A Kutyaszorítóbant mára már szételemezték, de mindhiába, az igazi kultfilm az, amit nem láttál elégszer. 

A műfaji hagyományokkal mindig szívesen játszadozó Coen fivérek A nagy ugrásban Frank Capra bőrébe bújnak, az ő emberbarát melodrámáinak bizakodó, gyermeki hangján mesélik el a hulahopp-karika ügyefogyott feltalálójának viszontagságos útját a boldogság felé. A kilencvenes évek újrafogalmazó, átdolgozó, kigúnyoló mozijának e példaértékű, mégis ritkán tárgyalt darabja valóságos tárháza a rafinált filmes idézeteknek. A mai néző a vadászkutya éberségével lesi az ilyen posztmodern feladványokat, és Coenék filmje soha kiapadni nem akaró forrása a találós kérdéseknek: újra és újra tettenérhető benne egy-egy addig fel nem ismert utalás, már-már azt sugallva, hogy a film esetleg teljes egészében korábbi alkotások kicsiny darabkáiból áll össze. Legutóbb a Legénylakást nézve került a helyére a kirakós játék egy kockája, egy apró, ám nem jelentéktelen részlet, amely azelőtt, érthetetlen módon, elkerülte a figyelmemet. Az igazgatói iroda ajtajának üvegébe új nevet véső munkásra gondolok, aki a főhős előléptetését jelzi szellemesen – Billy Wildernél csak egy pillanat erejéig, Coenéknél viszont baljós hangsúllyal. Nem kell mondanom, mekkora elégedettséggel töltött el a felfedezés – csak az ijedtségem volt nagyobb: vajon lehetséges-e valaha a rejtvények sűrű hálóját egészen felfejtenem? 

Beavatás 

A Kutyaszorítóban kimerítő kritikai értékelése sajnos megfosztja a nézőt az efféle detektívesdi örömeitől, gondos kezek már elvégezték az alapos kutatómunkát, összegyűjtötték a sok-sok megidézett filmet, lelepleztek valamennyi elcsent ötletet. Nem is volt különösebben nehéz dolguk. A szószátyár Tarantino filmcímektől és rendezők nevétől hangos interjúiban lázas rajongással mesél kedvenceiről: klasszikus és elfeledett westernekről, ismeretlen olasz krimikről, hongkongi kungfu-filmekről és japán gengsztermozikról, a fiatal Godard rendetlen munkáiról, Brian De Palmáról és Jack Hillről, Scorsese-ről és Fernando Di Leóról. Mire két évvel a bemutató után az első Titanic Fesztiválon, majd a tévés és a videós megjelenéssel szélesebb körben is láthatóvá vált nálunk a film, a külföldi szaklapok már ízekre szedték. Kivesézték a nyilvánvaló átvételek ellenére is újszerű látásmódját, elemezték az időrendet felborító, rakoncátlan szerkezetét, bírálták erőszakosságát, rasszista, szexista és homofób humorát, méltatták lehengerlő lendületét. Még nem láttuk, de már tudni lehetett, hogy a B-filmek nyers modorában, Kubrick Gyilkosságának ugrabugra elbeszélés-technikáját használva mutatja be egy balul sikerült gyémántrablás következményeit a Hajsza a föld alatt színes álneveket használó metróeltérítőivel a főbb szerepekben, miközben Melville gengszterközpontú világképét az akkor még csak a legszemfülesebbek előtt ismert hongkongi akciófilmek véres bajtársiasságával teszi még drámaibbá. Azután rosszindulatú jólértesültek szétkürtölték, hogy a Kutyaszorítóban valójában nem más, mint a hongkongi Ringo Lam Lángoló városának angolul beszélő változata, de ez már erős túlzásnak bizonyult.

A klasszikus hollywoodi hagyomány és a szertelen európai újhullámok bűvöletében dolgozó, mozibolond új-hollywoodi rendezőgeneráció gazdag filmes műveltségét egyetemi vetítőkben szerezte. Tarantino a videóbolond nemzedék képviselője, nem kellett egyetemre járnia ahhoz, hogy megismerje a filmtörténet klasszikusait. A munkahelyéül szolgáló videótéka elérhetővé tette számára ezeket a filmeket, és sok-sok másikat is, értéktelennek tartott darabokat, amelyek kimaradtak volna a tananyagból. A videó jó tanárnak bizonyult, annyiszor nézhette meg kedvenc filmrészleteit, ahányszor a kedve tartotta, amíg csak betéve nem tudta mindet. Ezért amikor idéz, nem a hangulatot adja vissza, hanem biztosra megy, egy az egyben elismétli a jelenetet, és ha változtat rajta, egy másik, már bizonyított képsort használ hozzá. A négyszemélyes párbaj felállása a Kutyaszorítóban fináléjában tökéletes másolata a Lángoló város végén a raktárban lezajló leszámolásnak: a főnök az árulóra céloz, az áruló barátja a főnökre, a főnök embere az áruló barátjára. A rendőrség képen kívüli, csak a szirénák és a fékcsikorgás hangjaival jelzett érkezése Cheyenne belépőjét idézi a Volt egyszer egy vadnyugatból. Majd a Lam drámáját megsokszorozó befejezés nyüszítős homoerotikus elégia John Wootól: golyó a gyengéden átölelt, haldokló barát fejébe.

