Filmvilág blog

Vizuálorgia - Roger Waters: A Fal

2015. október 02. - Bilsiczky Balázs

02.jpg

A Pink Floyd rajongótáborának komoly hányada, vagy a korabeli és a manapság már életművet összegző, kortárs zenekritikusok szerint is A Fal a világhírű zenekar legjobban sikerült nagylemeze. Ezt persze elsősorban azok állítják, akiknek a szemében Roger Waters a mára feloszlott, viharos sorsú együttes alfája és ómegája, a nyolcvanas évek kimért Bonója, aki az említett albummal, a rá épült másfél órás musicallel, és az azóta is időről időre tető alá hozott világturnékkal, több mint harminc éve ágál az elnyomás, a háborúk, újabban pedig egyéb társadalmi problémák ellen.

Waters zsenialitásához ugyanúgy nem férhet kétség, mint a lemez címét viselő turnék előadásainak szemet és fület gyönyörködtető lenyűgözőségéhez, a monumentalitásban rejlő lehetőségek pazar kiaknázásához. A ’82-ben készült, szürreális, az animációt és az élő jeleneteket vegyítő film rendezői székében még az az Alan Parker ült, aki a háborús traumákkal foglalkozó drámában (Madárka) ugyanolyan otthonosan mozgott, mint a musical műfajában (Evita). A Pink Floyd egykori basszusgitárosa, énekese, dal- és szövegírója tehát megtalálta a megfelelő embert az anyag feldolgozásához, a most bemutatott Roger Waters: A Fal forgatását viszont már saját maga dirigálta Sean Evans-szel az oldalán, akivel kapcsolatban erős kételyeink lehetnek, hogy látható nyomot hagyott volna a koncertfilmen.

Koncertfilm – írom, holott ennél jóval többről van szó. A szándék nyilvánvaló: a turné egyes állomásain rögzített felvételeken túl bepillantást nyújtani Waters pszichéjébe, azokon a gondolatokon keresztül, amelyeket a saját maga által narrált belső monológjai segítségével tár elénk. Aki sokat markol, keveset fog, és bármekkora keze is van Watersnek, kicsúszik az ujjai közül az a temérdek elem, amiből fel akarja építeni filmjének sokszínűségét. Látványos koncertfilm, poétikus road movie, a családi tragédiákat (apja és nagyapja elvesztése) feldolgozó dokudráma – mindez egyetlen, bő két órás filmbe sűrítve. Waters megalomániáját ismerve tulajdonképpen semmi meglepő nincs a túlvállalásban. Ugyanennek az attitűdnek volt köszönhető, hogy a hetvenes évek közepétől gyakorlatilag módszeresen verte szét a zenekart. Elsőként a billentyűs (és zeneileg talán legtehetségesebb) Richard Wright, majd a dobos Nick Mason került lapátra, akik – David Gilmour énekes-gitárossal egyetemben – egyre inkább nehezményezték Waters autokrata viselkedését, illetve azt, hogy a korábbi alkotói közösségből háttérzenekart faragott, a szövegírás után a zeneszerzés és az arculat meghatározása felett is átvéve a totális kontrollt. A tagok ugyan egy alkalommal újra összeálltak egy rövid koncert erejéig a Live8 keretein belül, de a viszonyokat illetően jelzésértékű, hogy Waters nem csak hogy nem hívja meg egykori társait vendégzenésznek a turnéira (legfeljebb szökő évente egyszer), de a tavaly készült, végül az idén bemutatott filmjében sem tesz róluk még egy elejtett megjegyzést sem. (Kivéve Nick Masont, aki valószínűleg képes volt túllépni a múlton és még le is ült beszélgetni Waters-szel a premier után.)

03.jpg

A cikk tárgya ugyanakkor nem a címszereplő erősen kritizálható viselkedése és valószínűleg meghasadt tudata, hanem a film, amely a vetítőgépben forog. Meglepő módon Waters itt nem szeretne annyira előtérbe kerülni személyes vallomásaival, és viszonylag jól eltalálja az arányokat a koncertfelvételek, illetve az autó volánja mögött vagy az apja sírjánál eltöltött időszakok között. Nem tudom, a hazai nézők hány százaléka látta élőben is a show-t, de gyanítom, hogy a többség pusztán a filmnek köszönheti a zene mellé társított vizuális orgia székhez bilincselő élményét. A mérleg nyelve szerencsére erre mozdul el. Waters tudatfolyamai vagy a traumák feldolgozása a megnyílás által ugyan tartogatnak érdekes momentumokat, de néhol kissé közhelyes a mondandójuk, a zenészt körbevevő fal pedig természetéből adódóan nem tud annyira leomlani, hogy igazán a mélyére láthassunk ennek a minden ízében megosztó (jóllehet, az öregedéssel párhuzamosan valamelyest reálisabban gondolkodó) ember lelkivilágának. Ezt akár hiányosságként is felfoghatjuk, csakhogy a szöveges fejezeteknél sokkal nagyobb élvezetet nyújtanak a U2 háromdimenziós koncertfilmjét időnként a maga két dimenziójával is beelőző, zenélés közben rögzített felvételek.

01.jpg

A hang- és a képminőség hibátlan, ahogy az alkotógárda is tökéletes munkát végez az operatőröktől a vágókon át az előadások technikusainak seregéig. Waters a fiatalokat megszégyenítő lendülettel csinálja végig a koncert menetidejét, és láthatóan élvezi is a színpadot, nem csak egy újabb haknin esik túl. A Falon szereplő zenéket száz százalékban a sajátjaként kezeli, mintha egyedüli tulajdonosa lenne azoknak és csak neki lenne hozzá joga, hogy kiálljon velük a színpadra. Itt ismét jusson az eszünkbe, hogy mégis csak egy Pink Floyd albumról beszélünk, de ha azt vesszük, hogy nagyjából az egészet ő írta és találta ki, akkor szimpátia és ellenszenv ide vagy oda, kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy az egykori zenésztársaknak (sajnos) már tényleg csak statisztaszerep jutott a lemez megalkotásában. Hogy Waters egójának semmi sem szab határt, az vitathatatlan tény, amiért lehet őt nem kedvelni, de ettől még a zsenialitásához nem férhet kétség, miként ahhoz sem, hogy a végeredményét tekintve egy kiválóan összerakott filmről van szó.

A bejegyzés trackback címe:

https://filmvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr257874050

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Dani77 2015.10.05. 11:04:23

Nick Mason soha nem került lapátra, Waters egyszerűen feloszlatta a Pink Floydot, amit Gilmour és Mason nem hagyott annyiban. Nem léptek fel a Live Aiden 1985-ben, viszont ott voltak 2005-ben a Live8 elnevezésű koncerten. Hívott meg volt tagokat a turnéira, még Gilmourt is: www.youtube.com/watch?v=HhRu9gvISO4
Nick Mason nem csak volt zenésztársa Watersnek, hanem Harry Waters keresztapja is, ezért van köztük szorosabb kapcsolat.

Bilsiczky Balázs 2015.10.05. 17:59:04

@Dani77: Köszi az észrevételeket, a Live Aid-et javítottam, ahogy árnyaltam egy kicsit a "nem hívja meg őket..." részt is. Mason ugyanakkor maga mondja el egy 2007-es BBC dokumentumfilmben, a The Pink Floyd Story: Which One's Pink?-ben, hogy Waters már nem akart vele zenélni. Wright erősebben fogalmaz: szerinte először őt rakta ki Waters ("sacked me"), a következő pedig Mason volt. Ezt én összességében lapátként értékelem.
süti beállítások módosítása