Másképp képzelte el a színházat, a színészetet, mint a többség. És a filmet is. Nem volt ellenzéki, nem politizált, a színházi másként gondolkodás tette veszedelmessé. 2006. március 9-én hunyt el Halász Péter. (Az alábbi portré először a Filmvilág 2006. májusi számában jelent meg.)
Ott voltam csaknem öt évvel ezelőtt a Városi Színházban, amikor a Herminamezőt bemutatták. Nem a filmet, hanem az előzetesét vagy az ősváltozatát. Mindkét elnevezést Halász Péter használta. Azt mondta, ez olyan változat, amelyet a nézők előtt forgatnak le, és ezt a felvételt rögtön végig lehet nézni előadás közben. Addig is, amíg a kész film megjelenik. „És ki tudja, megjelenik-e valaha?” – tette föl a kérdést.
Eszembe jutott mindez, mielőtt most megnéztem a kész filmet. Péter ott sétálgatott a Kálvária téri színházban, nem lehetett tudni, mikor kezdődik el az előadás. Valószínűleg már elkezdődött, mielőtt elkezdődött volna, akik ismerték őt, gyanakodhattak volna rá, de utólag könnyű okosnak lenni. Akkor sokan bosszankodtak. A színházmegnyitóra egész napos programot hirdettek, de a megjelölt időpontban nem történt semmi, be lehetett sétálni, meg lehetett szemlélni a semmit. Lomha előkészületek folytak, senkin sem látszott idegesség vagy „premierláz”. Nem jelentették be, hogy elnézést kérnek, malőr történt. Haza lehetett menni. Volt, aki megtette, és vissza se jött, megsértődött. Délután vagy este, már nem emlékszem pontosan, mindenesetre akkor, amikor visszavonhatatlanul „el kellett kezdődnie” valaminek, Péter, aki addig is a színpadon sétálgatott, bejelentette, hogy türelmet kér, valami elromlott, az elektromos kapcsoló vagy mi, bocsánat, mindig a bemutatón történik ilyesmi, de már dolgoznak a hiba kijavításán. Egy műszaki külsejű ember be is hozott egy létrát, fölmászott rá, matatott itt-ott, kerített néhány szerszámot, komótosan bütykölni kezdett.
Ekkor már tudni lehetett, hogy ez maga a színház, de a legtöbben nem hitték el, fészkelődtek, dohogtak, megjegyzéseket tettek. Ezek amatőrök, és még szemtelenek is. Péter lazán álldogált, időnként – ritkán – mondott valamit, így van ez, a technika komoly dolog, régi az épület, ilyesmit. Mi néhányan megpróbáltunk kommunikálni, hogy értjük, miről van szó, hangosan nevetgéltünk, jelezve, hogy bennfentesek vagyunk, magatartásunk be volt kalkulálva az eseménybe, és részünkről ugyanolyan ostobaság volt, mint a mások méltatlankodása, mert az esemény lényege nem a tréfában, az iróniában vagy a paródiában rejlett, ellenkezőleg, a komolyságában; a Halász-féle szituáció alapélményét éltük át, anélkül, hogy tudtunk volna róla, azt az állapotot, „amely már nem élet, és már nézhető színház”. Ott voltunk a határmezsgyén, azon a ponton, amely nem elválasztja, hanem összeköti az életet és a színházat.
