas rendező, aki olyan meghatározó, stílusteremtő filmeket készített, mint a Talpuk alatt fütyül a szél, a Falfúró, a Roncsfilm, a Kopaszkutya vagy a Könnyű testi sértés. A Filmvilág folyóiratban megjelent interjúiból válogattunk.
- (…) úgy tetszik, mintha kezdettől fogva szándékosan szembefordultál volna az éppen aktuális divatáramlatokkal a filmszakmában. A hetvenes években, amikor nemzedéktársaid szinte kivétel nélkül az úgynevezett „magas művészet” kategóriáját megcélzó filmekkel igyekeztek elindulni és rangot szerezni a pályán, te a Talpuk alatt fütyül a szél című „easternnel” jelentkeztél, nyíltan megcélozva a tömegsikert…
– Kezdettől fogva a populáris kultúrából építkeztem. Előbb dokumentumfilmeket forgattam a Balázs Béla Stúdióban, és lelkes résztvevője, illetve egyik kezdeményezője voltam annak a bizonyos szociológiai filmprogramnak, amely – sokféle ok miatt – idő előtt megtorpant. Személyes kulturális élményként a rock and rollból és a magyar folklórból táplálkoztam, s a korai betyárfilmjeimben valami hasonló modellt próbáltam követni, amilyet például Sebő Feriék műveltek a zenében. Ugyanakkor arra törekedtem, hogy ne valamiféle idealizált betyárvilágot álmodjak a vászonra, hanem a tényleges alapokhoz nyúltam vissza. Néprajzi anyagokat tanulmányoztam; a Rosszemberek – különben könyvben is megjelent – valóságos alaptörténetét például a kaposvári levéltárból bányásztam elő. Hasonló munka volt az, mint a népzenegyűjtőké.
A valóságos egykori történeteket igyekeztem közelíteni a mai közönséghez; és tényleg kezdettől fogva rendkívül lényeges volt számomra, hogy populáris filmeket készítsek. A Kopaszkutya ugyanennek a törekvésnek egy másféle variációja; húsz évvel korábban biztosan nagyot robbant volna. Akkoriban tetőzött mifelénk a második rockhullám – az volt a Piramis, a P. Mobil, a Hobo együttesek első fénykora –; én magam viszont még 1956 táján hallottam először rockzenét és vált meghatározó élményemmé. Aminek egyik fő motívuma, hogy közösségi élmény volt; a rock progresszív korszakában széles közönség tudott feloldódni valamiféle nemzedéki-össznépi modellben. Mindig ehhez próbálok visszatérni, és nem az úgynevezett elit-, hanem a népszerű kultúrához sorolom a munkáimat.
– Azután – most már úgy tetszik: logikusan – következtek az úgynevezett „proli filmjeid”, a Könnyű testi sértéstől a Falfúrón át a Roncsfilmig…
– Ezek is hasonló érzelmi háttérre épülnek; az akkori Eperjes Károly például – a maga szuggesztív tehetségével – jellegzetes „proli-rocker”. Olyan történetmesélési módra törekedtem, amely fogyasztható a közönség számára. Nyilván nem véletlen, hogy a Falfúrónak hatszázezer nézője volt, holott kevésszereplős kamarafilm. Talán azért, mert ráéreztek az emberek, hogy a nyolcvanas-kilencvenes évek életmódváltozásának hiteles lenyomata. Nem politizáló film, mégis benne van az, ahogyan a kiürült késő-szovjet rendszer átalakul valamiféle új dzsungellé. Mindenki harcol mindenki ellen – ez már a Roncsfilm alaphangulata –; a Nagy Berlini Fal végre ledőlt, de a hirtelen változás mindenkit megzavart, s ököllel és késsel egymásnak esnek… Valószínűleg az sem véletlen, hogy a Roncsfilmet bő másfél év óta folyamatosan műsoron tartják a moziban. 1992 novemberében volt a premierje, és még ma is játsszák. Bizonyos körökben „kultuszfilmmé” vált; ismerek olyan nézőt, aki tízszer látta; a sulikban idézgetik a poénjait a srácok. Többször megnéztem közönséggel és azt tapasztaltam, hogy azért hat a nézőkre, mert felismerik a vásznon azokat az attitűdöket, azokat a szituációkat és figurákat, amelyeket maguk körül látnak a pesti utcán. Mi, filmesek folyton panaszkodunk, hogy a hollywoodi dömping mindent kiszorít a mozikból. Ez ellen nem sokat tehetünk, csupán azt, hogy a saját történeteinket kell megfilmesítenünk, a magunk sajátos módján. Ha valaki a hazai sztorikat a hollywoodi sémák szerint próbálja leforgatni, az holtbiztos zsákutca; de van lehetőség attól eltérő, sajátos módon is szólni önmagunkról.
– (…) Több mint húsz éve vagy a pályán; már nem a fiatalok közé, hanem a középnemzedékhez tartozol. Hogyan látod most a saját nemzedéked útját, s ezen belül a saját helyzetedet?
