Január 28. és február 3. között 5. alkalommal rendezik meg a BIDF-et, a Budapest Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivált a Cinema City Aréna moziban. Mi már láttuk a versenyprogram javát, és olyan filmeket ajánlunk, amelyek garantáltan nem okoznak majd csalódást.
Tisztogatók
Vetítések: 01.28 19:00; 01.30 13:15; 01.31 11:15; 02.02 21:00
Kevés aktuálisabb téma van jelenleg, mint a közösségi média erősen ellentmondásos hatása a szólásszabadságra és úgy általában a világ sorsára. A tartalomszolgáltatással foglalkozó tech-cégek vezetői sokáig azzal érveltek, ők csak a vasat adják az egészhez, a platformot, a vázat, de arról már nem ők tehetnek, hogy a feltöltött/megosztott tartalmak mifélék. Bár a Brexit, Trump vagy a rohingyák ellen elkövetett szörnyűségek után ez az álláspont nyilván nem tartható többé, a mai napig nem tudjuk biztosan, hogyan is működik a közösségi média (ön)cenzúrája. E tech-cégek ma már a világ legnagyobb hírszerkesztőségei, mégsem transzparensek. Nem árulják el, miféle alapelvek és módszerek segítségével szűrik a tartalmakat, kik és hogyan dolgoznak ezen a területen és úgy egyáltalán, pontosan mi alapján döntenek.
A Tisztogatók címet kapott, igen felkavaró és fontos dokumentumfilmjükkel a német Hans Block és Moritz Riesewieck egyenesen a kérdéskör közepébe trafáltak. A Fülöp-szigetek fővárosában, Manilában több százan foglalkoznak a felkerülő tartalmak szűrésével. A rejtélyes cég hivatalosan ugyan nem a Facebook alá tartozik, és a megszólalók gyakran az arcukat sem merik vállalni, az elhangzottak alapján egyértelmű, ezek a fiatalok tisztítják a közösségi oldalakat a nemkívánatos tartalmaktól. Ami elvben akár jól is hangozhatna, csak épp az a hatalmas probléma vele, hogy tulajdonképp ők maguk döntik el, mi pontosan a nemkívánatos tartalom.
A Tisztogatók két szálon futva rendkívül aktuális kérdéseket feszeget. Az egyik vonalon azt járják körbe az alkotók, milyen ellentmondásos és veszélyes tud lenni a cenzúra még akkor is, ha alapvetően a lehető legjobb szándék vezérli. A Facebook hangzatos alapelveit és ideáit (szólásszabadság, közösség, kapcsolatok) fiatal fehér amerikai mérnök férfiak fektették le, a világ azonban nem fiatal fehér amerikai mérnök férfiakból áll.
A film alaposan kivesézi a témát és számos ismert példát hoz a Trump-ellenes plakátoktól a szíriai és törökországi helyzeten át egész a véleménybuborékok problémájáig. A Tisztogatók ezzel nemcsak a jelenleg is használt gyakorlat tarthatatlanságára hívja fel a figyelmet, de azt is pompásan demonstrálja, hogy egy technikai eszköz soha nem lehet értéksemleges. Minden találmány, legyen az akár egy applikáció, mindig visszatükrözi a megalkotója világnézetét és értékrendszerét, felerősítve bizonyos tendenciákat.
A másik szálon a már említett manilai moderátorok hétköznapjaiba pillanthatunk be. Ezek a fiatal férfiak és nők naponta több tízezer képet és videót néznek át, a gyermekpornótól a lefejezésekig. A felelősség nem kicsi, mégis általában pár másodpercük van eldönteni, mi kerülhet fel az oldalra és mit kell törölni. A Tisztogatók rendkívül árnyaltan vizsgálja a kérdést, nemcsak a döntéseik súlyát követi végig, de bemutatja az alkalmazottak hátterét és az embertelen munka szörnyű lelki következményeit. Az erősen katolikus és nagyon szegény országban épp Duterte van hatalmon, miközben a lélekölő, ám jól fizető munkájukon a világ egy másik pontján akár emberéletek is múlhatnak.