Az egyelőre még inkább néző, mint rendező Tarantino belső bizonytalansága folyamatosan jelen van első filmjében. Narancs figuráját mintha magáról mintázná. A rendőr belépője a bandába, a legapróbb részletig kimunkált és begyakorolt gengszter-sztori és az azt illusztráló képsorok a filmet modellezik, ahol a rendező sikere éppúgy azon áll vagy bukik, hogy kis kockákból gondosan felépített meséjének bedől-e a közönség.

Aggodalma alaptalan volt, a Kutyaszorítóban több mint itt-ott felszedett jeleneteinek sorozata, ma is, sokadszorra is működő darab. Szigorú tematikai egysége, határozott stílusa és az a B-filmekre jellemző, kényszer szülte tömörség, amely Tarantino későbbi filmjeiből már teljességgel hiányzik, méregerős zsáner-esszenciát eredményeznek. A folyamatos meglepetésekkel operáló elbeszélés egyszerű filmes eszközökre támaszkodva is lebilincselő. A fix helyre leállított kamera előtt zajló színpadias hatású jelenetek utcai vágtát mutató, zaklatott felvételekkel, máskor hangsúlyozottan az egyes szereplők nézőpontját közvetítő képekkel keverednek. Közben a hangulat, mintha hullámvasút vinné, vált kacagtatóból rettenetesbe és vissza. A főcím előtti meghökkentően bonyolult traccsparti után nyolcvan percen át egy szörnyű kínok között vergődő ember agóniájának lehetünk tanúi. A szemünk láttára vérzik el egy temetkezési vállalat raktárának padlóján, még szerencse, hogy az előzményeket bemutató flashbackek rendre megszakítják a hihetetlen mennyiségű vért vesztő alak haldoklását. És közben megállás nélkül lökik a sódert.

Még ma is, amikor már minden, magára valamit is adó filmes hátulról kezdi a történetmesélést, élményszámba megy a Kutyaszorítóban sebészi pontossággal darabolt cselekménye, a rablás kulcsjelenetét elhagyó, helyette a csoporton belüli feszültségekre koncentráló elbeszélés-technika. A haslövéses Narancs és a benne a lelket tartó Fehér szakmai kapcsolata a halál kapujában barátivá, sőt testvérivé változik. Ez a film központi konfliktusa, bensőséges hangulatú közös jeleneteik keretezik a filmet. Az ő konfliktusukon keresztül jelenik meg a film főtémája: a becsület és a bajtársiasság ütközéséből következő dilemma.

A leginkább Melville és John Woo precíz gengszterfilmjeiből ismerős kérdésre Tarantinónak ugyan nincs új válasza, de három alkalommal is igen megrendítő erővel érzékelteti a probléma súlyát: először amikor a megcsonkított rendőrről kiderül, hogy ismerte a beépített Narancsot, mégsem árulta el, majd amikor Narancs a flashbackben kénytelen lelőni az asszonyt, aki halálosan megsebesítette, és végül amikor az igazság pillanatában Narancs az őt élete árán is védelmező Fehérnek beismeri árulását. Olyan érzelmi többletet hordoznak ezek a jelenetek, amelyet azóta sem sikerült a rendezőnek megjelenítenie filmjeiben.

Az egyetlen aktív női szereplő egy pillanatra látható csak, mégis döntő befolyása van az események kimenetelére. Tarantino későbbi fajsúlyos nőalakjait nem ismerve akár Peckinpah nőgyűlöletének örökségét is gyaníthatnánk a gyilkos nőben. A Vad banda csatajelenetében Pike-ot hátba lövő mexikói maca rokonát. Pedig inkább olyan, mint a Gyilkosság végén a főhőst rendőrkézre juttató rendetlen kiskutya gazdája: ő a sors fintora, amely megtréfálja a tökös gengsztereket.

A film szűkre szabott kereteit jelzi a nők hiánya. Nem férnek bele a másfél órába, ugyan minden második poén róluk szól, de ez a történet most nem az övék, hanem a macsó pózokban feszítő fehér bűnözőké, egy olyan szubkultúráé, amelyhez az író Tarantinónak a legjobb érzéke van. Csupa közhelyes, de hiteles karakter, nincsen köztük a feketénél is feketébb, se Supermanről magyarázó öreg szamuráj. Ez egy olyan gengszterfilm, ahol a bűn a férfiak kiváltsága, és aki nem tud ennél nagyobb szörnyűséget elképzelni, az nézze meg a Hajsza a föld alatt koedukált remake-jét. 