– A mi „generációnk” – ha annak lehet nevezni – a korszak sajátságos képződménye volt. Szakmailag az 1968-ban diplomázott Herskó-osztály, meg Dárdayék, Bódyék csapata sorolható ide. Egykori osztálytársaim többsége úgynevezett „gyanús” káderlapokkal került be a főiskolára: Böszörményi Géza például mint hajdani recski fogoly; Grunwalsky Ferenc mint pap-gyerek; Téglássy Ferenc mint volt hortobágyi kitelepített, én mint úgynevezett polgári középosztálybeli – és gyakorlatilag az egész osztálynévsort fölsorolhatnám, akkoriban „kétesnek” mondott előélete szerint, Ember Judittól Maár Gyuláig és tovább –; másrészt életkor szerint is tíz-tizenöt éves különbségek voltak közöttünk. Szóval eleve heterogén társaság volt a miénk, nem egységes generáció. S nyilván Herskó János váratlan emigrálása is belejátszott abba, hogy elég hamar szerteszéledt ez a csapat. (Talán ha Herskó nem megy el, mi is jobban együtt maradtunk volna valameddig; ámbár nem nagyon hiszem.) Amikor mi a Balázs Béla Stúdióba kerültünk, azok az évek képviselték a műhely egyik legjobb korszakát: a 60-as évek legvégén, a közismert szociológiai filmprogrammal, amely a 68-as reformok, az „új gazdasági mechanizmusnak” nevezett törekvések szellemi mellékhatásaként alakult ki. Úgy gondoltuk: ahhoz, hogy új struktúrákat lehessen keresni, előbb objektív leírását kell adni a társadalomnak. A különféle szociológiai iskolák is akkoriban virágoztak föl Magyarországon. Azután elég hamar megmutatkoztak e mozgások korlátai; befulladtak a reformtörekvések. Pontosabban: 1972–73-ra kiderült, hogy lehetetlen megvalósítani, amiben reménykedtünk, mert az oroszok diktálják a táncrendet, és olyan szűk a ránk szabott zsák, hogy abban gyakorlatilag nem is lehet táncolni. Voltak kollégáink, akik ezt akkor még nem vették észre, és próbáltak tovább menni azon a hatvanas évek végén elkezdett művészi úton; mások ilyen-olyan eltérő módon – én legkivált – egyéni utakat igyekeztek keresni.
Következetesen távol tartottam magam a politikától, mert rájöttem, hogy hiába akadnak a reformpolitikusok között a többinél rokonszenvesebb magányos figurák, meggyőződésemmé vált, hogy a művészetet semmilyen értelemben nem szabad a politikával összekötni. Megvolt a politikai véleményem, de igyekeztem határozott távolságot tartani a napi politikától. A szűkebb szakmapolitikában viszont – úgy gondoltam és gondolom – aktívan részt kell vállalni; s azért látom jelentőségét például a Filmművész Szövetségnek, hogy a felbomló és átalakuló struktúrák közepette valami szakmai etalon-kontroll szerepe legyen. (…)
Mentőöv: a videó; Beszélgetés Szomjas Györggyel, Filmvilág 1994/11, Zsugán István
– Az ember mozilátogatóként régóta vonzódik a bűnhöz. Egy jól megcsinált gengszterfilm vagy maffiatörténet szinte mindig siker. Láthatóan Önt is vonzza ez a téma.
– Engem nem vonz a bűn. Legfeljebb a törvényenkívüliség. Talán mert a rockban nőttem fel, amely bizonyos értelemben arról szól, hogy kívül is meg belül is vagy a törvényen. Inside and outside of the law – így mondják a westernfilmekben, és a jó westernek mindig arról mesélnek, hogy csak egy lépésen múlik, belül vagy kívül van-e valaki. Sajnos ilyen szempontból egyre cinikusabb filmek keletkeznek.
– Mire gondol?
– Mostanában láttam a Tiszta románc című filmet. Az alaphelyzet végül is klasszikus modell: van egy fiatal, jószándékú pár, akikkel azonosulok, mert szeretik egymást, és akik belekeverednek valami balhéba, pár embert megölnek, Bonnie and Clyde-szituáció, ez még rendben is volna. Na de hogy ezt azzal lehet befejezni, hogy lelépnek a lopott pénzzel Mexikóba és boldogan sétáltatják a kisgyereküket a tengerparton – ez azért eléggé immorális gesztus. Ez annak idején a Szökésben (Sam Peckinpah, 1972) még úgy volt, hogy látjuk Steve McQueent és Ali McGraw-t, amint a napnyugtában elhajtanak, majd megjelenik egy felirat, hogy két héttel később elkapták őket Mexikóban. Itt nincs ilyesmi. Nyaralnak a beach-en és élvezik a lopott pénzt.
– Szóval morális kötelességének érzi, hogy a filmjeiben a rosszak elnyerjék méltó büntetésüket?
– A dolgokat a helyükre kell tenni. A gyilkosság az gyilkosság és a rablás az rablás. Az olyan mozikat, mint például a Született gyilkosok, szemét és cinikus filmeknek tartom.
– Miért?