A film a hetvenes évek legendás paranoiathrillereit idézi, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy itt bizony valódi sorsokról, igazi összefonódásokról van szó. Az alkotók szerencsére nem akarnak kész válaszokkal szolgálni, inkább sorra felteszik a megfelelő, néha kimondottan kényes kérdéseket. A Tisztogatók szigorúan kötelező néznivaló a közösségi média aktív használóinak, azaz tulajdonképp mindenkinek. A végső döntéseket ugyanis nem a cégeknek vagy a kormányzatnak, hanem nekünk, a felhasználóknak kell meghoznunk. A film után biztosan mindenkiben ott fog motoszkálni a moderátorok ijesztő „delete, ignore, delete, delete” mantrája, ami nagyban segíthet megérteni, korántsem egy absztrakt, távoli problémáról van szó. Akár tetszik ugyanis, akár nem, ebben tényleg mindannyian nyakig benne vagyunk. (Huber Zoltán)
Szemben a vadállattal
Vetítések: 01.30 11:15; 01.31 16:00
A tavalyi év egyik, kritikusok által méltán körülrajongott filmje A rodeós volt, amely a fikció és a dokumentumfim határán egyensúlyozva mutatta be, hogy milyen szenvedéllyel kötődik egy fiatal srác a lovak és a rodeó világához, és közben a férfiasság mibenlétéről is feltett pár kérdést. A mindössze 26 perces, francia Szemben a vadállattal lehetne akár a párdarabja is Chloé Zhao remekművének. Emma Benestan és Adrien Lecouturier elégikus hangulatú filmje a 14 éves Theóról szól, aki manadier szeretne lenni (ők azok, akik a felhergelt bikák előtt futkosnak az arénában), és meg is kezdi a gyakorlást az apai szerepet is betöltő mesterével. Anyja mintha nehezményezné az ambícióit, érthető módon félti a sérüléstől, de közben azt sulykolja belé, hogy el kell döntenie már most, hogy mit akar az élettől. Theo alig szólal meg, a lelkesedés sincs az arcára írva, inkább úgy tűnik, mintha a félelmét próbálná palástolni. A kimondott szavak nélkül is egyértelmű, hogy nem egy szimpla szakmai felkészülésnek, hanem egy beavatási rituálénak, a férfivé válás aktusának vagyunk tanúi. (Baski Sándor)
Koka, a hentes
Vetítések: 01.29 15:45; 01.31 17:45
Egy sajátos szubkultúrába enged betekintést Máté Bence filmje is, amely a kairói Szemétvárosban játszódik. Koka abból él, hogy a gazdagabb városrészekből érkező szemétből kiválogatja a hasznosítható részeket. A 30-hoz közelítő férfi a sanyarú körülmények ellenére boldog, mert a hobbijának, a galambászatnak élhet. Nem ő az egyetlen megszállott, Kairóban rengetegen foglalkoznak a madarakkal, a különböző városrészek pedig meg is mérkőznek egymással. (A játék lényege, hogy a vetélkedő felek az ellenfél területén felröptetik a galambjaikat, és az nyer, aki a legtöbbet el tudja fogni a másik állományából.) Koka a legjobb ebben a műfajban, a pozícióját nem is a riválisok, hanem saját apja veszélyezteti, aki úgy dönt, hogy megházasítja fiát, és akkor búcsút mondhat a galamboknak.
Az alig 38 perces film nem a teljesség igényével készült, „csak” felvillant egy izgalmas életformát, és látványos pillanatképet ad egy olyan kultúráról, amelyben az önmegvalósítás kizárólag a családi keretek közt képzelhető el (érdekes adalék: Koka és családja a keresztény kisebbséghez tartozik.) (BS)
A világ legrondább kocsija
Vetítések: 02.01 20:15; 02.03 10:30
A fél évszázados, valóban lenyűgözően csúnya Wartburg ha nem is feltétlenül a világ legrondább autója, de Lengyelországban többször elnyerte a kétes értékű országos címet. A hetvenes tulajdonos, Bogdan sajátos büszkeséggel mutogatja a „szexi” kocsit és sosem felejti el kiemelni, hogy még a festés is eredeti. Igaz, a visszapillantón rögtön három feszület lóg, induláskor pedig háromszor kell keresztet vetni, a leharcolt jármű ugyanis már a konstans szétesés határán egyensúlyoz. Bogdan mindennek ellenére nagy utazásra indul, a kilencvennégy esztendős anyjával az anyósülésen Németország felé veszik az irányt.