Tökéletes világ 

A Kutyaszorítóban meg nem történtté teszi a testépítőből lett filmsztárok és a videóklipek tarka füstje fémjelezte nyolcvanas évtizedet, és a ponyva-hagyományba menekül, mint Lynch a Kék bársonnyal, azonban nem tolat vissza olyan sokat az időben, a gyerekkorát jelentő hetvenes években kiszáll. A rablásra készülődő szereplők személyes témákat kerülő, biztonsági okokból szigorúan semmitmondó szövegelése a régi tévésorozatok mellett ugyan Madonna karrierjét is tárgyalja, de a hetvenes évek rágógumi-slágereiből válogatott filmzene laza húzása nem hagy kétséget a pontos időt illetően. A jófülű Tarantino itt még nem tart ott, hogy a zenét is filmekből kölcsönözze, egyszerű popdalokat választ, de kiváló érzékkel. Láthatóan-hallhatóan Scorsese-től tanult ritmizálni, azonban Rolling Stones-rajongó mesterével ellentétben ő zenében is az ócskára esküszik. A Mechanikus narancs beteg, tánccal kísért durvulását A sebhelyesarcú mészárláskor diszkréten félrenéző dramaturgiája szerint előadó emlékezetes vallatási jelenetben a Stealer’s Wheel pattogós dala éppen a kiálláshoz ér, amikor a higanylábú Sárga kisétál a kocsijához a benzineskannáért, majd mesteri módon pontosan a visszatérésekor indul be újra, így nem vész kárba egyetlen táncolható taktusa sem.

Csábító fantáziavilág ez, ahol minden arc és gesztus celluloidból készült, a valóság nincs jelen, vagy ha igen, olyan mélyen bújik meg a filmes utalások rétegei alatt, hogy felesleges fáradtság előkotorni. Varázslatos hely, ahol minden megidézett film egy következőre utal. Gengsztereihez az Aljas utcák kispályás, de nagypofájú bűnözői szolgáltak mintául, akiket a Kifulladásig Belmondója ihletett, miközben Belmondo Bogartot utánozza. Egyenruhájuk John Wootemetésről érkező bosszúállóit idézi a Szebb holnap 2-ből, akik Melville szamurájának öltönyét viselik, amely a klasszikus hollywoodi maffia-divatot követi. A szereplőket nem szükséges bemutatni, kész karakterek, akár a Dicső tizenegy nagymenő kaszinórablói: Sinatra, Sammy Davis Jr. és Dean Martin, akik szelleme ott kísért a munkába induló bandát lassítva, máris ikonokként mutató főcímben. Fehérre emlékszünk az Aljas utcákból, Sárgára John Dahl Ölj meg újra! című Tarantino előtti ponyvafilmjéből, Joe ötven éve Dillinger, Kék pedig a születésétől fogva Ed Bunker, egykor börtöntöltelék, azután író, Ulu Grosbard Próbaidő című ékszerrablásos melodrámájának szerzője, amelyben Dustin Hoffman frissen szabadult fegyencét nem hagyja élni az őrangyala.

Végezetül egy apró helyesbítés. Nem volt teljesen igaz az a lehangoló megállapításom, miszerint a Kutyaszorítóban valamennyi idézete közkincs már, hogy a megszállott nyomkeresők számára Tarantinoszanaszételemzett elsőfilmje körül már nem terem babér. Vegyük csak Larry Cohen gengszteres-szektás-szörnyes terrorfilmjét, a Q-t David Carradine-nel a nyomozó szerepében. A nagyvárosi neurózis és paranoia avatott szakértőjéből mára megbízható hollywoodi forgatókönyvgyártóvá lett Cohen – mostanában telekommunikációs témájú thrillerek (A fülke, Mobil) szerzőjeként találkozhatunk a nevével – Tarantino egyik példaképe, nem is titkolja, hogy a gyémántrablásra készülő gengszterek éttermi civakodásának ötletét a Q-ból kölcsönözte. Van viszont még egy ismerős részlet, amit egyik általam ismert forrás sem említ. Egy váratlan pillanatban a felhőkarcolók tetejét a címszereplő szárnyas őshüllő szemével pásztázó kamera előtt elrepül egy eltévedt lufi. Nincs funkciója, semmiféle jelentést nem hordoz, de mágnesként vonzza a tekintetet. Éppen úgy, mint az a másik, amelyiket Jóképű Eddie kocsija után fúj a kósza szél.

Kovács Marcell

A szöveg először a Filmvilág 2005 februári számában jelent meg.