A tegnap esti megnyitó után mától csúcssebességre kapcsolva indul el a 12. Nemzetközi Verzió Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál, ahol vasárnap estig szemezgethetünk a kirekesztés elleni harcot vagy más, az emberi jogok csorbulásának bemutatását a zászlajukra tűző filmek közül. A fesztivál bázisa ezúttal is a Toldi, de a Művész, a Cirko és a Kino mozik termei, illetve az OSA Archívuma is helyszínt biztosít a vetítéseknek és kísérőprogramoknak.
A Magyar és a Nemzetközi Panoráma mellett, melyek az elmúlt egy-két év hazai és külföldi termésének legizgalmasabb darabjait fogják össze, nem meglepő, hogy idén a migráns-kérdés különböző aspektusai kerültek a fesztivál fókuszába: A menekült-válság képeire keresztelt szekció nyolc film segítségével tesz kísérletet a jelenséggel kapcsolatos diskurzus gazdagítására. Hasonlóan aktuális és megkerülhetetlen témát, az adatainkkal való törvénytelen visszaéléseket, illetve a Nagy Testvér a technikai fejlődésnek „köszönhető”, egyre sötétebb árnyékát járja körül a Megfigyelés néven futó, a múltat is megidéző válogatás, az egykori NDK titkosszolgálati tevékenységének felelevenítésétől kezdve a morálisan erősen megkérdőjelezhető, titkos drónháborúk bemutatásáig. Külön válogatást (Fesztivál keresztutak) kaptak azok, a nürnbergi testvérfesztivál programjából átvett munkák is, amelyek egyrészt érdekességük, másrészt a hazai viszonyokra is reflektáló témájuk miatt kerültek be a Verzió kínálatába.
Saját blokkal jelentkeznek a ZOOM IN: Diákfilm verseny résztvevői is, amelyeket vasárnap este az e célból összeülő, nemzetközi zsűri értékel majd. A legjobbnak választott munka alkotói először a fesztivál történetében 1000 dolláros jutalomban részesülnek, míg a Diákzsűri döntése alapján 100 ezer forintot kap az 55 bemutatott mű legjobbnak ítélt, emberi jogi filmje. Ugyanekkora mértékű díjra számíthat a közönségszavazáson legjobban teljesítő alkotás, amely vasárnap utólag is megtekinthető a hivatalos záróvetítés után. A bemutatott filmek mellett számtalan kísérőprogram, így elsősorban a Magyar Helsinki Bizottság által szervezett kerekasztal-beszélgetések, az alkotókkal való találkozások, vagy az OSA Archívumában és a Toldi mozi aulájában megtekinthető fotókiállítások teszik még színesebbé és sokoldalúbbá az idei Verziót.
A nyitófilm kiválasztását illetően ezúttal sem lőttek mellé a szervezők. A Szíriai love story, ami további három alkalommal látható szerda és vasárnap között, Sean McAllister brit filmes és újságíró öt éven át forgott munkája egy szír-palesztin házaspár szerelméről, a háttérben az Arab Tavasz eseményeivel és a menekültsors felvetette kérdésekkel. McAllister még 2009-ben, szíriai tartózkodása idején ismerte meg a palesztin Amert, akiről kiderült, hogy felesége, a szír Raghda épp börtönbüntetését töltötte – „köszönhetően” az általa írt könyvnek, amelyben kritizálni merte az akkor még hatalmon lévő Asszad-rezsimet. A rendező – aki a forgatás ideje alatt öt napra maga is börtönbe került – elsősorban nem a szíriai eseményeket dokumentálja, hanem egy család krónikáját rögzíti rendkívüli intimitással, ami a szereplők és a közte kialakult végtelen bizalomnak köszönhető. A házaspáron kívül három gyerekük is főszerepet kap, akik közül ketten szó szerint a forradalom, a menekülés, majd az eleinte száműzetésként, később egy életre szóló lehetőségként értékelt franciaországi letelepedés ideje alatt nőnek fel. A Szíriai love story izgalmas és pontos lenyomata a közel-keleti országban bekövetkező változásoknak, a különböző arab népek egymás iránti érzéseinek, illetve a hazájukat elhagyni kénytelen emberek hányatott sorsának. Mindez azonban a háttér: McAllister munkája mindenekelőtt szerelmesfilm, keserédes happy enddel.
Az alaptémát tekintve szintén a migráns szekciót gazdagítja Morgan Knibbe kísérleti dokumentumfilmje. Az Akiket megperzsel a tűz experimentalizmusa nagyrészt a dramaturgiában érhető tetten: egy vízbe fúlt menekült narrálja végig az Olaszországhoz tartozó, Tunézia, Málta és Szicília között fekvő Lampedusa szigetén rekedt, Afrikából érkező migránsok csigalassúsággal vánszorgó hétköznapjait. E mellett a szinte folyamatosan lebegő kamera, a feje tetejére állított légifelvételek, vagy a film keretét adó, a háborgó, éjszakai tengert ábrázoló stilizált képsorok is erősen eltérnek a hagyományos dokumentarista stílustól. Knibbe kamerájával a menekültek mindennapjaiba kúszik be amolyan láthatatlan emberként, és néhány interjúelemtől eltekintve végig fenntartja az egyidejű közeliség és mértékletes távolságtartás kettősségének ambivalenciáját. A vízbe fúlt főszereplő megidézett szellemének suttogása a halállal járó megnyugvásról szól, amit – látva az átvitt értelemben is hajótörött afrikai menekültek embert próbáló, ki tudja meddig tartó „fogságát” – helyenként inkább elfogadunk, mint az élhetetlen élet viszontagságait és reménytelenségét. Knibbe rendhagyó fogalmazásmódja súlyos nehezékként akasztja ránk a fenti dilemmát: létezik-e az a pont, és ha igen, akkor hol, ahonnan nincs visszaút és a remény is hullámsírba kerül.