Az utazás nagyon is komoly céljára csak fokozatosan derül fény. Az idős asszony minden zsörtölődése és az életveszélyes Wartburg menetrendszerű lerobbanásai ellenére a férfi mindenáron fel szeretné keresni azt a kényszermunkatábort és gyárat, ahová a második világháború alatt az édesanyját hurcolták a megszállók. Grzegorz Szczepaniak bő háromnegyed órás dokumentumfilmje remekül egyensúlyoz a humor és a dráma között. Különc szereplőivel kellő tisztelettel és komolysággal bánik, végig mély empátiával figyeli őket. A road movie hálás allegóriája a múlt feltárásának, a címben szereplő rozsdás lélekvesztő pedig a film végére az emlékezés rendkívül találó szimbólumává nemesedik. (HZ)
Mignon
Vetítések: 01.29 15:45; 01.31 17:45
Marika és János a nyugdíjas klubok Gingere és Frede, a két idős ember hihetetlen szenvedéllyel és koncentrációval táncol a parketten. A nyolcvan felett járó nő a tánc mellett imádja a csillogó, tollas ruhákat, de ugyanúgy rajong a süteményekért és a plüssállatokért. A páros féltő szeretettel gondoskodik egymásról, de Marika elbeszéléseiből szép lassan előbukkannak az elsőre szimplán csak bohókásnak tűnő gyermeki viselkedés mélyebb okai. Oláh Kata és Csukás Sándor alkotópárosa A Bármicvó fiúk nagyobb lélegzetvételű története után ezúttal is a félbetört gyermekkor, a nehéz múlt tovagyűrűző hatásait kutatja. Az alig fél órás Mignon nagy erénye, hogy ilyen rövid játékidővel is sikerül felvillantania a téma komplexitását és a főhős különös sorsát. Marika arca, ahogyan a tánc közben átszellemül, többet mond ezer szónál és okfejtésnél. (HZ)
Ha itt a háború
Vetítések: 02.01 11:00; 02.02 17:45
A szlovák Peter kifogástalan modorú, jól nevelt, halk szavú figura – civilben. De amikor nem érettségizik éppen, akkor egyenruhában tart kőkemény katonai kiképzést a saját maga alapította Szlovák Újoncok nevű szervezetben. Csak a legelső pillantásra komikus, ahogy pár tucat kamasz és fiatal felnőtt katonásdit játszik az erdőben, mert minél több időt töltünk velünk, annál egyértelműbben derül ki, hogy komolyan gondolják. Peter a külvilágnak a konszolidáltabb énjét mutatja, de egymás közt a bajtársak nem csinálnak belőle titkot, hogy mit gondolnak a migránsokról („rosszabbak, mint a cigányok”), és amikor elmennek a magyar határhoz, hogy saját szemükkel nézzék meg a menekültek vonulását, sajnálkoznak, hogy nem hozták magukkal a gépfegyvereket.
Jan Gebert filmjéből nem derül ki igazán, miért radikalizálódik valaki már 20 éves korára, Peter ebből a szempontból nem nyílik meg a kamerának, valószínű, hogy az egész projektet PR-lehetőségként kezelte, de a Ha itt a háború ezzel együtt is meglehetősen tanulságos. Nem csak azért, mert illusztrálja, hogy milyen a közhangulat a menekültválság és a helyzetet saját céljaira felhasználó politika aljas húzásainak következtében, de azt is megmutatja, hogyan konvertálható a személyes karizma hatalommá. (BS)
Daliborek szerint a világ
Vetítések: 02.02 20:00; 02.03 12:45
A cseh Vít Klusák filmjét látni kell, hogy elhiggyük. Nem az a különleges benne, hogy egy szélsőséges figurát mutat be, hanem az önleleplező őszinteségnek az a szintje, amellyel a főszereplő és családja kitárulkozik a kamerának.
A rendező egy YouTube-videón látta először a 36 éves Daliboreket, aki neonáci öltözékben, eltorzított hangon, baseballütővel hadonászott. Az ijesztő külsejű férfiről aztán kiderül, hogy egy nagyra nőtt gyerek, még az anyjával él együtt egy panellakásban, ipari festőként dolgozik, és a szobájában gyártja az amatőr filmjeit. Ha valami nem tetszik neki, akkor hisztizni kezd, így reagál arra is, hogy anyja fel akarja hívni magához az interneten megismert barátját, Vladimírt. Daliborek leplezetlen utálattal fogadja a férfit, csak akkor enyhül meg, amikor pár héttel később a konyhaasztalnál Vladimír elmeséli, hogy régebben a haverjaival hogyan vertek agyba-főbe cigány családokat. A már-már bizarr módon megható egymásra találást követően az új család együtt, teljes békességben nézi a tévében a tudósítást a menekülthelyzetről, és a másikat túllicitálva ecseteli, hogy mit tennének a „négerekkel” és Merkellel. Daliborek később anyja javaslatára elkezd barátnőt keresni – „utálom a pókokat, olyan gusztustalanok, mint a cigányok”, fejtegeti az első randin a kétgyerekes Janának, akivel aztán együtt is maradnak.
A Ha itt a háborúval ellentétben Klusák filmjét nézve lehetnek tippjeink arról, hogyan formálódott meg a Daliborek fejében uralkodó káosz (káros apai minta, túlságosan megengedő anya, hiányzó iskolai képzés, lecsúszott közeg stb.), és hogy a fentmaradásában mekkora szerepe van a férfi személyes környezetének, amely vagy osztja ezeket a nézeteket, vagy a békesség kedvéért inkább ráhagyja.
A fajsúlyos téma ellenére a Daliborek szerint a világ helyenként pont olyan (tragi)komikus, mint egy trash valóságshow, az Auschwitzban (!) játszódó epilógus pedig a dokumentfilmesek felelősségéről, a beavatkozás lehetőségéről/kötelességéről is felvet izgalmas kérdéseket. (BS)
