A te tíz éved hogy telt? – vonja be rögtön nézőjét szlogenkérdésével a 10. évfordulóját ünneplő Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál (BIDF). Január 27. és február 4. között a friss nemzetközi sikerek közül 6 szekcióban 45 filmet láthatunk Budapesten és országszerte 10 városban..
A fesztivál kevéssé szokásosan két, formailag és tematikailag gyökeresen különböző nyitófilmmel indult. Együttes fókuszba kerülésük vörös riasztással felérő figyelemfelhívás: mi vár a jövő nemzedékekre ebben a világban, amit a politika teremtett számukra.
Vinay Shukla már az első - a Khushboo Ranka-val rendezett An Insignificant Man (2016) – egészestés alkotásával dokumentumfilm-történetet írt: megnyert hazájában egy cenzúraellenes pert, s India legnagyobb bevételét hozó dokuja lett. Az Amíg még nézhetjük (While We Watched, 2022) forgatása során két évig, 2018-20 között volt „légy a falon” Ravish Kumar, a független indiai New Delhi Television (NDTV) sztár újságírója irodájában, otthonában, még az autójában is.
Kumar karrierjének ezen időszaka folyamatában mutatja, ahogyan az állami és párt-propagandamédia dezinformációs gyűlöletkampánya hatására a valódi hírek és tények elvesztik jelentőségüket. Az oknyomozó újságírók ódivatúvá, lenézés, nevetség tárgyává válnak. Kumart is számtalanszor megalázóan kigúnyolják, közzéteszik mobilszámát, s tömegek fenyegetik meg halálosan. Félreértés ne essék, nyíltan, arccal és névvel. A történet akciófilmes elemekkel dúsított lélektani drámát idéz: a rendőrség nem tesz semmit, s Ravish támasza, az erős, határozott felesége dönt: életveszélyben vannak, kislányuk retteg, nem tud aludni, a helyzettel kezdeni kell valamit. A „valami” 2019 júniusában következik be, amikor az NDTV tulajdonosait, Prannoy és Radhika Roy-t összeesküvés, csalás, korrupció vádjával beperlik. (Filmidő utáni információ, hogy Kumar YouTube-ra költözött műsorának napjainkra 7 millió követője van.)
Addig azonban Kumar esti hírműsorában nap mint nap rámutatott: a hatalmas India egyre növekvő problémáit a propagandahazugságok szőnyege alá söprik. „A nacionalizmus manapság a vallási fundamentalizmus álcája”, figyelmeztet, s óva int, mennyire veszélyes vegyíteni a kettőt. A propagandamédia mindazokat, akik a valós nehézségekről beszélnek, antinacionalistának bélyegzi. Ez a retorika a legnagyobb kisebbséget, a muszlimokat teszi meg minden baj okozójának. Aki mást képvisel, mint ők, maoista, Pakisztán-bérenc, azaz nemzetáruló, s mert „veszélyesek a közre”, az élethez való jogukat is elvesztették. A fanatizált tömeg büszkén gyilkol muszlimokat vagy független újságírókat. Kumar fő „bűne”, hogy műsora estéről estére követhetővé tesz olyan többszörös jogsértéseket, mint (a napjainkban már harmadik éve ítélet nélkül börtönben tartott) Umar Khalid esete. Csak mintegy mellesleg említődik a médiamunkásokat sújtó gyilkosságok sora: Gauri Lankesh újságírónőt például egy fanatizált 23 éves mérnök ölte meg Bangalore-ban.
Kumar a körülményekhez képest jól tűrte a zaklatást. A leépítések miatt gyakran ment személyesen terepre, ahol sokszor kellett szembesülnie a felhergelt emberek indulataival. Sírva nevetős helyzet, amikor az egyik durván fenyegetőző, Kumart hazafiatlansággal vádló telefonálót rábírja: énekeljék el együtt az indiai himnuszt.
A bemutatott történetek egytől egyig azt példázzák, ahogyan „a nacionalizmus édes illata elnyomja a valóság keserű bűzét”. A propaganda hatására a fiatalok a készen kínált gyűlölködést választják ahelyett, hogy kiállnának a valós érdekeikért. Igaz, ez utóbbit az állam rendre megtorolja.
