A hétvégén még javában tart az idei Verzió. A korábbi beharangozókban említett filmek és az afgán filmtörténet megmentéséről szóló Pislákoló igazság mellé még két-két biztos ajánlatunk van szombatra és vasárnapra.
Toto és nővérei (Toto si surorile lui – román, 2014)
A Bukarest egyik legszegényebb, egyúttal legzűrösebb városrészében élő kisiskolás Toto, valamint két kamaszkorú nővére, Ana és Andreea hétköznapjait végigkísérő film klasszikus sorstragédiaként is megállná a helyét. A három testvér magára maradva, egymásra vigyázva tengődik a romos szobakonyhában, miközben anyjuk börtönbüntetését tölti drogkereskedelem miatt. Az „egy mindenkiért, mindenki egyért” felállást azonban darabokra törik a ki-be járkáló, többségükben drogfüggő rokonok és szomszédok, akik belövő-szobának használják a lakást. Az idősebb nővér, Ana a heroin használatán túl a droggal való seftelésbe is belekeveredik, és a fiatalkorúak börtönében köt ki. Andreeára így elképesztő felelősség hárul: gondoskodnia kell öccséről és meg kell próbálnia jó útra téríteni a szabadlábra kerülő Anát, e kényszerű anyaszerep betöltéséhez pedig fel kell áldoznia saját fiatalságát.
Alexander Nanau filmje nem véletlenül nyerte el többek közt a Szarajevói vagy a Varsói Filmfesztivál legjobb dokumentumfilmjének járó díjat, és lett a "Nézz szembe a szüleiddel"-szekció győztese a Budapest International Documentary Festivalon. A román rendező eleinte a háttérből rögzíti az eseményeket, majd úgy dönt, hogy bevonja Andreeát a történet dokumentálásába. A film ettől mégsem csúszik szét, helyette szélesebb perspektívát kap, ami még közelebb hozza a nézőhöz Toto és a többiek sorsának alakulását. Nanau munkája az idei Verzió egyik legerősebb darabja, amely a címszereplő szeleburdi természetéből adódó humoros jelenetek ellenére is kétségbeesett kiáltás a magukra maradt gyermekek elkallódásának veszélyeiről.
Vetítik: Művész - november 14., szombat - 18:15
Flotel Europa (dán-szerb, 2015)
Miközben határzárral próbáljuk megúszni a menekült-válság humánus kezelésében való részvételt, elfelejtjük, hogy bő két évtizede, a délszláv válság idején a szomszédos országok lakossága vagy a Vajdaságban élő magyarok egy része is a háború elől menekülve volt kénytelen elhagyni otthonát. A bosnyák Vladimir Tomićot családja egy részével együtt tizenévesként menekítette ki a Vöröskereszt a halál torkából, hogy Európát keresztülszelve Dániában helyezzék őket biztonságba. A menedékkérelmek adminisztrációja azonban éveken át húzódott, ez alatt Tomićék, és a velük együtt utazó közel ezer bosnyák menekült az őket Lengyelországból Koppenhágába szállító, gigantikus méretű hajó, a Flotel Europa kabinjaiban várták a dán hatóságok munkájának befejezését. Tomić kamaszkori éveit tehát egy hajón volt kénytelen eltölteni, majd több mint húsz év elteltével a családja és más menekültek által készített VHS-felvételekből gyúrta össze ennek a végtelenül abszurd időszaknak a krónikáját. A bosnyák rendező akkor még nem látott a színfalak mögé, és a vele egykorú barátaival együtt boldog volt, hogy a háború sújtotta Szarajevó pincéi helyett egy szállóhajón élhet bátyjával és édesanyjával. Visszatekintve azonban már más a helyzet. Tomić a korabeli felvételek láttán kénytelen szembesülni a bosnyákok közti vallási vagy származási ellentétekből adódó, nem egyszer tettlegességig fajuló konfliktusokkal, vagy a hajón egy idő után eluralkodó tarthatatlan állapotokkal. A Flotel Europa egyfelől szomorú bizonyítéka az ugyanabban a cipőben járó emberek közt is óhatatlanul fellángoló gyűlöletnek, másfelől a múltat felidéző tükör Európa számára a közöny és a bezárkózás idején.
