Erős túlzással akár azzal is kezdhetném: a pokol felé vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Csakhogy semmiféle túlzásba nem szeretnék esni, elvégre a gondolatot kiváltó BÚÉK – Egy közös film Magyarországról messze van a pokoli mélységtől, időnként viszont a valóságot jelentő talajszinttől is, amikor teljesen indokolatlanul elrugaszkodik tőle.

Halász Júlia és Kálmán Mátyás, a projekt ötletgazdái nem sokat gondolkodtak rajta, hogy merjenek-e nagyot álmodni. Bátran belevágtak, talán azt gondolták, bátraké a szerencse. Egy film elkészítéséhez azonban a szerencse messze nem elegendő, először is egy eredeti ötletre van szükség. Ez volt az itthoni nagyközönség előtt még teljesen ismeretlen zsáner, a közösségi dokumentumfilm megalkotásának az ötlete. A műfaj röviden arról szól, hogy a rendezők (akik ilyenkor tulajdonképpen szerkesztőként, vágóként dolgoznak) többnyire amatőrök által forgatott és rendszerint rövid terjedelmű szkeccseket fűznek össze egy egész estét betöltő filmmé. A rendezők ezzel szemben inkább fiatal filmesekre bízták a tizenkét epizód elkészítését, de hogy az „epizód-stábok” keze mennyire volt megkötve a leszállítandó anyag milyenségét illetően, azt nem tudni. Sejteni persze lehet, mert vagy az történt, hogy mindenki csináljon, amit akar, vagy az, hogy az összeállítás során az illetékesek a párhuzamos szerkesztés módszerét alkalmazva a lehető legkülönbözőbb elemeket pakolták egymás mellé. Minderre a filmet negatív értelemben jellemző töredezettség és a legalább minimális mértékben elvárható egység totális hiánya utal.

A valósághoz legközelebb álló műfaj szubzsánereit vegyítő film láttán felmerül a kérdés: egyáltalán megfér-e egymás mellett a szituációs dokumentumfilm, a szocio-vonal, az ismertterjesztéssel kacérkodó folklórmozi, vagy a valóságshow-k irányított eseményeivel azonos, a spontaneitás legapróbb szikráját akarva-akaratlanul is nélkülöző irreality. A lehetséges válasz zavarba ejtő. Nehéz eldönteni tudniillik, hogy tényleg egy magát dokumentumfilmként aposztrofáló munka pörög a szemünk előtt, vagy egy kísérlet eredménye, amely – a kísérletet elvégzők tudtán kívül – épp a fenti kérdésre keresi a választ. A hetven percnyi játékidő alatt látottak alapján azt mondhatjuk, hogy inkább az utóbbi, a helyzetet pedig tovább rontja a kísérlet eredménytelensége, illetve azok a hibák, amelyeket a kutatók (a két főrendező) és asszisztenseik (a film körül bábáskodók) elkövettek.

Elsőként máris ott van az események szilveszteri kontextusba helyezése, amely a kezdetet, az új lehetőségeket és nekifutásokat, vagy az év végi számvetést, a hogyan tovább kérdését szimbolizálja. Csakhogy a bemutatott történések jelentős része (ahogy azt az utolsó jelenet szereplői cinikusan meg is jegyzik, igaz, ők éppen tehenet fejnek hajnalban…) az év bármely napján megtörténhetnének. Kötve hiszem, hogy a mai magyar valóságban a társadalom többségének komoly jelentőséggel bírna a január 1-e, azon túl, hogy aznap nem kell bemenni a munkahelyre. A megélhetésért vagy túlélésért folytatott játszmát nem lehet reset-elni az új esztendőben. Ugyanonnan kell folytatni a küzdelmet, ahol a két év fordulóján tartott a dolog.

Másodszor: a bemutatott sorsok messze nem azonos súllyal vannak jelen a filmben. A tehetős, a Várnegyedben bérelt elegáns helyszínen mulató, raklapnyi sushival felszerelt fiatalok, vagy a felső középosztálybelinek tűnő (szintén fiatal) fotós srác és hasonló társadalmi státuszú társasága sokkal több időt kapnak a vásznon, mint a romos házban, villany nélkül élő fél-hajléktalan, vagy a betegeskedő, idős házaspár. Az utóbbi két típus nyilván nem trendi, így nem is lehet velük plusz nézőket ültetni a moziszékekbe. Ettől függetlenül nem jelentene gondot a balanszokban való eltérés, ha nem arról szólnának a BÚÉK PR- és marketing-cikkei, hogy a film Magyarországról, általában a magyar emberekről szól, mert ez nem több, mint nettó parasztvakítás. A filmben markánsan megjelenő Isten-haza-család vonal okán pedig egyáltalán nem volna meglepő, ha a vállalkozás megálmodóinak tervei szerint a projektből különböző, hétköznapi sorsok bemutatására vállalkozó televíziós sorozat készülne, amely tovább bővíthetné a köztévé műsorpalettáját. Mindazonáltal szerencsés lett volna például a fentiekhez másként viszonyuló emberekről, vagy, teszem azt, egy roma család szilveszteréről is beszámolni, elvégre – tudtommal – az ország meghatározó népcsoportjáról van szó.

A filmnek azonban nem csak hibái vannak. Az epizódokat feldolgozó stábok munkatársai között szép számmal akadnak az SZFE-n vagy a MOME-n tanuló diákok, akiknek lehetőségük nyílt rá, hogy megmutathassák magukat, munkájukat. Ha rendezésben nem is, de fényképezésben például a legtöbben példásan teljesítettek – a BÚÉK képi világával nincs is különösebb gond. Azok a részek pedig, ahol a szerkesztők a közösségi dokumentumfilm bevált útját választva a beküldött, amatőr felvételekből készítettek a hangulathoz illő zenei aláfestéssel még inkább felturbózott gyorsmontázsokat, kifejezetten élvezetesre sikerültek. A több mint egy órás filmből ezek a jelenetek maximum tíz percet kaptak, holott jóval pontosabban mutatják meg a mai magyar valóságot, mint a maradék egy óra. Kár érte.