Ravish Kumar 2019-ben az Ázsia Nobel-díjaként számon tartott Ramon Magsaysay-díjjal tüntetik ki (a korábbi kitüntetettek között ott van a világszerte ismert Ravi Shankar, vagy Teréz anya.) Kumar az olimpia jelmondatát parafrazálta köszönőbeszédében: „Vannak csaták, amiket azért kell megvívni, hogy az ember megmutassa, ő is ott volt a csatatéren.” A szerkesztőségi ünneplés ennél bizakodóbb: „Sokan mondják, hogy eljárt felettünk az idő, a mi módszereink már nem érvényesek. Hiszem, hogy a jó dolgok soha nem mennek ki a divatból.”
A filmben megjelenő politikai és sajtóeseményekről itt talál részletes elemzést a magyar közönség. A torontói világpremieren is felmerült, hogy a teljesebb megértéshez szükséges a tényanyag ismerete, az összképet illetően azonban „mindenki ugyanazt érzi. Az újságírói tapasztalatok egyetemesek. A Capitol Hill-i zavargások megmutatták, hogy a dezinformáció hogyan hat (…), s nagy hálózatai milyen pusztítást tudnak végezni. Ha az Egyesült Államokban ez történik, akkor az egész világon ez történik. A híriparnak nagymértékű korrekcióra van szüksége.” A filmet a 2022-es Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon az Amplify Voices díjjal jutalmazták. Shukla nevetve cáfolta, hogy Ramon Magsaysay-díjas trilógiát tervezne, véletlen egybeesés, hogy első filmjének főszereplője, Arvind Kejriwal politikus is e rangos díj kitüntetettje. Jelenleg játékfilmen dolgozik.
A másik nyitófilm, a Manifesztum (Manifesto, 2022) gomolygó sötét felhőkkel indít és zár. Angie Vinchito rendező az eleje inzertben rögtön leszögezi: a film nem támogat semmilyen terrorista vagy fegyveres cselekményt, s megtekintése 18 éven aluliaknak nem ajánlott. Anyagát túlnyomórészt az egykori Szovjetunió területén élő tizenévesek rögzítették telefonnal, s osztották meg a neten. A rendező és vágója ezekből az egymástól független képsorokból közös anyagot, egyfajta nemzedéki filmet alkottak.
Kedves, vicceskedős képekkel kezd: gyerekeket mutat, akik nem akarnak iskolába menni, egy fiú számára az elmúlt hét legjobb dolga az, hogy aznap nincs első két órája. Az anyagok úgy válnak fokozatosan mind komorabbá, ahogyan a kamu bombariadót valódi riasztás követ. „Ez nem a szokásos sziréna. Ez már komoly. Mindannyian meghalunk.” – hangzik előbb viccelve, majd egyre ijedtebben egy iskola evakuálása során.
Egy lány NASA-kabátban fegyvert erősít a testére. A másik képsoron egy épületből azt nézik, hogy valaki lövöldöz. Ordítás harsan: „Három éve várok erre!” Osztályteremből filmezi valaki, ahogyan az ajtó szétrobban, a háttérből folyamatos lövöldözés hallatszik. Gyerekek suttognak összezsúfolódva: „Minden tiszta vér. Félek. Mentsetek meg minket. A pad alatt ülök.” Egy tanárnő visszatartja, nem engedi ki őket. Vézna fiút látunk egy belső lépcsőn, vállán puska lóg.
A következő sorozat gyerekeket mutat, akik fel akarták robbantani az iskolájukat. Fiút hallunk: bocsánatkérést követel térden álló szüleitől, mert kórházba vitték négyszer is. A szülők rettegve könyörögnek.
Punkos popdal jön az Orosz Föderációról, ahol „nem éltem, csak túléltem.”, „a forradalom elkerülhetetlen.” A dátum: január 23. Filmen kívüli ismeret, hogy 2021-ben ez volt az első napja a Navalnij melletti tüntetéssorozatnak. A gyerekek egymást biztatják: „Ne féljetek.” A készülődések, majd a letartóztatottak felvételei zárják a szekvenciát.
Kedves fiatal rendőrnők köszöntik állami hirdetésben a 14. évüket betöltött fiatalokat, majd emlékeztetik őket: ne feledd, mostantól büntethető vagy vandalizmusért, terrorizmusért!
