Időutazás egy mára eltűnt nagy család és egy zűrzavaros, mégis varázslatos század világába.
A Chico után, amivel 2002-ben megnyerted a filmszemle fődíját, a kritikusok díját és Karlovy Varyban a legjobb rendezés díját, eltűntél, csak néha jött a hír, hogy Anyám és más futóbolondok a családból címmel tervezel filmet. Ez most elkészült…
Csináltam egy-két dokumentumfilmet, de egy darabig nem jött az igazi svung egy nagyjátékfilmhez. Meg hát ott volt anyám maga. 94 évig tartó élete utolsó két évében szüntelenül adott elfoglaltságot. Igaz, hogy jó is volt vele bolyongani.
Merre bolyongtatok?
Mindenfelé az időben. Hol a nővérének nézett, hol a nagynénjének, hol a szomszédasszonynak. Egyszer biztosított róla, hogy mindent én öröklök utána és nem az öt testvérem, holott nem volt mit örökölni és egyetlen gyereke voltam. De amikor épp nem zavarta össze a dementia, akkor mesélt. Sokáig élt, volt időm kikérdezni. Ráadásul irtóztató mennyiségű családi fotónk maradt, az első 1906-ból, elmondattam vele, hogy ki, mikor, hol látható a képen. Csodás időutazás volt, de nem gondoltam, hogy egyszer majd felhasználom. Csak leírtam az őrületes dumáit, hogy el ne felejtsem őket. Utánozhatatlan, kitalálhatatlan szövegeket nyomott. Amivel jól megtekerte és meg is könnyítette azt a rohadt nehéz élethelyzetet, hogy az ember anyja elmegy. Amikor aztán oda került a sor, hogy megcsinálom a filmet, akkor persze hasznosnak bizonyult, hogy ezek a szövegek megvoltak. Maga az ötlet, hogy anyámról csináljak filmet, Rózsa Jánosé volt, egyszer meséltem neki róla. Hét évbe telt, három évet buktam azon, hogy átalakult a filmfinanszírozás.
Kezdettől családregényben gondolkodtál?
Anyámnak és az ő családjának a történetében. Négy generáció élete, a század elején kezdődik, a dédszülőkkel. Partiumi a család, Székelyhídon éltek, Nagyvárad környékén. A dédszüleimnek volt ott valami kis birtokuk, szőlő, szántó, és egy mesés, verandás ház. Valahai bocskoros nemes család, addigra állami hivatalnokok, csupa postatiszt. Anyám törte meg a hagyományt, masamód lett. Trianon után átjöttek Debrecenbe, anyám már ott nőtt fel. Sok mindenre emlékezett, a film követi is ezt, de azért közben önálló mese lett belőle. Majd magyarázhatom, mint a Chicónál, hogy persze, valóságos elemekből építkezik, de attól ez még kitaláció. Némelyik jelenetről már most se tudom megmondani, hogy én találtam-e ki vagy az anyám mesélte. Ilyen mesélősre képzeltem a filmet, sok dilivel, azért is lett az a címe, ami. Egy rakás bolondos, hibbant ember művel benne hibbant dolgokat. Nem véletlen, hogy némafilmmel, burleszkkel kezdődik a történet.
Miért hibbantak és futóbolondok?
Az normális, hogy valaki huszonhétszer költözik életében, mint az anyám? Odáig rendben van, hogy a dédapám megszöktette a dédanyámat, de aztán megmagyarázhatatlan megátalkodottsággal tette tönkre a lányai életét azzal, hogy makacsul rosszul adta őket férjhez. Volt egy bolond, művészi hajlamú nagybácsi, aki kétezer holdat pipázott el a tornácon, miközben a felhők alakját próbálta megfejteni. Az összes családi történetben volt valami hibbant báj. Azt csak a mai eszünkkel fogjuk fel, hogy ezek az emberek mennyire nem voltak realisták. Ez volt a titkuk, úgy tudták végigcsinálni a huszadik századot, hogy nem vettek tudomást arról, amit a körülmények diktáltak volna. Anyámnak volt egy barátnője, együtt dolgoztak kalaposként a Ferenc körúton. Az egy sváb család volt, zsidó férjekkel és barátokkal, ’44-ben az egész társaság ott dekkolt a Ferenc körúti lakásban. Nehéz ma már megérteni, de ők nem gondolták, hogy ez valami nagy bátorság. Nekik magától értetődött, hogy baj esetén nem hagyják egymást a slamasztikában. Később, az 50-es években se. Nem jutott eszükbe, hogy másképp kéne viselkedniük, mint normális helyzetben. Ha abnormális a világ körülötted, akkor ez az egyetlen normalitás. Nagyon úgy néz ki, hogy mifelénk a túlélést nagyban elősegíti a realitásérzék teljes hiánya. De szögezzük le: olyan családtörténet ez, amilyen ezer és ezer volt még az országban. Semmi különös nem történt az enyéimmel, csak az, ami a legtöbb családdal. Legfeljebb másképp reagáltak.
