Gyakran feltett fogós kérdés, mit érdemes először kézbe vennie annak, aki még soha egyetlen képregényt sem olvasott, de szeretne ismerkedni a szubkultúrával. Válaszként a Watchmen általában az elsők között szokott elhangozni, hozzátéve azt is, hogy a teljeskörű élményhez azért minimum középhaladó képregényes ismeretek szükségesek. Alan Moore és Dave Gibbons ikonikus alkotása persze szűz olvasásra is lehengerlően komplex, fordulatos és gyönyörűen rajzolt mestermű. Az igazi mélységei mégis akkor bukkannak elő, ha nagyjából tisztában vagyunk a képregény elbeszélői módszereivel és kifejezésmódjaival, illetve valamennyire kiismerjük magunkat a szuperhősök között.

A Watchmen (az Őrzők magyarítás itthon néha hozzá van csapva a címhez) vitathatatlanul a képregény egyik nagy művészi csúcsteljesítménye és mint ilyen, tökéletesen alkalmas annak demonstrálására, mi mindent lehet a színes kockákkal és szóbuborékokkal elérni. Bizonyára vannak nála szebb kiállású, könnyebben dekódolható vagy célirányosabb alkotások, de ilyen rétegzettségű és mélységű darab nem nagyon akad. Moore és Gibbons 1986-ban megjelent munkáját az elmúlt három évtizedben alaposan szételemezték és dicsérték is már eleget (akit mélyebben érdekel a téma, a gondosan szerkesztett és alapos magyar wikipedia oldala tökéletes kiindulópont). Egyetlen dolgot mégis érdemes újra és újra elismételni és vaskosan aláhúzni. Bár a kötet az első felületes pillantásra színes szuperhősös rajzos valaminek tűnhet, valójában színtiszta irodalom.

A tengerentúlon a Watchmen nem véletlenül bukkan fel a legjobb (kortárs) regényeket összegző különféle listákon, nem egyszer egyedüli képregényként. Moore nemcsak a szuperhős-mítosz addigi eredményeit összegzi, de atomjaira szedve izgalmasan újra össze is rakja a jelmezesek tipológiáját. A karcos, realista megközelítés és a megváltó-komplexus kiterjedt pszichológiai és erkölcsfilozófiai elemzése már önmagában figyelemreméltó teljesítmény lenne, ám mindez csak a jéghegy csúcsát jelenti.

Az önjelölt igazságosztók valójában egy olyan alternatív univerzum szereplői, amiben nem nehéz ráismerni a reagani Amerika hidegháborús valóságára. A hátborzongató disztópia maró politikai szatíra, de a különböző idősíkok beemelésével és a kulcsfontosságú történelmi események alternatív bemutatásával Moore a huszadik század nyomasztó őrületét nyugtalanítóan pontosan ragadja meg. Aki rá akar egy picit érezni a nyolcvanas évek hidegháborús paranoiájára, az a legjobb helyen keresgél. De a történelem kíméletlen determináltságát is ritkán sikerül ilyen erővel megragadni.

Érdemes tisztába tenni azt is, hogy aki látta Zack Snyder 2009-es filmjét, még messze nem mondhatja el magáról, hogy ismerné a képregényt. Snyder egy tökéletesebb világban bizonyára remek esküvői- és céges videókat, esetleg reklámspotokat és klipeket készítene, de a játékfilm azért jóval fajsúlyosabb műfaj. Snyder mozgóképes adaptációját ahhoz lehetne hasonlítani, mintha a teljes képregényből egyedül a képeket nézegette volna, a szöveg értelmezésére azonban már nem maradt ideje. A nyomasztóan hosszú, a moziba küldött verzióban mégis az érthetetlenségig nyesett film (amit a kényszeres lassítások minimum egy órával nyújtanak meg) kizárólag a kudarca miatt érdekes.

Snyder paradox módon szolgai hűséggel másolja és közben üres látványpornóvá butítja az alapanyagot. A rendezőnek mintha az égvilágon semmi nem jutott volna eszébe a képregényről, mintha se véleménye, se érzelmi reakciója nem lenne ezzel az izgalmas karakterekben és súlyos kérdésekben tobzódó művel kapcsolatban. Rendületlenül mozgatja a kamerát, az utolsó porszemig retusál és gondosan összeválogatott slágerekkel próbál hatni, épp csak azt nem tudja elrejteni, hogy itt bizony az égvilágon semmi sincs a csillogó felszín mögött. Akinek tehát nem tetszett a film, nyugodtan lapozza fel a képregényt, aki pedig valamiért szereti Snyder adaptációját, annak különösen ajánlott szembesülnie a forrásmű korszakos zsenialitásával.

Az ikonikus képregény korábban már megjelent itthon, eredetileg a Cartaphilus adta ki még 2008-ban. A kiadó akkoriban amolyan képregényes missziós munkát végzett, náluk jelent meg többek között a Sandman és a Hellboy is először (hogy csak másik két kötelezőt említsünk). Ezeket a kiadványokat azonban ma már csak levadászni lehet és általában igen borsos áron cserélnek gazdát. A régi kiadás másik nagy hátulütője, hogy az organikusan egybe tartozó sztori anno három külön kötetben jelent meg, ráadásul puha borítós, ragasztott kiadásban. Az efféle könyvek igen gyorsan el tudnak használódni, a három rész pedig kényelmetlen egy olyan képregény esetében, ami szinte kikényszeríti a többszöri oda-vissza lapozást és újraolvasást.

Több szempontból is üdvözlendő tehát a Fumax gyönyörű új kiadása, mely kemény borítóval, masszív kötésben, egyetlen kötetben adja közre a teljes Watchment. Angolul olvasóknak persze nyilván az eredeti gyűjteményes kiadás ajánlott, de egyébként egy szavunk sem lehet. A fordítás a régi és az értelmezést segítő függelék is helyet kapott hátul, de a képregény mérete is egy picivel nagyobb, a színek kontrasztosabbak, így ideális beszereznivaló a könyvespolcunkra.

A Filmvilág októberi számában külön elemzést szentelünk Alan Moore munkásságának a Watchmen új magyar kiadásának kapcsán.