Vetítik: Cirkó - november 14., szombat - 20:45
Azok (magyar, 2015)
„Volt egyszer, hol nem volt” – kezdi a klasszikus népmesei narrációval (és főcímmel) ellátott filmjét Meggyes Krisztina, aki a Diákverzió mezőnyében versenyez a fesztiválon. A szűk félórás Azok (amely egy blokkban nézhető meg Nagy Dénes Seb című munkájával) témaválasztása miatt A menekült-válság képei szekcióba is bekerült, az ott szereplő filmek egyetlen hazai darabjaként. A fiatal rendező a Győrhöz és az osztrák határhoz közeli Vámosszabadi községében készített, főként interjúkból összeállított filmje a nyers valóságra támaszkodva közvetíti a magyar emberek migránsokkal kapcsolatos érzéseit, gondolatait. A nagyjából 1700 lakossal rendelkező településen összeszedett véleménycsokor tökéletesen reprezentálja a politikai diskurzusban (vagy populizmusban) is vastagon megjelenő, tragikusan együgyű nézeteket, illetve a másik oldal empatikus, befogadó hozzáállását. Az interjúk közti átkötésekben mindvégig alkalmazott, népmeséket idéző narráció rámutat a konkrét helyzet – a község mellett létesített átmeneti menekülttábor – mulandóságára, ugyanakkor gyengíti a történet drámai jellegét. Meggyes Krisztina filmje szerencsére még így sem esik abba a hibába, hogy halvány általánosságok megfogalmazásával nyúlna bele a helyiek markáns és egyértelmű véleményének visszatükrözésébe. Abból pedig, hogy a vámosszabadi lakosság egy idő után két táborra oszlik, akik képtelenek az értelmes párbeszédre, mindenki levonhatja az elkeserítő konzekvenciát.
Vetítik: Cirkó - november 15., vasárnap - 17:30
A gyöngyház gomb (El botón de nácar – chilei-francia-spanyol, 2015)
Patricio Guzmán transzcendens időutazása a fesztivál Nemzetközi panorámájának valódi ékköve. A gyöngyház gomb a Csendes-óceán több mint négyezer kilométeres chilei partszakaszának a déli, patagóniai részét bemutató képsorai lélegzetelállító látvánnyal ajándékozzák meg nézőjüket – a légifelvételek nyújtotta pazar rálátás vagy az óceán vízéről filmezett Andok hegység legdélibb szikláinak monumentalitása önmagában is lebilincselő élmény. A rendező korábbi munkáit ismerve azonban meglepő volna, ha a dél-amerikai filmes megállna a természet képeinek tetszetős rögzítésénél. Legfrissebb munkájával Patagónia őslakosainak állít emléket, rávilágítva az indián holokauszt egy, évszázadokon át tartó fejezetére. Guzmán a természeti adottságai miatt szinte teljesen élhetetlen vidék népének utolsó mohikánjait keresi fel, miközben bemutatja őseik módszeres kiirtásának minden okot nélkülöző folyamatát. A korábban az Andok óceán felé eső lábainál élő törzsek soha, semmilyen vizet nem zavartak (a szó szoros értelmében sem), a 18-19. században megjelenő európai telepesek, illetve a Chile északibb részén élő lakosok mégis szükségét érezték, hogy eltöröljenek a Föld színéről egy teljes népcsoportot annak nyelvével, kultúrájával, emlékével együtt. Akinek mégis sikerült megélnie a huszadik századot, annak az 1973-ban hatalomra jutó Augusto Pinochet vezette rezsim gondoskodott a koncentrációs táborként működő Dawson-szigetre történő deportálásáról – illetve haláláról. Gúzman az áldozatok hitvilágának megfelelően gyászolja Patagónia egykori indián törzseit, amely szerint a halottak eggyé válnak az univerzumot alkotó és egyben tartó vízzel.
Vetítik: Cirkó - november 15., vasárnap - 19:00