Mitől voltak ők ilyenek?
A háború előtt született generációk jobban tisztában voltak magukkal, biztosabbak voltak abban, hogy ők kicsodák-micsodák. Az enyémek jóravaló, derék emberek voltak, nem volt rá okuk, hogy ne a saját erkölcsi normáik szerint éljenek. Persze megvolt az ára, le kellett menni a térképről. A mi családunk soha nem stimmelt. Hol a németek jöttek, hol az oroszok, hol a nyilasok, hol az ávó, hol a kommunisták, és mi nem voltunk jók senkinek, velünk mindig baj volt. Ennél fogva anyám, ha megneszelte, hogy valami nem stimmel, kiadta a jelszót: „Lajos, pakolunk!” – és elköltöztünk. Volt úgy, hogy két nappal azelőtt léptünk le az éppen soros lakásból, hogy megjött a kitelepítési végzés. A rengeteg helyváltoztatásban aztán egy utazókosárra meg a gyerekágyra szűkült a cugehőr. De ez nem érdekelte őket. A lelki békéjüket meg tudták tartani. Minden ambíciót feladtak, mindent elvesztettek, de ezzel nem foglalkoztak. Jó kedélyű emberek voltak, hányatott sorsú, de jókedvű család voltunk. A „normális” emberek megkötötték a szükséges kompromisszumokat, ez náluk fel se merült. Ez a generáció nagyon sok mindenen ment keresztül, már mi, a gyerekeik sem bírtuk volna végigcsinálni, nemhogy a nálunk fiatalabbak. És mégsem voltak tele panasszal. Anyám sem sokat kesergett a veszteségeken, legfeljebb elmesélte, hogyan cserélte el nagyanyám aranyóráját szalonnára, mert enni kellett adnia nekem. Más anyagból voltak gyúrva, minden tekintetben más emberek voltak. Emiatt nem is volt könnyű megtalálni a szereplőket. Annyira más volt a fiziognómiájuk, másként tartották magukat, másként viselték a ruhákat, másként beszéltek. A nőkben minden háborús nehézség meg a lódenkabát ellenére is volt sikk, tudtak igézően alulról fölfelé nézni, mint Tolnay Klári a régi filmeken, a férfiak pedig férfiak voltak, fess emberek, akik tudták, hogyan kell viselni a felöltőt. Végül parádés szereposztás lett, és mindenki zseniálisan jó: Ónodi Eszter, Básti Juli, Gáspár Tibor, Kerekes Viktória, Lengyel Ferenc, Csomós Mari, Szervét Tibor, Cserna Antal és még sokan, 80 szöveges szereplő van.
Már hét éve őket szemelted ki a szerepre?
A Básti Julit igen. Első perctől tudtam, hogy ő lesz a nagyanyám, és akkor rögtön a saját unokája is (nem én!, hanem a nő, aki az anyjával viaskodik), rendszerint, ugye, két generációnként hasonlítanak a családtagok – így lett kettős szerep. Ónodi Esztert ellenben az utolsó pillanatban találtam meg, mert hülye módon olyasvalakit kerestem, aki hasonlít anyámra. Ő nem hasonlít, viszont parádésan megcsinálta azt, amilyen anyám lehetett fiatalon. És szép összhangban van az öregkori Anyával, Danuta Szaflarskával. Ő egy külön csoda, lengyel színésznő, 100 éves, és jön a bemutatóra. Ezek a hasonlatosságok azért is fontosak, mert a nők generációi egy családon belül kicsit mindig „összecsúsznak”, hasonlítanak, különböznek, összekeverjük őket. Volt némi személyes béklyózottság is – a családi fotók. Jelentékeny arcok és erős világokat elevenítenek föl. Akartam is, nem is szabadulni tőlük, vagyis hát az érzelmi súlyuktól. Gáspár Tibor pontosan az a karakter, amit szerettem volna, tiszta sor, de azért amikor megláttam a bajusszal és a felöltőben, megrogytam, mert az apám jött szembe velem.
