Fabricius Gábor legújabb, Sintér című rövidfilmjét is beválogatták a pénteken kezdődött Torontói Nemzetközi Filmfesztivál most debütáló Short Cuts rövidfilmes szekciójába. A film főszereplője a nehézfiú Tibi (Szőke Tibor), aki pénzbehajtónak áll, hogy rendezze a tartozásait, ezzel segítve barátnőjét és édesanyját. Első megbízatásán azonban rádöbben, hogy ez a munka nem neki való, benne még maradt emberség. A reklámszakemberként ismert Fabriciussal a jó filmalapanyagról, Ridley Scottról és filmje esélyeiről beszélgettünk, és arról, hogy egy rendezőnek nem árt mélyebben megismernie a társadalom mélyrétegeit.

A reklámszakmából indultál, de hogyan lettél játékfilmrendező?
Már a kezdetektől mozgóképen akartam megszólítani az embereket. A problémát viszont mindig az jelenti, hogy olyan történetet mondjak el, amit fontos is elmondani. A filmezés pedig piszok drága műfaj, legalább annyiba kerül, mint egy ház. Hosszú ideig is „épül”. Ráadásul én viszonylag későn kezdtem el rendezni. Számos országban természetes, hogy sokáig várólistán vannak a rendező-jelöltek, akik míg sorra kerülnek, reklámokat, klipeket és kisfilmeket készítenek. A film egy olyan komplex alkotás, melyhez nem árt, ha már van élettapasztalatod. Húsz éves koromban még én is mást gondoltam a világról. De azóta annyi mindent éltem át, kaptam hideget és meleget, és annyi defektes vagy sikeres ember élettörténetébe láttam bele, értettem meg a helyzetüket, hogy már máshogy mérlegelek élethelyzeteket.

Miben segített a reklámszakmában megszerzett tudásod? 
A reklámok készítése sokat segített a technikai felkészülésben, egyfajta technikai tréning volt. A munka során megtanulja az ember hogyan kell világítani, egy nap felvenni egymás után nyolc jelenetet, milyen legyen a kamera, hogyan kell fényelni. Antal Nimróddal az első nagy sikere, a Kontroll előtt például nagyon sokat dolgoztam reklámokban. Nimród csinálta a legjobb reklámfilmeket, és ő sem úgy tekintett a reklámfilm-készítésre mint önmegvalósításra, hanem mint technikai felkészülésre. Nimród helyén kezelte a reklám műfaját. Ez a hozzáállás nekem nagyon szimpatikus volt.

A Sintér tele van nehézfiúkkal, tetőtől talpig kigyúrt pénzbehajtókkal. Feltételezem, hogy nem ilyen környezetben szocializálódtál, és jelenleg sem ilyen környezetben élsz. Miért pont az ő világukra voltál kíváncsi?
Nem közöttük nőttem fel, persze, de nagyon szeretem ezeket a karaktereket. Tulajdonképpen még azt is mondhatnám, hogy szimpatikusak. Két dolog fog meg bennük. Egyrészt furcsán viszonyulnak a testükhöz, ami engem, egy keveset sportoló művészt, nagyon izgat. Másrészt valahogy az az érzésem, hogy ezek a behemót emberek – ha megvan a kulcsod hozzájuk – akkor érző szívűek is tudnak lenni. Amennyire el tud borulni az agyuk, ugyanolyan gyorsan szeretni is képesek. Ezek viszonylag egyszerű érzelmek, de nagyon igaziak és erős a dinamikájuk. Engem mindez nagyon inspirált, hiszen én egy olyan értelmiségi környezetben élek, ahol mindig mindenki viselkedni próbál, méricskél és próbálja kitalálni, hogy vajon mit gondolhat a másik. Az értelmiség szerepjátékai iszonyatosan fárasztóak. Ezzel szemben a nehézfiúk, ezek a minimalista karakterek képesek a tiszta, egyszerű emberi érzelmek megjelentésére.