Aztán „mégiscsak” elkezdődött – folytatódott – az előadás az előre meghirdetett programokkal, amelyek egyike volt a Herminamező. Terepasztal állt a színpadon, rajta a címben jelzett városrész makettje – nagyjából a Városliget a Hősök terétől az Ajtósi Dürer sorig – az ott található épületekkel, úgymint Állatkert, Vidám Park, Széchenyi fürdő, Bethesda Kórház, Közlekedési Múzeum, Nyomorékok Intézete, Vakok Intézete és így tovább. Épületek, utcák, terek, többnyire leromlott állaggal, tompa szürkében. Az operatőr kamerája pásztázta a terepasztalt, a rászerelt reflektor megvilágította azokat a részeket, ahol éppen járt, és kivetítette a képeket egy vászonra. A színészek – már nem emlékszem, kik voltak – kis kaucsukbabákat és különféle tárgyakat, járműveket, apró kellékeket mozgattak az asztalon, és Péterrel együtt elmesélték a hely történetét. Sajátos helytörténet volt ez, visszanyúlt a háborúig, az ötvenes évekig és az 56-os forradalomig. Sorsok, történetek, köznapi mozzanatok és történelmi fordulatok elevenedtek meg ebben a bábjáték-film-színházban, melyben a bábjátékos, az emlékező és a rendező (ugyanaz a személy) gyermekkora képeit idézte föl a hozzájuk tartozó mitológiákkal, mintegy újrateremtve, elidegenítve és csak a pillanatnak rögzítve a szubjektív valóságként megélt eseményeket. A pillanat realitásán kívül minden művi volt és mégis igaz. A keret és a szöveg ellenére esetleges, sőt esetlen. A fénypászmában egyszerre látszottak a bábuk és a mozgató ujjak, a ritmus ki volt szolgáltatva a tárgyak és a figurák előkeresésének és rakosgatásának, a spontaneitás nélkülözni látszott a megformáltságot. Az egész inkább suta volt, mint „megcsinált”. Nem a szépségszűrőn megszűrt hatás érdekel, mondta Péter később. „Esztétikailag értékelhetetlen dolgot kell produkálni, amiben az esemény dominál.” Nem pont erről az esetről mondta, hanem általában, és szerintem ez a lényege mindannak, amit életében csinált.
Nézem most a kész filmet, a Herminamezőt. Még több benne az „össze nem illő” elem. Terepasztal, makettek, kaucsukbábuk – megvannak. De bejöttek a látómezőbe az élő színészek is. Hol árnyképként, hol a fél vásznat betöltő beszélő fejként. Néha nem látszik az egész fej, csak egy hatalmas száj, szem vagy lábköröm. A kamera végigpásztázza a terepet, mint egy „igazi” filmen. A kezdő snitten belelóg a képbe egy szárny, mintha repülőgépről készülne a felvétel a Herminamezőről. A terepasztalon nem kéz tologatja az autót vagy a tankot, a járművek „maguktól” mennek, néha „száguldanak”. Ugyanabba a képbe zsúfolódik bábu (vagy csak egy részlete, például egy rokkant műlába, tényleg, műlába van a műanyagembernek), tárgy és élő fej, s az egész együttest néha eltorzítva látjuk, például söröskorsó vastag üvegén át. A látvány majdnem mindig többrétegű, különböző dimenziókat, méreteket, minőségeket foglal egybe. Kézfogással adják át a Sztálin születésnapjára elkészült trolit, az egyik kéz tartja a jármű makettjét, majd a vörös szalagot próbálja, sikertelenül, ollóval elvágni. A Széchenyi fürdőben sakktábla „úszik” kék platón, mellette kaucsukfejek állnak a „vízen”. A stilizált csendéletet naturális zajok festik alá, madárcsicsergés, tücsökcirpelés, fürdőzsongás, vízcsöpögés, motorzaj, tankdübörgés, lövések, robbanások. A fürdőlepedőt burnuszként viselő figurák egyikének fejét glóriaként övezi a kivilágított óriáskerék. Valódi és pszeudo olvad össze bizarr szürrealitássá.