A fentiek mellett helyet kapnak a kínálatban az olyan, mára hagyományosnak minősíthető témák, mint a mássággal kapcsolatos előítéletek, pontosabban az ezekből adódó konfliktushelyzetek. A fesztiválon is látható lesz Takács Mária év elején bemutatott filmje, a Meleg férfiak, hideg diktatúrák, amelyben négy férfi emlékezik vissza: hogyan élték vagy élhették meg másságukat a Kádár rendszerben. Persze, egy államformáját tekintve szövetségi köztársaság is működhet hideg diktatúraként, és még csak a múltba sem kell révedni, hogy szembesüljünk a szomorú valósággal. Az orosz törvényhozás 2013-ban betiltotta a „nem hagyományos szexuális kapcsolatok propagandáját”, ami egyértelmű hadüzenet volt minden olyan társas kapcsolatnak, amely kívül esik a heteroszexualitás „normalitásán”. Alina Rudnitskaya a Győzelem napja című filmjében Putyin birodalmának meleg párjait citálja kamera elé, akik nyíltan beszélnek a törvény bevezetése óta felerősödő homofóbiáról és az egyre terebélyesebbé duzzadó gyűlöletkampányról.
A homofób attitűdből adódó gyógyíthatatlan sebekre az egyén tragédiáján keresztül mutat rá a Beteg című film. A horvát Hrvoje Mabić munkája egy leszbikus lány, Ana kálváriáját követi nyomon, akit tinédzserként, miután bevallotta szexuális irányultságát, elmegyógyintézetbe zárattak a szülei. A fedősztori szerint Ana drogfüggősége miatt szorult kezelésre, ám az intézmény teljhatalmú főorvos-asszonya valójában a homoszexualitásból akarta minden áron „kigyógyítani” a pszichiátriai osztályon összesen öt évet raboskodó fiatal lányt. Az őt ért megpróbáltatások, a brutális lelki erőszak persze nem múlhatott el nyomtalanul: Ana azóta is PTSD-ben szenved és képtelen a felhőtlen intimitásra, attól tartva, hogy a választott társ idővel ugyanúgy ellöki majd őt magától, ahogy azt korábban a szülei tették. Mabić filmje formáját tekintve a minimalizmus határán mozog: az Anával és barátnőjével készített interjúrészletek közé szinte kizárólag szép képi metaforák társulnak, egyszerre baljós és megnyugtató zenével. A rendező a pszichoterápia mellett teszi le a voksát, amikor Ana lassú felépülését nagyrészt a terapeutával való beszélgetéseknek tudja be. Az optimizmust sugalló lezárás ugyan kissé hamisnak tűnik, de a film ettől még nem veszít az azt megelőző másfél óra megrendítő erejéből.
A Megfigyelés szekció talán legnevesebb darabja az a Citizenfour, amely az amerikai felderítés, pontosabban az NSA törvénytelen adatgyűjtését veszi górcső alá. (Kritikánk itt.) Komolyabb érdeklődésre tarthat számot a norvég gyártásban készült Drónok is, amely a CIA titkos pakisztáni háborújáról rántja le a leplet, egyúttal bevezet az amerikai hadsereg morálisan vállalhatatlan toborzóakcióiba, ahol a repülőgép-szimulátorokat legügyesebben kezelő fiatalok kerülnek kiválasztásra, hogy nem sokkal később már egy amerikai támaszpontról, botkormánnyal mérjenek gyilkos csapásokat a világ túlsó oldalán élő, vélt vagy valós terroristákra, mit sem törődve a civil áldozatokkal. Nívós programmal kecsegtet a Magyar panoráma is, olyan, korábban már bemutatott filmekkel, mint Almási Tamás Tititája vagy Hörcher Gábor Driftere (interjúnk a rendezővel itt). A szekció egyik legerősebb darabja lehet Nagy Dénes munkája, a Seb, amely magukon szó szerint sebeket ejtő, bőrüket vagdosó nőkről szól. A cél persze a fizikai sérüléseket eredményező lelki sebek feltárása, ami nem könnyű próbálkozás. A Verzió tehát az idén is sokszínű programmal kecsegtet, és megint nehéz lesz eldönteni, hogy mit nézzünk meg és mi maradjon ki. A fesztivál honlapján található napi bontás mindenesetre sokat segíthet az eligazodásban.