Akkor ezért is szerződtettél nem hivatásos színészeket a szerepekre?       
Abszolút. Számos kritika ért, hogy nem néztem végig a szóba jöhető hivatásos színészeket. Pedig nagyon sok alternatív vagy kőszínházi társulatban játszó színészt végignéztem, de kevés olyat találtam, aki a testével és a lelkével olyan közeli viszonyban van, mint a Sintérben szereplő nehézfiúk. A kiválasztottak között van egy body bajnok, aki Amerikában is nagy névnek számít, egy kidobóember, egy hetvenéves body-s, és a Koppány Csoport nevű radikális szerveződés is. Többen is kérdezték tőlem, hogy biztosan velük akarok-e dolgozni. Én komolyan gondoltam. Akárcsak a filmen, a Koppány Csoport az életben is számos kilakoltatáson vesz részt, védelmezik azokat a lakókat, akiket ki akarnak űzni a lakásukból. Ha felmész a YouTube-ra, és rájuk keresel, akkor olyan jeleneteket fogsz látni, mint a Sintérben. A csoporttagok a forgatáson egy az egyben „lemodelleztek” egy igazi kilakoltatást, de ugyanakkor annyira beleélték magukat a filmezésbe, hogy majdnem összeverekedtek, el is csattant néhány pofon és „kurvaanyád”. Ők nem kaszkadőrök. Ha viszont nem visszük celluloidra ezt az erőt, energiát, akkor a film se működött volna. Nem az a lényeg, hogy eljátsszuk a realitást, hanem, hogy konkrétan megteremtsük. Ha ez sikerül, akkor a film erős lesz. Ez nagyon nehéz feladat.

A pénzbehajtónak álló főszereplőt hogyan választottad ki?
Tibi K-1-es sportoló volt. Kollégámmal, Ferenczik Áronnal (A VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan főszereplőjével) dolgoztunk együtt a filmen, és ő mondta, hogy Szentendrén lesz egy K-1-es mérkőzés, ahol láthatunk pár bokszolót. Mi őket végignéztük, és Tibit találtuk megfelelőnek, mivel neki olyan arca volt, amilyen egyik versenyzőnek se. Volt benne valami érzékenység, egyszerre volt gyerek, de közben a harcban összevert arca ijesztőnek is hatott. Nagyon érzékeny srácnak láttam őt. Voltam nála családlátogatáson is Ajkán. Kiderült, hogy anyukája templomszolga, és Tibi is szokott járni templomba. Közben meg ki van varrva, és nyolc évet ült. Ezek komplex dolgok, mind benne van a srácban. Az egyik lány a stábból pedig egyből beleszeretett, amikor először meglátta Tibit. Gondoltuk, ha ilyen kisugárzása van neki, akkor jó főszereplő lesz belőle.  

Tibi a filmben nem tűnik amatőr színésznek. Milyen rendezői utasításokat adtál neki?
Érdekes, hogy Tibi profin improvizált, pedig nincsen meg benne az a színészi, szakmai, mesterségbeli tudás, amivel egy jelenetet fel tud építeni. Ha azt mondtam neki, hogy a következő jelenetben menj be és kérj munkát Rába Rolandtól, akkor Tibi profin végigcsinálta a jelenetet. Nyilván Rába Roland mint hivatásos színész dobálta neki a labdákat, nélküle nem is lehetett volna a jelenetet megcsinálni. Fontosnak tartottam, hogy Tibi mellett legyenek professzionális színészek is, akik egy jelenetet ritmusba tudnak hozni és ezt a ritmust meg is tudják tartani. A segítségükkel Tibi meg tudta mutatni a személyiségét, és nekem a filmben erre a személyiségre volt szükségem.

A rövidfilmet megtekintve érződik, hogy téged vonz ez a kegyetlen világ, de ennek mégiscsak meg kell ismerni a belső szabályrendszerét. Hogyan fogtál neki?
Nagyon sok emberrel dolgoztam az elmúlt tizenöt évben, és nagyon sok mindent láttam. Mint kreatív, kitüntetett helyzetben voltam. Több vállalkozó, vezető szeretett velem lógni. Öt-hat éven keresztül például egy body builder céggel is dolgoztam, akik testépítéshez szükséges porokat árusítanak. Egyszer a cégnél valaki lopott a raktárból, és én pontosan tudtam, hogy mi történt ott. Rettegtem, hogyha egyszer a reklámügynökségünk is rosszul végzi a munkáját, akkor mi is pórul járunk (nevet). De amúgy jófejek voltak. Én sokféle emberrel szeretek lenni, és sokkal vagyok kapcsolatban. Érdekel, hogy mi van a társadalmi piramis alján és a szélén. Ezekkel az emberekkel ugyanúgy jól érzem magam, mint a multimilliárdosokkal. Vicces ez az egész. Amúgy meg főleg az érdekel, amikor egy ember döntési helyzetbe kerül, vagy konfliktusa van egy társával. És úgy tűnik, ez a munkában megtapasztalt tizenöt év vissza tud jönni egy rövidfilmben.