Miről mesél Halász Péter? Egyetlen beállítást is elég elmondani ahhoz, hogy megértsük. Ül a toaletten az egyik alapbáb, a Hitler-bajszos kisember, székel, és az Új Világ című lapot olvassa, amelyen – a kamera ráközelít – Mikojan-típusú kucsmás elvtárs jön felénk delegáció élén. A következő képen a trónoló a kövön fekszik elvágódva: infarktust kapott. A vécécsészében ott a székelés eredménye. Nehezen lehetne tömörebben összefoglalni a korról alkotott véleményt. Magánmitológiákból, hétköznapi epizódokból rajzolódik ki a múlt. A Vidám Park gondolabarlangjában a velencei Dózse palota előtt haladnak el a beszélgetők. „Miért jársz ide?” „Szeretek utazni.” Fodor elvtárs és családja a vurstliban a nyomorékok látványán szörnyülködik. A vak zongoraművész, Ungár Imre koncertet ad a Vakok Intézetében: Eric Satie-t játszik. A világtalanok – áttetsző fröccsöntött bábuk fekete szemgolyóval – a ligeti motorversenyt nézik. A történetek legtöbbje ugyanazokról az emberekről szól, mintha Halász Péter személyes ismerősei volnának (lehet, hogy azok). A szöveg semleges narratívájába időnként aszfalthumor szövődik. Beteg emberekről beszélve valaki megjegyzi, „van köztük rákos is”, mire a másik figyelmezteti, hogy ebből még baja lehet. Az állatkerti rendtartás felolvasásának az ürülék eltávolítására vonatkozó részét az egyes fajok exkrementumával illusztrálják (stilizáció!), majd elhangzik egy szubjektív, emfatikus mondat: „A medvék emberit szarnak, mélyen emberit.” Halász nyugodt, száraz intonációja mögött irónia csillog. A gondolati-képi asszociáció néha abszurdba vált. Az elhalt állatkerti teve nyeszetelését először szuperközeliben látjuk, majd a tányér közepén lévő hús áttűnik egy emberbáb „húsos” tetemébe, amelyet hörgések-morgások közepette fokozatosan elfogyasztanak a tál köré sereglett állatok.
A film a nyomorékok 1956 novemberi fegyveres fölvonulásával fejeződik be. Ez történelmi tény, mindnyájan meghaltak a szovjet csapatok elleni forradalmi harcban, ami felemelő, tragikus és groteszk egyszerre. Halász itt sem tagadja meg a saját stílusát, piros-fehér-zöld cigarettafüstbe burkolva indítja a jelenetsort, a forradalmi lázat égő falloszgyertyákkal képzettársítja, és a „lila ibolyák” slágerét keveri alá. Hogy aztán az egyetlen végiggördülő tank és a szétlőtt városrész annál megrendítőbb legyen. Ez a fantasztikus a filmben: a valóságos és a pszeudo ütköztetésével, a léptékek, nézőpontok összefényképezésével, a „stílustalansággal” egységbe tudja hozni a nyúlós slágerekkel és bornírt mozgalmi indulókkal aláfestett, nyilas-bolsi-kripli világ teljes őrületét. Amibe – ne tévedjünk – a röhej és a rettenet mellé gyerekkori nosztalgia is vegyül. És persze nem bírja heroikusan befejezni. A végefőcím közé bevagdalja az állatkertből kiszabadult pávián üldöztetésének, „lakatlan” szigetre menekülésének és halálának szomorú történetét.
Morfondírozok Halász Péter életén és utóéletén. Alternatívként indult. Akkor még amatőrnek neveztük. Ruszt József rendezésében az Egyetemi Színpadon bemutatott „Grotowski-rítusán”, A pokol nyolcadik körén (1967) még el lehetett ámulni nyilvánosan és írásban, később, a Kassák Klubban játszott előadásairól írottakat már megcenzúrázták. Persze, mert közben kiszorult az első nyilvánosságból a lakásszínházba, amely – máig úgy gondolom – az igazi élettere volt. Nem a partizánsága, hanem a közvetlensége, a színházi körülményektől való megfosztottsága, mondjuk így, „életszerűsége” miatt. Egyébként nem a nézetei, nem az ellenzékisége miatt szorították ki. Nem volt ellenzéki, nem fejtett ki sem aktív, sem passzív politikai tevékenységet, egyszerűen szokatlanul fogta föl a színházat. Nem értették, és akkoriban mindenkit veszélyesnek találtak, akit nem értettek. Megindult ellene a nyílt és durva piszkálódás, egyszerűen kitessékelték az országból. 1978-ban már a nevét sem lehetett leírni. Amikor Rusztról szólva muszáj volt emlegetni A pokol nyolcadik körét, a neve helyett „egy fiatal szerzőt” kellett írni. Jót nevetett, amikor egy évvel később elmeséltem neki Hamburgban. Ott láttam az Andy Warhol’s Last Love és a Pig, Child, Fire című Squat-előadásokat. Akkoriban kirakatszínházat csinált. Üzlethelyiségben játszottak. Ült a néző kvázi a „kirakatban”, ahol folyt az előadás, és ahonnan az utcát is látta. Nézte az előadást, és nézte az utcát. A járókelő benézett, próbálta kivenni, mi történik, és jó esetben homályosan látta a nézőt, aki őt (is) nézte. Én bent fölényben voltam vele szemben, mert láttam, amit ő nem lát: őt. A kirakatba állított video közvetítette, amit az operatőr fölvett az utcán. Láttam az utcát élőben, az operatőr által fölvett kinti jelenetet a képernyőn és az előadást bent. Film is volt, melyen „Andy Warhol” jön az utcán, és bejön az ajtón az üzlethelységbe. Amikor a film idáig ért, tényleg bejött. Egybefolyt szervezett és szervezetlen élet. Film, színház, valóság.
