93 éves korában elhunyt Szécsényi Ferenc, a Hannibál tanár úr, az Édes Anna, a Két félidő a pokolban és a Hogy szaladnak a fák Kossuth-díjas operatőre. Az 1956 és 1987 közötti bő három évtizedben 39 játékfilmet fotografált. Fénykorában, a Filmgyárban őt tartották a legjobb fekete-fehér operatőrnek. Az alábbi interjú a tavaly májusi Filmvilágban jelent meg.

A Hannibál tanár úr volt az első nagyfilmed. Hogyan kerültél bele?
Szinte abszurd módon. 1956 tavaszán történt. Egyszer csak szembe jött velem a gyár folyosóján Fábri, és azt mondja nekem: ide figyelj, Feri, leadtam a nevedre egy könyvet, olvasd el, mert veled szeretném leforgatni. Velem? Igen, veled. Olvasd el! Amikor elolvastam, megosztottam a kétségeimet Hegyi Barnával. Mondtam neki, hogy nem tudom megcsinálni. Mióta vagy a szakmában, kérdezte. 1939 óta. Most mennyi van? Most 56 van. Nyugodtan vágj bele, biztatott Barna. Irtó nagyvonalú volt velem. Azt mondtam magamban, hogy én egy jó segédoperatőr vagyok, sok dokumentumfilmet forgattam, megpróbálom ezt a játékfilmet, de sajnálom miatta Fábrit.

Az első napon, a pasaréti műteremben a tanári szoba jelenetet forgattuk. Egy totál beállításhoz kezdtünk, Zoliba be volt vésve a dolog. Én meg elkezdtem egyenként rakosgatni a műszakkal a lámpákat. Közben forgott a fejemben: tudom, hogy az Eiben és a Hegyi hogyan csinálta volna, hogy ők mit akartak volna láttatni. Arra gondoltam közben, hogy azt kellene kitalálni, hogyan lehetne másképpen. Így ment el az egész nap. Másnap muszternézés a vetítőben. Zoli mellettem ül, Herskó, az első asszisztense mögöttem. Aztán világos leszerskó első asszisztense mö. Zoli rám néz: „Ferenc, én tudtam, hogy meg fogod oldani, de hogy ilyen magas színvonalon, arra nem gondoltam.”

Mi volt az a bizonyos vékony negatív?
Nekem állandóan be volt az egyik szemem kötve, merthogy a filmnyersanyag az transzparens volt, de csak akkor lehet az objektíven keresztül jól átlátni rajta, hogyha a pupillád teljesen nyitva van. Ki kellett tágítani. Ez olyan, mint egy fénymérőnél a null-pont. Amikor ezt csinálja az ember, amíg világít, akkor észleli, hogy az árnyékban van még látható részlet, akkor az úgy lesz a képen is. Azért megyek le az alsó határba, mert a laboratóriumban nem tudnak mást csinálni vele, azt már nem tudják elszúrni. Egyszer volt egy konfliktusom ebből, mert pár napon keresztül állandóan koszos volt a muszter. És a Dobrányi Géza, a Labor vezetője be lett hivatva. Azt mondta, irtózatosan nehéz ezt kezelni, olyanok a negatívok, hogy át lehet köpni rajta – állította. Dobrányinak azonban nem volt igaza, mert valami másról volt szó. Azért csináltam így, mert a laboráns nem tudta elrontani. Ugrom egyet. Napokkal a bemutató után Hintsch Gyuri jött velem szemben a Róna utcán, és azt kérdi: te fotóztad a Hannibált? Nem hitte el, mások se hitték, hogy én fotografáltam.

Volt még több közös filmetek Fábrival, a Bolond április, az Édes Anna, a Dúvad és a Kétfélidő a pokolban.
No, ott akadt egy kis konfliktus köztünk. Azt a jelenetet forgattuk, amikor a barakkban a munkaszolgálatosokra rányit a foglár. Ők pedig gyertyánál olvasnak valamit – összebújva, titokban természetesen. Amint nyílik az ajtó, abban a pillanatban a gyertyát el kell oltani. De a gyertya eloltása után a filmen a sötétet is látni kell. Ezzel a technikai problémával elvacakoltam jó ideig. Amikor ebédeltünk, Zoli azt mondja nekem, ide figyelj, tudom, hogy te nagyon igényes vagy, de ennyi ideig nem lehet elvacakolni. Be volt tervezve délelőttre négy beállítás, és csak kettőt csináltunk meg.

