Feminista horror kontra remake-hullám, csináld magad attitűd kontra stúdiórendszer, lelkesedés kontra hideg számítás; Jen és Sylvia Soskát faggattuk új filmjük európai megjelenése alkalmából.

Jen és Sylvia Soska magyar származású kanadai független szerzői filmesek, akik a horror műfaja mellett kötelezték el magukat. Amatőr körülmények között készített elsőfilmjüket (Dead Hooker in a Trunk) 2009-ben forgatták, második munkájuk, az American Mary (2012) pedig már nem csupán különböző fesztiválokon szerepelt sikerrel, de észak-amerikai és európai terjesztésben is hozzáférhető.

A Halott ribanc a csomagtartóbant (Dead Hooker in a Trunk, 2009) 2500 dollárból forgattátok. Nincs olyan komisz könyvelő, aki pazarlással vádolhatna benneteket. A Rodriguez-féle alacsony költségvetés-iskola tanítványai vagytok?
Sylvia Soska: Ha Robert Rodriguez és Carlos Gallardo nem készítették volna el az El Mariachit, és nem tették volna közkinccsé függetlenként szerzett tapasztalataikat, Jen és én ma nem forgatnánk. Viszont a nevezett összeggel valójában túl is léptük az eredeti költsévetési tervet, mert fogalmunk sem volt a várható kiadásokról.
Jen Soska: Robert Rodriguez a do it yourself filmkészítés mestere. Sok rendező inkább megtartja magának a titkait, ő azonban nem csupán megírta őket, hanem lépésről-lépésre bemutatott minden trükköt. És még ennél is továbbmegy, mert provokálja az olvasóit, hogy lássanak hozzá, és az átadott tudásra támaszkodva készítsenek valami még jobbat.

Második filmetek, az American Mary az illegális kozmetikai sebészet és a body modification világában játszódik. Bátor és provokatív a témaválasztás. Nem tartottatok tőle, hogy ez a döntés alapvetően meghatározza a film sorsát?
J.S: Amikor belevágunk egy témába, inkább lelkesedni szoktunk, mint józanul mérlegelni.
S.S: Kiterjedt kutatásokat folytattunk a body modification világában, és a kezdeti félelmünk lassan érdeklődéssé és tiszteletté változott. Ettől még sok producer lepasszolta a filmet, arra hivatkozva, hogy „miért kellene megcsinálni egy olyan mozit, amit senki sem fog végignézni?” Tehát a témaválasztás miatt hamar ingatag terepen találtuk magunkat. De miután összeállt a stáb, már minden egyszerűbb lett. Az pedig hatalmas szerencse, hogy a közönség, legalábbis a publikum java, szintén jól reagált.
J.S: Az eredeti ötlet veszélyes játék, elég megnézni David Cronenberg esetét, mennyit küszködött, csak mert egyedülálló és bizarr víziói voltak. Mi a saját filmjeinket forgatjuk, aminek persze megvan az ára, de ha úgy hozza az élet, akkor elfogadjuk az értetlenséget vagy a mellőzést, mert még így is megéri.

Kicsit furcsállom a címadást, mert szerintem az American Mary kifejezetten európai hangulatú film, látványban és dramaturgiában is a kortárs angol horrorokat idézi meg. Hogy került a címbe az amerikai jelző?
S.S: A nyugati szépségideál, az Amerikai Álom, hogy egy ambiciózus ember személyes áldozatok által képes megvalósítani a célkitűzéseit, nagyon is amerikai koncepció. Másfelől a hangvétel, a történetmesélés, a vizualitás inkább az európai és az ázsiai moziból fakad.
J.S: Tényleg érződik valami európai hangulat a filmen, többek között ez a production designerünknek, Tony Devenyinek is köszönhető, aki magyar.

