A Jameson CineFest 7. napján mindössze két nagyjátékfilmet vetítettek, ennek a két produkciónak viszont ott a helyük a Fesztivál legjobbjai közt. A skót Paul Wright drámája kapcsán kiderült, miért nem szabad idő előtt kisétálni a vetítésről, a Fél Nelson alkotóinak 35mm-re forgatott „elveszett filmje” pedig tanítanivaló módon kerülte el az összes lehetséges klisét.
Csak saját felelősségre (Paul Wright, 2013)
A CineFest 6. napján bemutatott formabontóbb filmek alaposan próbára tették a hagyományosabb filmélményre vágyó nézők türelmét, talán ennek is köszönhető, hogy szerdán többen már az első negyedóra alatt kisétáltak Paul Wright versenyfilmjéről. A Csak saját felelősségre valóban úgy indít, mint egy hamisítatlan, szürreális kísérleti film, az első húsz percben látszólag minden rendező elv nélkül követik egymást a 16mm-es kamerával, amatőr digitális felvevőkkel és mobiltelefonnal rögzített sejtelmes képsorok, miközben a hangsávban ugyanazok a mondatok, dialóg- és monológrészletek ismétlődnek. Ha lassan is, de a káoszból mégis kirajzolódik egy alaphelyzet. Egy tengerparti skót halászfaluban tragédia történt: hat fiatal kihajózott, de közülük csupán egy tért vissza. Aaron, aki odakint a tengeren a bátyját is elvesztette, nem emlékszik semmire. Nem csak a túlélők bűntudata gyötri, de még a falu is kiközösíti, amiért puszta jelenlétével a tragédiára emlékezteti őket.
Paul Wright első filmjének óriási bravúrja, hogy a fináléra a kezdetben teljesen öncélúnak tűnő mesélői stílus értelmet nyer, utólag helyére kerül a kirakós összes darabja, és világossá válik, hogy a Csak saját felelősségre nem pusztán a gyászmunkáról szóló kísérleti dráma, de egyben utazás is egy széttöredezett psziché mélyére, a valóság, a mítoszok és a helyi népmesék határvidékére. A türelmetlenebb nézők bánhatják, hogy nem adtak esélyt a fiatal rendező tudatfilmjének, olyan különleges élményben részesülhettek volna, amelyhez hasonlót legutóbb A messzi dél vadjainak mágikus meséje nyújtott a tavalyi CineFesten. (A filmet ma 5-től ismétlik a Művészetek Háza Uránia termében.)
Sugar - Egy dominikai spíler (Anna Boden, Ryan Fleck, 2008)
Mit keres egy 2007-ben forgatott baseball-film a CineFest műsorán? Két nyomós oka is van a bemutatónak: egyfelől az az Anna Boden-Ryan Fleck páros készítette, akik az elmúlt évtized egyik legérzékenyebb amerikai független filmjét, a Fél Nelsont is jegyzik. Másrészről a Sugar nem az emberi akaraterő diadalát zengő hollywoodi sportfilmek mintapéldánya, hanem épp ellenkezőleg – az antitézise. A két rendezőt nem a játék izgalma érdekli, hanem a főszereplő karaktere, az ember a sportoló-szerep mögött.
Ahogy a vetítést követő beszélgetésen kiderült – a vendég Ryan Fleck volt – a film szinte bármely eleme megtörténhet a valóságban, sőt számtalan dominikai játékossal meg is történt. A dél-amerikai országban valóban minden nagy amerikai baseball-csapat működtet saját edzőtábort, ahol folyamatosan kutatják a fiatal tehetségeket, aki közül a legjobbak Amerikában, alacsonyabb ligákban kapnak lehetőséget – a legkitartóbbak végül a legmagasabb szinten is bemutatkozhatnak. Ezen az úton indul el Miguel „Sugar” Santos is, a film címszereplője, akinek angol nyelvtudás nélkül, családjától távol kell boldogulnia egy idegen kulturális közegben. A rendező a kliséket mellőzve illusztrálja az emigránslét – mulatságos helyzetektől sem mentes – nehézségeit és a fiatal játékosra nehezedő nyomást, a teljesítménykényszert és a jövő bizonytalanságából fakadó stresszt. A címszerepet egy amatőr színész (Algenis Perez Soto) alakítja, akinek nem túl széles az eszköztára, viszont maga is baseballjátékosként került az országba, így személyesen is átélte Sugar sorsát.
A filmet már a 2008-as Sundance fesztiválon bemutatták, de széleskörű moziforgalmazásba nem került, hiába kapott kizárólag pozitív kritikákat. Ennek nem csak az lehet az oka, hogy a Sugar jelentős részében spanyolul beszélnek, és egyetlen sztárszínész sem szerepel benne, de maga a történet sem tükrözi azt, amit egy sportfilmtől elvárna az amerikai publikum. (A CineFestes vetítés után egy amerikai néző szóvá is tette a film keserédes zárlatát, de az online fórumokon is találni hasonló véleményeket.) A producerek valószínűleg úgy gondolták, nincs szüksége a közönségnek egy olyan filmre, amely nem az amerikai álom üzenetét erősíti, hanem épp ellenkezőleg: bemutatja annak árnyoldalát. A Sugar éppen ezért, minden visszafogottsága és csendessége ellenére, igazi felforgató film.
