A tomboló gasztronómiai forradalom közepette is van az úgy néha, hogy az ember szimpla kalandvágyból a Ráday utcában ebédel csak azért, hogy a hazai “vendéglátózás” legsötétebb bugyraiban gyönyörködjön. “Az év magyar zenés vígjátéka” ugyanezen okból eszményi választás a light katasztrófaturizmus értő rajongóinak, elvégre a honi filmgyártás örömteli felfutása idején is “kell egy kis őrültség”. Az agyonjátszott slágerek szisztematikus kizsákmányolása persze már önmagában is ígéretes vállalásnak tűnt, az igazi étvágyat mégis a választott cím hozta meg. A Pappa Pia pontosan olyan lett, amit ez borzongató szókapcsolat ígért, innen nézve tehát abszolút semmi okunk a panaszra.

Igaz, az első tíz perc inkubációs sokkján tényleg túl kell lendülni, ez a film ugyanis egy olyan különálló univerzum, amit kétségtelenül be kell lakni. A nyitókép rögtön bevisz egy izmos gyomrost: a bikinis Vajna Timi egy jet ski kormánya mögött suhan el a Parlament előtt, ami Korda Györgyöt arra készteti, hogy tövig nyomja a motorcsónak gázkarját, miközben az Állami áruház leghíresebb melódiáját dalolja. Csendes döbbenet - ez fejezi ki talán a legpontosabban a felütés hatását, ám az ismerkedés e korai perceiben a dadaista montázstechnika, a Wiseau-különdíjas párbeszédek és véletlenszerű történetvezetés is merőben szokatlanok. A tétova tapogatózás távolságtartó pillanatai után azonban igen gyorsan megtanuljunk szeretni ezt a bumfordi műfaji szörnyeteget és onnan aztán tényleg gőzerővel beindul a banzáj.

Ha a Pappa Pia picit jobban sikerül, sokkal rosszabb lenne. Ez a film a Kőbányai Sör, a reggeli rádiós műsorok, a tibiatyás “viccek”, a szintis-pálinkás mulatozások filmes megfelelője, azaz abszolút van közönsége. Ez itt a bicikliút közepére ültetett fa, a magyar labdarúgó-bajnokság, a BKK elektronikus jegyrendszere - a sort bárki tetszés szerint folytathatja. Szét lehetne szedni, hogy mi minden nem működik ebben a produkcióban, de teljességgel felesleges. Az alkotók láthatóan megelégedtek azzal, hogy kifacsarták egy világsikerű feel-good musical címét és megerőszakoltak néhány kiirthatatlan magyar slágert. Igazuk is van, a többi úgysem nagyon számít, mert ha felcsendül a Neoton meg a Bergendi, lesznek nézők is.

Igaz, a kókányolós, mondhatnánk mindent összecsapó mentalitásnak vannak áldozatai is. Szabó Kimmel és Stohl kiváló színészek, felhőtlen szórakozásunk némileg beárnyékolja heroikus küzdelmük, hogy valamiféle minőséget csempésszenek az anyagba. Hasonlóan hervasztó a mélyről felszivárgó szexizmus és a menetrendszerűen bekövetkező unalom, de ezeket leszámítva egy szavunk sem lehet. A Pappa Pia tökéletes lenyomata annak a minőségnek, amit sokan szeretnének letagadni, elfedni vagy egyszerű anomáliának nevezni, ám valójában megkerülhetetlen és organikus kísérőjelensége az életünknek. Azon persze lehet vitatkozni, hogy miként lehetne kivédeni és felszámolni a mételyező igénytelenséget, de nevetni rajta és viccet csinálni belőle biztosan nem ártalmas. Ezért van az, hogy a Pappa Pia a beletekerős társasági újranézésekre igen komoly potenciálokat tartogat és akár az Álom.net kultuszához hasonló státusz sem kizárt.

(A filmről a Filmvilág szeptemberi számában is közlünk egy kritikát.)