Nyilvános bocsánatkérésre kötelezett gyerekek sora. Elnézést kérnek, megbánták. Egyikük szeme alatt kék folt. Feszengenek, szégyellik magukat, félnek. Több fiú is bocsánatot kér Ramzan Kadirovtól, a Csecsen Köztársaság vezetőjétől. Az egyik fiú hangja kásás, feltehetően valamilyen szer hatása alatt áll. Egy csontsovány, sildes sapkáját leszámítva teljesen meztelen tinifiú borosüveget dug a végbelébe önbüntetésül.
A záró képsorok szereplőinek előbb csak a hangjukat halljuk: egy fiú és egy lány azt tárgyalják, micsoda rendőrség az ilyen, ami 15 éves gyerekektől fél. Egyáltalán, hol vannak a rendőrök? Még hogy az orosz rendőrök gyorsak! Lőhettünk volna emberekre is. A hangjuk magabiztos, vagy legalábbis az akar lenni: „Ezek az élet utolsó percei. Szerintem elég menő.” Majd meglátjuk a két gyönyörű két tinit, egymást filmezik egy falusi ház emeletén. Láthatóan nem ismerik a náluk lévő fegyvereket, nem tudják megtölteni egyiket sem. Aztán mégis sikerül. A lány kevésbé határozott, de igyekszik eltökélt maradni. „Ma suliba kellett volna menni. Minden rendben lenne. Irtó menő, de basszák meg. Nem a mi hibánk, nem hagytak más kiutat.” A szorongó néző, különösen egy bizonyos kor fölött, határozottan úgy érzi, a lány túl akarja élni. A fiú irtó menőnek tartja, hogy egyenesen Moszkvából jön a terrorelhárítás. Isznak, a fiú biztatja a lányt, igyon többet. Kivégeznek egy tévét, az első golyó visszapattan a képernyőről. „Már jönnek a különleges erők.” Még ingadoznak: „Adjuk föl? Meneküljünk. Nem. Kíváncsi vagyok, mi van a halál után.” Hosszan várakoznak a beavatkozásra, s ez felőrli az erejüket, az életösztönüket. „Úgyis lelőnek. Egyenesen fejbe. Öljük meg magunkat? Nem akarom a kamera előtt.” Kikapcsolják a telefon kameráját, ismét csak a hangjukat halljuk. „Nem érem el a ravaszt. Szeretlek. Vagy várjunk még egy kicsit? Nem tudom, hogy húzzam meg. Nem volt kibiztosítva. Csináljuk, szívem. Jó. Nem tudom. Adjuk meg magunkat. Fájni fog. Rögtön meghalsz. Gyorsan dönts, édesem. Ennyi? Ez a vég?” Sóhajtozást, majd két lövést hallunk.
A filmzáró ég, a futó felhők után a források. A nemzedéki közös történet random, a sorrend nem időrendi. Tartalmuk a cuki „Milyen a reggelem?”-től az agyrémig terjed. „Gyereket verő tanár”, és „Navalnij amerikai dolcsiért dolgozik”, „Kémiatanár levágja a tanítványa kezét az osztályteremben”, „Az Arbaton letartóztattak egy 10 éves fiút, mert verset olvasott.” A nézettségek erősen osztottak, a PutinTolvaj megosztást figyelemfelhívó címe dacára alig 200-an látták.
A legnagyobb netes nézettsége a filmzáró történetnek volt. A Manifesztum a többi történethez hasonlóan erről sem árul el részleteket. Külső forrásból tudhatjuk, hogy 2016-ban Denis és Kátya, két tizenöt éves, pszkovi tinédzser rendőrökkel keveredett tűzharcba. A fiatalok az egész eseménysort közvetítették a Periscope appon. A dráma kiváltója banális családi összetűzés volt: Kátyát nem akarta elengedni otthonról az anyja. A fiatalok megszöktek, betörtek a lány mostohaapjának falusi házába. A fegyverek a széfben voltak, a kommandós férfi legálisan tartotta őket. Milliók könnyezték meg Kátya búcsúszavait, s történetükből a brit Philip Venables kamaraoperát írt.
Boronyák Rita