Van még egy fontos szereplője a történetnek: a huszadik század…
És annak minden jelentős mozzanata: századelő a Partiumban, Trianon, 20-as évek, 30-as évek vége, 40-es évek eleje, amikor Pesten még lehetett élni, aztán jön a háború, az 50-es évek, 56, és így tovább, a 70-es évekig. Bizonyos szempontból az utolsó utáni pillanatban láttunk hozzá a század megörökítéséhez, helyszíneket például már alig találtunk. A Partiumban semmi nem maradt, azt Ceauṣescu legyalulta, az eredeti verandás ház helyén szántóföld van. Debrecen sincs már, eltűnt a régi debreceni utcakép, a klinkertéglás cívis házakból nagyon kevés maradt. Sokat rohangáltunk, mert 48 helyszín van a filmben.
Akkor ez drága film?
Annyi pénz volt rá, amennyi egy átlagos mai történetre. Akik látták, szokták kérdezni, hogyan tudtunk ennyit kihozni belőle. De nagyon profi és áldozatos stábom volt, és Szomjas Györggyel már a 80-as évek elején beletanultunk a low budget filmkészítésbe, amikor ez a kifejezés még nem is létezett. És a producer, Garami Gábor is régi motoros. Általában is a „régi gárdával” dolgoztunk, és ez nagyon jó volt.
A te filmjeid sosem voltak személyesek…
Ez sem az. Nem rólam szól, én csak a mesélő vagyok. Az is csak egy „bulváros” háttér-információ, hogy az én családom, az én anyám története az alapja. Nem csináltam volna meg, ha nem érzem úgy, hogy ez mások története is. És úgy látom, hogy egy életkoron túl mindenkinek fontossá válik és kikívánkozik a saját családregénye. Úgyhogy a személyes része csak az, hogy nagyon ismertem az anyagomat. A szüleimtől én megkaptam a huszadik századot. Nekem sok minden megvan, ami már a korosztályomnak sem nagyon. Ha azt mondom, hogy „Lázár-kalap”, nem tudják, mi az. Lázár Mária színésznő híres nagykarimájú kalapjait anyám idejében egész Pest ismerte és hordta. A harmincas fiatalok közül sokan a kitelepítésről se hallottak. A huszadik századból megörököltünk pár konfliktust, de az életanyag, az élet gazdag szövete eltűnt. Nem is feltétlenül a háborúval vagy az 50-es évekkel – a hatvanas évek közepéig tartotta magát a kisboltok, a szenesek és jegesek, a vasárnapi cukrászdázás, a kispolgári gemütlichkeit világa, ami a lakótelepekkel szűnt meg végleg.
Az emberek mára elhitték, hogy nem kell a kontinuitás, hogy ami régen volt, az csak tehertétel. Eléggé lecsupaszított világban élünk. Ha sikerült valamit érzékeltetnem a századnak és szereplőinek ebből a sokszínű, részletgazdag és zamatos mivoltából, akkor már nem csináltam hiába ezt a filmet. Az operatőr, Gózon Francisco mondta, hogy ez nem egy Rembrandt-kép, nagy, drámai gesztussal, hanem olyan, mint a németalföldi kismesterek munkái, sok figurával, aprólékos részletekkel. Amin sírhatunk és nevethetünk, mulatságos és szomorkás. Ilyet akartam.
Lesz folytatás?
Ha így érted, erről elmondtam, amit akartam. Gondoltam, azzal hogy megcsinálom ezt a filmet, leteszem a hátizsákot, és elmúlik a vágyódás az elsüllyedt világok után. De egy kicsit még most is jól esik olykor visszamászni a bolyongásba. A jóravaló emberek világába. Ahol a legrosszabb körülmények között is akadt mosoly és jókedv, szép emberi kapcsolatok, a durvaságnak pedig nem volt helye. Arra jó, hogy az ember visszataláljon ebből a mai, rettenetes nyomasztottságból a saját derűjéhez, lelki békéjéhez. Hátha történik valami efféle azokkal, akik megnézik a filmet.
Erdélyi Z. Ágnes