Az én értelmezésemben az American Mary igazából a szenvedélyről és a kíváncsiságról, a legfontosabb lélektani motivációkról szól. A legnyilvánvalóbb párhuzam, ami eszembe jutott, furcsa módon épp egy sokak által félreértett kanadai film, David Cronenbergtől a Karambol.
J.S: A jó horror mindig a valóságban gyökeredzik, de legalább a karakterek valóságosak. Mert az igazán jó rendező mindig az embereket tanulmányozza. Lehet, hogy Mary a film végére szinte teljesen kifordul önmagából, de ez a folyamat nagyon is életszerűen zajlik, és könnyen meglehet, hogy mi sem viselkednénk másként hasonló körülmények között.
S.S: A film lelkét Mary Mason katarzisa adja. Bemutatja ezt a kicsit furcsa, kicsit megszállott, kicsit különc lányt, aki rossz döntéseket hoz az előmenetele érdekében, és egyre több lélektani sérülés éri. Így bontakozik ki a tehetséges Mary Mason testamentuma, mert egy bizonyos ponton túl már talpig páncélba zárja magát, és csakis a szemeivel és mikrogesztusokkal komunikál a külvilággal. Karakterközpontú filmet akartunk forgatni sérülékeny emberekről, ami egy női személyiség dekonstrukcióját mutatja be.

A mainstream amerikai horrorfilmekben a nők általában áldozatok, egyszerű funkcióval felruházott alakok. Ugyanakkor a kortárs independent horrorfilmekben nagyon erős a női jelenlét. Inside, Martyrs, Descent, Eden Lake, The Woman; mindben aktív, cselekvő nők a vezető karakterek, így akár feminista filmeknek is nevezhetők. Milyen viszony van a feminizmus és az American Mary között, ha egyáltalán van ilyen?
S.S: Amikor Joss Whedont megkérdezte egy riporter, hogy miért szeret erős női karaktereket írni, így válaszolt: „Mert még mindig feltesznek nekem ilyen kérdéseket.” A női figurák annyira háttérbe vannak szorítva. Ott volt a Ted, imádta mindenki Mila Kunis figuráját, mert nem csupán egy szerelmetes lyányka volt, de hát végső soron ő is azért kavart, hogy több megbecsülést és figyelmet kapjon a férfi főszereplőtől, mint a beszélő csodamaci.

J.S: Az American Mary totálisan feminista horror. Egyszer megütötte a fülemet valahol, hogy az Alkonyat-sorozatot feminista horrornak nevezte valaki, és ennél súlyosabb sértést nehezen tudnék elképzelni. A horror műfajában sajnos a kamera mindkét oldalán megfosztották a nőket a hatalomtól. Túl gyakran merül fel az igény, hogy a nők sebezhetők és gyengék legyenek, sokkal gyakrabban, mint a férfi karakterekkel szemben. A final girl figurája természetesen sokat fejlődött Ellen Ripley-től Buffy Summers-ig, de mi tovább akartunk lépni, és női antagonistát akartunk.
S.S: Nekem az antagonisták is éppolyan fontosak, mint a final girl. A horrorfilmek legendás gonoszai többnyire férfiak, Freddy, Jason, Pinhead, Michael Myers, Norman Bates, de hol vannak a csajok? Kinek öltözhetek fel Halloweenkor? A Martyrs feminista horror, az Inside is az, és azt akartuk, hogy az American Mary is az legyen. Mert egyáltalán nem kell kiforgatni ahhoz egy nőt a női mivoltából, hogy erősnek, összetettnek, többrétegűnek, ugyanakkor pokolian rémisztőnek lássák az emberek.

Forgatásokon elég gyakori, hogy a rendező, az író és a producerek között komoly viták zajlanak. Ti mindhárom területért feleltek. Miként oldjátok meg az esetleges nézeteltéréseket?
S.S: Együttműködésre születtünk. Jen nálunk a Joss Whedon, én pedig Lars Von Trier szerepét játszom. Ő belerakja a filmbe a szívét, amit én szépen kitépek. Ugyanakkor testvérek vagyunk, illetve magyarok is, ezért minden egyes megbeszélésünk gyilkos veszekedésnek tűnik a kívülállók számára.
J.S: Mindketten alapos harcművészeti képzésben részesültünk.