A néző nem gondolná, hogy egy reklámszakember ennyire bele akar mélyedni a társadalom problémáiba. De te mintha szociológusként gondolkodnál.
Pont ezen tanakodtam az elmúlt két-három évben, hogy ha tanácsot kellene adnom egy fiatalnak, aki médiával, filmmel, kreatív munkával szeretne foglalkozni, akkor egyértelműen a szociológiát és a médiát ajánlanám neki. Filmezéshez nem feltétlenül fikciós irodalmat kell olvasni, hanem tanulni kell az életről, a realitásról, arról, hogy milyen mozgások zajlanak a társadalomban, a különböző szegmensek hogyan akarnak a társadalomban hatalomra szert tenni, továbbá mit csinál a hatalom, hogyan működteti a rendszert a pénz, a média. Ha az egész működését megérti az ember, akkor már ábrázolhat egy-egy személyes történetet. A történetben pedig ott van az ember tele érzelmekkel, félelmekkel. Persze, ha valaki vígjátékot vagy akciófilmet rendez, annak nem kell ezzel tisztában lenni. De egy drámához szerintem elengedhetetlen ez a fajta tudás. Bár biztosan lehet máshogy is csinálni.

Első rövidfilmed, a Bianka után értek kritikák.
A film kritikáján túl megkérdőjelezték az alkotáshoz fűződő viszonyomat, az őszinteségemet is. Mivel engem a média reklámszakemberként ismert meg, ezért az első filmem bemutatásakor sokan azt hozták fel, hogy biztos pontosan kiszámoltam, kicentiztem a jeleneteimet és az egész nem több mint karrierizmus. Ezzel együtt formai és esztétikai értelemben sok mindenben igazuk volt, bár egy a filmnek szerintem az a feladata, hogy hasson a nézőre. A film szerkezetét úgy kell felépíteni, hogy a moziban ülő nézőt behúzza a történet világába.

Korábban is foglalkoztál már filmezéssel, Londonban is kaphattál volna munkát.
Igen, Londonban diplomáztam és akár még Ridley Scottnál is dolgozhattam volna. El is mentem a rendező produkciós cégéhez, a Starfilmsbe, és mondtam, hogy a Saint Martinban diplomáztam, ami erős belépőt jelent a filmiparban. Azt válaszolták, hogy Ridley Scott mellett vágó lehetnék. Elvállalhattam volna, de egy magánéleti ok miatt haza kellett jönnöm. Majd tíz éven át nem foglalkoztam a filmezéssel. De nem bántam meg, hogy itthon maradtam, mert szerintem Magyarországról kell történeteket mesélnem. Valószínűleg meg van az oka, hogy ennek így kellett történnie.

Toronto hogy figyelt fel a Sintérre?
Pusztai Ferenc (KMH Film), a film producere kiküldte top-fesztiválokra a Sintért, ami az MTVA, NMHH pályázatának támogatásával készült. Cannes és Locarno nem kérte a filmet, de Toronto igen. Mikor Feri felhívott és közölte a jó hírt, én még nem éreztem ennek az információnak a súlyát. Nem tudtam, hogy Toronto nagy dolog. Aztán hosszasan elmagyarázták, hogy a Torontói Filmfesztivál a legfontosabb amerikai filmes esemény, ugyanúgy ahogy Európában Cannes. Lars Von Trier és Aronofsky is Torontóban mutat be, mert ez az első számú filmes fesztivál Amerikában.

És ha nyer a Sintér…
…áh, hagyjuk ezt! Az már önmagában óriási dolog, hogy beválogatták a filmet. Én a Sintérre úgy tekintek mint egy lehetőségre. Lehet, hogy ezek után tényleg elkezdhetek foglalkozni azzal, amit már régóta szerettem volna.

Tervezed, hogy egyszer majd nagyjátékfilmet rendezel?
Pár hónapja egy forgatókönyvön dolgozunk. Ez is egy regionális sztori lesz, Európáról és azon belül is a perifériáról fog szólni.

P. Szabó Dénes