– Mert az ember nem születik gyilkosnak. Ez a film azt mutatja, hogy a hollywoodi ipar, amely egyébként átlépett minden morális gáton, semmi mással nem törődik, mint a hihetetlen agresszió és akciók révén túlcsorduló hatáskeltéssel. Ezt szolgálja minden: kép, hang, sztori. A filmből végül is óriási show-műsor lesz. Hollywoodban ritkán jut eszébe valakinek a valóságból kiindulni. Persze száz hülye és rossz film mellett akad szellemes, látványos vagy más módon szórakoztató is – lásd Ponyvaregény –, de a legtöbben meg sem próbálják áthágni a műfaj szabályait. Mint a burleszknél. Ott bukdácsolnak, hasra esnek, fenékbe rúgják egymást – ezekben meg pörög a film, száz akció, száz halott, és fröcsköl a vér.
– Ami a törvényenkívüliséget illeti, hősei eléggé kívülre kerültek. Azokból a filmekből, amiket idáig csinált, érződött, hogy még ha nem szereti is, de megérti a hőseit. Itt, ahol ártatlan áldozatok vannak, ez nyilván nehezebb...
– Engem az élet elbűvöl. Őket is megpróbálom nagy toleranciával és beleérzéssel kezelni. Nyilván nagyon oda kell figyelni majd az irányokra, mert a világért sem akarnám őket hősként ábrázolni, viszont éppen attól lesznek érdekesek a filmben – és ezt óvatosan mondom –, hogy a kis stikliktől szinte folyamatos az átmenet a gyilkosságig. Nincs éles határ. Az emberekben a morális gátlások annyira eltűntek, hogy nem veszik észre, meddig lehet elmenni.
– Filmjeit hogyan fogadják a magyar és hogyan a külföldi mozikban?
–A filmjeim itthon elég jól mennek, a Roncsfilmet három és fél évig játszották a Metró moziban, ami elég jó eredmény. Külföldi fesztivál-tapasztalatom viszont inkább az, hogy a nyersesség az nem nagyon megy. Ma nagyon hipokrita nyugaton a világ és a film világa is az – a legdurvább dolgot is befogadják, de csak akkor, ha nincs igazán köze a valósághoz.
Bűn az élet; Beszélgetés Szomjas Györggyel (Filmvilág, 1996/12; Bihari Ágnes)
– A Balázs Béla Stúdióban vezetőségi tag voltam, s közelről láttam, hogy a dokumentumfilmjeinkkel falakba ütközünk. Volt olyan filmünk, aminek már a muszterét elvitték, és soha többé nem látta senki. Akkor határoztam el, hogy teljesen mást fogok csinálni, arra jutottam, hogy ha magyar populáris filmet akarok készíteni, akkor vissza kell nyúlnom a gyökerekhez, a folklórhoz. A betyárfilm őstípusa lehet egy szórakoztatófilmnek a legendák és a kalandok miatt. Megpróbáltam ugyanazokat a nyomokat bejárni, mint Sebőék. Elmentünk Erdélybe, Berettyóújfaluba gyűjteni, felkerestem Szűcs Sándor néprajzkutatót, aztán megírtuk a Talpuk alatt fütyül a szélt. Feri kitalálta, hogy a főcím dala a Kiszáradt a tóból mind a sár, mind a víz legyen. Felmentünk Martin György népzenekutatóhoz, felnyúlt a könyvespolcára, levett egy kötetet. 76 strófa volt erre a dalra, s ebből ki tudtam választani azt a négyet, amit végül használtunk.
– 2019-ben milyen üzenetet hordoznak a betyárok?
- Egy Godard idézettel válaszolok: „a filmhez az is elég, ha szabad embereket fényképezünk.” Ez az idézet abszolút érvényes a betyárokra, de rám is, minden filmem a kitörésről szól, vagyis keresem a szabadságot.
– Ez most is igaz?
– Igen, mert csak olyan munkát vállalok, amit szívesen csinálok, most például portréfilmeket készítek olyan emberekről, akik az életművükkel létrehoztak valami szépet (mint Sebő Feri, Kobzos Kiss Tamás vagy Juhász Zoltán dudás), mert aki megvalósít valami szép dolgot, az megvalósítja a szabadságot is.
– Neked sikerült megvalósítanod a szabadságot?
– Igen, mert még most sem vagyok befogva, azt csinálom, amit szeretek. Nemrég készültem el három portréfilmmel, az egyiket társadalmi munkában csináltam. Dénes Zoltán operatőrrel ingyen dolgoztunk, de örömmel, mert olyan emberekkel forgattunk, akiket nagyon szeretünk. Egy pár tánc a film címe, a Betyárjátékban is szereplő Szabó Szilárd és Németh Ildikó táncosokról szól. Juhász Zolival Gyimesben forgattunk, múlt héten fejeztem be a Vujicsics 45 című filmemet, az NKA építész kollégiuma pedig egy építészsorozattal bízott meg. Most nagyon sok a munkám, de a biciklit tekerni kell, különben leesünk róla.
„Szabad embereket fényképezünk”; Beszélgetés Szomjas Györggyel (Filmvilág, 2020/01, Morsányi Bernadett)