Nem csak a forgatókönyv volt kőbe vésve, hanem a forgatási terv is.
Erre fel azt mondtam, hogy Zoli, te képzőművész is vagy. Ha te egy portrét megfestesz másfél óra alatt, akkor az azt jelenti, hogy az összes portrét másfél óra alatt fested? Erre eldobta az evőeszközöket…

A Két félidő a pokolban után, már nem csináltál filmet vele.
A Nappali sötétség lett volna…

De azt nem te fényképezted.
Mert három héttel korábban elígérkeztem egy elsőfilmes rendezőnek. Szegény Novák Márk volt az, aki nagyon tehetséges srác volt, és öngyilkos lett fiatalon.

Ha jól számolok, a legtöbb filmedet Révész Györggyel forgattad. Tíz filmet csináltál vele.
Az Angyalok földje volt az első, arra emlékszem. A bemutató Angyalföldön volt, meg voltak híva a helybéliek, sőt, Kassák Lajos is ott volt.

Az ő regénye alapján készült.
Ő is ott volt, méghozzá a feleségével. A halálomig sajnálni fogom, ami akkor történt. Ült velem szemben az író, és nézett rám, de egy szót sem szólt. A felesége aztán mondta nekem, hogy a férjem szeretne magával egy filmet csinálni. Mit szólok hozzá?

Egy dokumentumfilmet?
Fogalmam sincs, mert a társalgás abbamaradt. Ő hallgatott, mint mindig. De én marha fejjel azt kommunikáltam, hogy inkább nem…

Mi volt a titka annak, ami összefűzött Révész Gyurival, hogy ennyiszer fölkért?
Az Angyalok földje bemutatója után a produkciós kocsival megálltunk a lakásom előtt, akkor mondta, hogy Feri, én az összes filmemet veled szeretném csinálni. Persze volt egy kis ital bennünk, mert egyébként ő nem volt dicsérős természetű.

Mindig előre tudtad egy beállításnál, hogy mi fog abból látszani a filmszalagon? Mit nem szabad csinálni? Mit nem szabad megvilágítani?
Hát hogyne.

Ezt minden operatőr tudja?
Nem, ezt korántsem tudja mindenki. Nem lesz szép, amit mondok. Az operatőrök nagy része tulajdonképpen a vetítőben találkozik először azzal, amit csinált. De az Eiben István tudta pontosan. Hegyi Barna is tudta, mert Barna a kompozícióban volt zseniális. Azt soha nem engedte ki a kezéből. Volt egy érdekes mondata, amit megfogadtam, kőbe véstem: egy trükkje van a dolognak, rá kell tartani a lényegre a gépet. A lényegre. Semmi más nem érdekes. Hogy a háttérben mi van, nem számít. Ez nem olyan, mint a képzőművészet. Van, aki egy percig, és van, aki másfél óráig nézheti a képet. És a második órában már szól neki valamiről. Itt nem kapja meg ezt a lehetőséget. A lényeget kell láttatni, amit te lényegnek tartasz. Csak egy baj van, mondta Hegyi, hogy nincs mindig lényeg.

Volt egy színes kalandod, kicsit furcsálltam is, hogyan kerültél bele?
Gertler Viktorral forgattam Az utolsó kört, fekete-fehérben. Ez lett az utolsó filmje is. A Margitszigeten dolgoztunk, ültem a daru tetején, amikor már messziről megláttam Várkonyi Zolit. Rohant felénk. Zolit egyetlen ember se látta sétálva. Odaért, és szinte parancsba adta, hogy húzzanak le a magasból. Az Egri csillagokat veled fogom forgatni, közölte ellentmondást nem tűrően. Velem?! Csak álmélkodtam. Igen, meg van beszélve Nemeskürtyvel, hogy veled. Zoli, hát ez képtelenség! Mikor indul a film? Három hét múlva. Mondom neki, ide figyelj, egy évig készítették elő a filmet, egy évig.

Másik operatőrrel készítette elő. Hildebrand Istvánnal, akivel a korábbi Jókai-filmeket csinálta.
Gondoltam, elveszem a kedvét. Ide figyelj, Zoli, én ilyen tesze-tosza operatőr vagyok. Ne is gondolkodj rajta, azt mondja, mert meg van beszélve, neked kell csinálni. Nem tudok leállni, várni, nem tudom felfüggeszteni a filmet. Végül is Zolinak az volt az utolsó érve, hogy nekem semmi dolgom nincs, csak lefotografálni, ami a gép elé kerül. Hogy hol van a látvány, a látványosság, csak ez érdekelte Várkonyit. Az nem, hogy hol van a tartalom? Azt sose kérdezte, hanem, hol van a látvány? Várkonyi Zolit egyébként a Simon Menyhért születése forgatásán ismertem meg.