Bevallásotok szerint az American Mary egy metafora, a hollywoodi tapasztalataitokat összegeztétek ebben a filmben.
S.S: Összefutottunk olyanokkal, akik szemernyit sem tisztelik a nőket. Akadnak ilyesféle szereplők a filmben is. A legjobb elkerülni őket, ha már büntetőjogi okokból nem lógathatom ki őket egy raktárhelységben.
J.S: Tisztes számú szörnyeteggel találkoztunk ebben az üzletágban. Sok sztori kering a hollywoodi producerekről, és ez korántsem a véletlen műve.

Az amerikai stúdiókban tömegtermelés zajlik, és a mainstream horror színvonala folyamatosan zuhan. Szerintetek jelenleg csak az independent színtéren lehet komoly horrorokat forgatni?
S.S: A filmkészítés technikai oldala annyira gyorsan fejlődik, hogy mára valóban a tömegtermelés vált a nyugati filmgyártás legfőbb megfontolásává, az elbeszélt történet pedig másodlagos. Ezért láthatjuk a temérdek remake-et. A független filmekre továbbra is a rajongók lesznek vevők, akik szomjazzák az új ötleteket, de ők hegynek felfelé menetelnek. Azért remélem, hogy az emberek előbb-utóbb nem csupán megunják ezeket a hervatag remake-eket, hanem a jegyvásárlással is felhagynak. Merthogy egyre több az eredeti hangvételű, nagyszerű mozikat készítő alkotó (Astron 6, Rodrigo Gudino, Ricky Bates, Jovanka Vuckovic), akik tényleg elkötelezettek a zsáner mellett, és saját történeteik vannak. És amikor egy függetlennek sikerül az áttörés, akkor már a stúdiók is elkezdik komolyan venni őt.

Azért hoztátok létre a saját produkciós cégeteket (Twisted Twins Production), mert így a kreatív folyamatot és az üzleti ügyeket egyaránt teljes kontroll alatt tudjátok tartani?
S.S: Teljes mértékben. Azon dolgozunk, hogy felépítsünk egy brandet, ami be tudja vonzani az olyasféle filmeket, amelyek miatt mi is beleszerettünk a műfajba. A cél az, hogy képesek legyünk megfinanszírozni a saját munkánkon túl azon alkotók munkáját is, akiktől mi is szeretnénk új filmeket látni. Lehet, hogy nagyképű kijelentésnek tűnik, de tényleg azt akarom, hogy a kanadai filmnek legyen arculata, és a horror műfaj legyen fontos része ennek.
J.S: A végső célunk, hogy legyen egy kanadai testvére a Trouble Maker Studio-nak. Amit művészek vezetnek, és a döntéseket a kreatív emberekre bízza. Nekünk kell felkarolnunk a saját produkcióinkat, ahelyett, hogy az amerikai filmipar támogatására várnánk.

A weben méltató kritikákat közöltek az American Maryről, a horror-rajongók szeretik a filmet. Készültök már a következő munkára?
S.S: A Mary túláradó nemzetközi támogatásban részesült, ennek köszönhetően jelenleg nagyszerű lehetőségek közül válogathatunk. Már nagyon mennék vissza a díszletbe. Szerencsére jól haladunk a következő filmünkkel (Bob), ez egy eredeti szörnyfilm lesz.
J.S: Rengeteget utaztunk idén, és rengeteg rajongóval találkoztunk. De már alig várom, hogy mehessünk vissza dolgozni. A filmkészítésnél nincs csodálatosabb élmény.
S.S: Igazából van egy olyan forgatókönyvünk, amit Magyarországon lehetne leforgatni. Ezt a filmet a nagyszüleinktől hallott mesék inspirálták.
J.S: És akkor nokedlit és paprikás csirkét ebédelhetnénk a forgatáson.

Az interjú eredetileg a Filmvilág 2013 júniusi számában jelent meg.