A CineFest hatodik napja a formabontó, meghökkentő filmekről szólt. Akadt a kínálatban áldokumentarista tévéjáték a náci sereg dezertőrjeiről, láthattuk az amerikai Délt elvadult gyerekek szemén át, és a Fesztivál legbizarrabb alkotásában színre lépett Alain Delon fia, és a Csődör szerepében Eric Cantona. De először a kakukktojásról:
Templom a dombon (Srdan Golubovic, 2013)
Az idei CineFest versenyprogramjába két olyan film is bekerült, amely a bosnyák háború traumáinak feldolgozására tesz kísérletet. A leplezetlenül szentimentális, félresikerült Halima sorsáról már esett szó – a szerb Srdan Golubovic variációja szerencsére sokkalta árnyaltabb és intelligensebb produkció. A két film egyébiránt hasonló trükkel él: mindkettő a bosnyák háború idején indítja a cselekményt, hogy aztán a tragédia bekövetkezte előtt ugorjon jó pár évet előre az időben, bemutatva, hogy a szereplők életét miként változtatták meg az események, mígnem a fináléban kiderül végre, hogy mi történt pontosan. A Templom a dombon is valós eseményeken alapul: Trebinje városában egy fiatal szerb katona saját bajtársaival került összetűzésbe, amikor megpróbált megvédeni egy bosnyák trafikost. A folytatásban Golubovic bemutatja, hogy az áldozat apja, barátja, menyasszonya és az egyik gyilkos fia, hogyan élik meg a történteket.
A vetítés utáni közönségtalálkozón a rendező elmondta, hogy nem volt benne biztos, érdemes-e egyszerre ennyi szereplőre koncentrálni, és valóban, a kevesebb ezúttal talán több lenne. A párhuzamos szálak nem egyformán érdekesek, és a tempó is lassabb talán a kelleténél, a Templom a dombon így inkább nevezhető tisztességes és fontos filmnek, mintsem katartikus erejű drámának.
Dicsőséges dezertőr (Gabrielle Neudecker, 2012)
A háborús múlttal való együttélésről szól az osztrák Gabrielle Neudecker filmje is, a választott forma azonban a legkevésbé sem szokványos. Pár évvel a II. Világháború után négy osztrák férfi (foglalkozásuk szerint: paraszt, ministránsfiú, szakács, disznópásztor) meséli el, hogyan és miért dezertáltak Hitler seregéből. Az egyéni sorsok kétségkívül érdekesek – mai ésszel például meglepőnek tűnhet, hogy a dezertőröket a háború után is a közösség megvetése sújtotta –, de ez a produkció sokkal inkább az osztrák televízió műsorsávjába kívánkozna, mintsem egy filmfesztivál versenyszekciójába. Neudecker ugyanis nem dramatizálta a történéseket, mindössze áldokumentumfilmes stílusban felmondatta a korhű ruhákba öltöztetett színészekkel a szöveget. A végeredmény nem filmhez, hanem egy illusztrált hangoskönyvhöz áll közelebb.
Jess + Moss (Clay Jeter, 2011)
Formabontó módon mesél az amerikai Clay Jeter is, filmje kapcsán nem is beszélhetünk összefüggő történetről, mindössze impresszionista életképek füzéréről. A főszereplő két másod-unokatestvér, a 18 éves Jess és a 12 éves Moss (életkoruk és rokoni viszonyuk a filmből nem, csak a hivatalos szinopszisból derül ki), akik együtt töltik a nyarat egy Nyugat-Kentucky-i gazdaságban. Elhagyatott házakban játszanak, dohánymezők közt rohangálnak, bringáznak, tűzijátékkal szórakoznak, egyszóval élik a magukra hagyott gyerekek életét. A szemcsés Super 16-os nyersanyagra forgatott képek álomszerű hangulatot keltenek, mintha valakinek a gyerekkori emlékfoszlányaiba pillantanánk bele. A messzi dél vadjaiból vagy a True Blood című sorozat főcíméből is visszaköszönő különös, misztikus Dél tárul itt fel, ahol az enyészet – a rothadó emberi környezet, a szétmálló házak – és a természet bujasága egyszerre van jelen.
Mint kiderül, az emlékezésnek különösen fontos szerepe van a filmben, Moss az autóbalesetben elhunyt szüleiről szeretne valamilyen – bármilyen – képet kapni (két éves volt, amikor a baleset történt), míg Jess újra és újra azokat a hangfelvételeket hallgatja, amelyeket a családját faképnél hagyó anyja készített a számára. A Jess + Moss valójában nem más, mint újabb variáció az ismert coming of age történetekre, de különleges stílusa és hangulata kiemeli a hasonló témájú filmek mezőnyéből.
Te és az éjszaka (Yann Gonzalez)
Ha a Jess + Moss-ra igaz, hogy befogadásához nagyfokú nyitottságra van szükség, akkor a nap, sőt az egész CineFest legbizarrabb filmje címéért eséllyel induló Te és az éjszakára mindez hatványozottan igaz. A francia Yann Gonzalez bemutatkozó filmje egyetlen éjszaka alatt játszódik, a történet szerint egy fiatal szerelmespár transzvesztita cselédjük közreműködésével otthonukban orgiát rendez, ahová vendégségbe érkezik a Kurva, a Csődör, a Tini és a Sztár. Az egymást korábban nem ismerő résztvevők mégsem a ruhájukat vetik le először, hanem lelkileg tárulkoznak ki – elmesélik saját történetüket, azt, hogy mi bántja őket, és mire vágynak igazán az életben.
Aki esetleg egy rögrealista pszichodrámára számítana, mindenképpen csalódni fog, a Te és az éjszaka ugyanis csak annyira földhözragadt, mint egy Dali-festmény. Szereplői egyszerre archetípusok és mitikus figurák, akik erősen stilizált terekben és festett díszletek között adják elő vulgaritásukban is költői monológjaikat, miközben az M83 elektronikus zenei formáció hipnotikus dallamai szólnak. A film unikális stílusa akkor is képes foglyul ejteni a gyanútlan nézőt, ha nem is érti pontosan, mi zajlik a vásznon, de hatása nem tart ki a 90 perces játékidő végéig, és ami a film elején szellemesnek és frissnek hatott, az a fináléra már inkább modorosnak tűnik. A Te és az éjszaka szerencsére nincs híján a groteszk humornak, így ha a teljes film töménységével alaposan le is terheli a nézőt, egyes epizódjai – mint amikor a Manchester United legendája, Eric Cantona elérzékenyülve beszél a saját férfiasságáról – emlékezetesek maradnak.