Ott asszisztens voltál?
Für alle Fälle, ott kellett lennem. Havas télben forgattunk. Volt vagy másfél tucat snittem, ami jól jött tulajdonképpen. De ebben van egy csavar. A sok hó miatt nem volt éles kontraszt. Minden hófehér volt a színészeken kívül, és ezt a nyersanyag nem tudja átfogni. A filmnyersanyag nem olyan, mint a szem – sokkal szűkebb az a tartomány, amit át tud fogni. Hogy lehet megoldani? Lámpával! Méghozzá nagy erejű lámpával meg kell világítani a szereplőt, és akkor közelebb jutunk a hitelességhez. Szerencsére rájöttem erre, mert laboráns voltam hosszú ideig. Később még a Hideg napoknál használtam ezt a megoldást. De még nem tartunk ott. A Simon Menyhértben Lénárt Pista volt a gyártásvezető, Pásztor István az operatőr, meg Örsi a fővilágosító. Énrólam meg lesírt a tehetségtelenség.

Komolyan mondod?
Isten bizony. Azt csináltam, amit mondtak. Pontosan megcsináltam, de nem törekedtem semmire. Ők meg, Pásztor és Örsi, a hátam mögött megbeszélték, hogy soha nem lesz belőlem operatőr. Lénárt Pista ezt meghallotta. Aztán egy forgatási szünetben azt mondja nekem: Feri, hozd az Arriflexet, hogyha van benne nyersanyag. Elmegyünk, és csinálunk valamit. Csak ketten.

Csak úgy sutyiban?
Egy teljes tekercset elforgattam. Szerencsém volt, mert nagyon jó lett. Zúzmarás fák és egyebek. Aztán meglepődött Várkonyi Zoli, amikor a vetítőben látta az eredményt. Nem volt szereplő ember, csak a havas táj, afféle levelezőlapok, ugye. De föl lehetett használni. Így kerültem bele először Várkonyi egyik filmjébe.

Azt mondják, illetve mondták a Filmgyárban, hogy te voltál a legjobb magyar fekete-fehér operatőr. A Hideg napok, Kovács András filmje remekül igazolja ezt.
Hát az külön történet. Azt mondta nekem Kovács, hogy azért gondolt rám, mert már mindenki tudja, hogy jó operatőr vagyok, most már megengedhetem magamnak, hogy rosszul fotografáljak egy filmet.

Szép kis „lánykérés”.
Mert azt szeretné, ha rosszul fényképezném ezt a filmjét, hogy olyan legyen, mint egy rögtönzés, mint egy dokumentumfilm.

Így már szebben hangzik.
Van nekem egy hiányosságom, sok más mellett, ami a javamra vált. Nagyon rossz a vizuális memóriám. De állati jó a vizuális fantáziám. Úgyhogy a legnagyobb bajba mindig akkor kerültem, ha valamilyen oknál fogva, napokkal később meg kellett ismételni egy snittet.

Hogy ugyanolyan legyen.
Ezért mondják, hogy különböznek a filmjeim egymástól. Nincs bennük manír, mert nem tudom önmagamat ismételni. Az Eiben filmjeit, ha megnézed, hasonlítanak egymásra, nagyon jó mestermunka mindegyik filmje.

Ezért is tudtál annyiféle rendezővel együtt dolgozni, hiszen sokukkal csak egyet-egyet forgattál. A Magyar filmográfiában az áll rólad, hogy a Próféta voltál szívem esetében társ-forgatókönyvíró voltál. Ez igaz?
Persze. Zolnay Pállal együtt írtuk a technikai könyvet, ezért föltüntetett. Az egy regényadaptáció volt, Somogyi Tóth Sándor sikeres regényének a filmváltozata. Vele ez volt az utolsó munkám, utána nem forgattunk együtt többet.

Volt valaha ellenséged, vagy olyasvalaki, akivel rosszban voltál a filmgyárban?
Ilyen nem volt. Apró szakmai konfliktusok akadtak, mert néha egy félnapot elvacakoltam egy beállítással, a lámpákkal, hogy úgy nézzen ki a felvétel, amilyennek szeretném…

Magyarán: nem tudtál rögtönözni.
Nem, nem tudtam.

Miért hagytad abba? Az utolsó filmed idején a hatvanas éveid elején jártál. Még dolgozhattál volna.
Dolgozhattam volna, de a rendező és az operatőr együtt olyan, mint egy házasság. Kell, hogy jól ismerjék egymást.

Elfogytak a rendezők?
Elfogytak a rendezők, nem volt már senki.

A beszélgetés 2010 májusában készült. Rövidített és szerkesztett formában adjuk közre.

Kelecsényi László