Itthon a legendája élt, és közben felnőtt egy nemzedék, ezért amikor 1990-ben hazajött, legtöbben a legendáját várták, nem őt. Az Ő, aki egykor a sisakkészítő gyönyörű felesége volt előadására megtelt a Pecsa. A saját nagymamáját játszotta, vékony, sipító hangon beszélt, hajlott háttal, tipegve járt, decensen igazgatta a szoknyáját, remegő kézzel vizet lötybölt, fájós derékkal percekig helyezkedett a fotelban, keringőzenére folyamatosan elesett, asztalra állított székek tetején ült, nagy zajjal legurult. Egyszerre volt Sztanyiszlavszkij és Grotowski. A körülötte zajló előadást a legtöbben nem értették, de ezen senki sem akadt fönn. A demokrácia többek között abban különbözik a diktatúrától, hogy a művészi különösség következménye nem a fokozott érdeklődés, hanem a fokozott érdektelenség.
Valószínűleg azt szerették volna, ha Lucifert, Tartuffe-öt, III. Richárdot vagy Wolandot játszik; mellesleg én is megnéztem volna. De ez nem érdekelte, nem kedvelte azt, amit színműirodalomnak hívunk. Budapest és New York között ingázva sok minden csinált itthon is, egyre kisebb érdeklődést keltve. Több mint tíz éve a Katonában New York-i darabjaival és naponta változó újságszínházával aratta utolsó sikereit. (Siker? Értelmetlen szó Halász Péter szótárában.) Játszott itt-ott, filmekben is, elég volt hozzá az arca, hogy karizma lengje körül. Rendezett is színházat, operát. A 2000-es évek elején történt, hogy Jeles Andrással megpróbálta animálni a Városi Színházat. Nem kapott hozzá segítséget, és nem volt az az alkat, aki lejárja a lábát a hivatalokban, a szponzoroknál vagy akár a „szakmában”, hogy támogatást nyerjen. Másképp képzelte el a színházat, a színészetet, mint a legtöbben ebben az országban. Lassan a perifériára szorult, nézője is egyre kevesebb akadt. Pedig az elején jó dolgokat csinált. Később kevésbé, de azért nem érdemelte meg, hogy elfelejtsék. Ha mindazok, aki a Műcsarnokban körülállták a ravatalát, az előadásaira is elmentek volna, nem csődölt volna be a Városi Színház.
Ezt írtam egyik szerepéről 1999-ben : „A személyiség számít… Halász Péter szellemarca rémlik föl. Rémarc. Mozdulatlan, hófehér. Mimika nélküli. Nyaktól lefelé a testet sötét, zárt ruha fedi, belevész a fekete háttérbe, csak a szögletesre faragott fej, az üveges tekintet, a halott arc él. Nem tévedés, nem paradoxon. Él a halott arc. Körülötte a színház halott.”
Koltai Tamás
