78 éves korában meghalt David Lynch, az amerikai független film ikonikus alakja, a Radírfej, Az elefántember, a Kék bársony, a Twin Peaks, a Veszett a világ, a Lost Highway, a Straight Story és a Mulholland Drive rendezője. A rendezőkollégák (és az egyik legfontosabb színésze) laudációiból válogattunk.
Martin Scorsese
Manapság sokat hallom és olvasom a "vizionárius" szót – ez egyfajta klisévé vált, a reklámnyelv részévé. De David Lynch valóban látnok volt – ezt a kifejezést akár a személye, az általa hátrahagyott sorozatok, képek és hangok leírására is kitalálhatták volna. Olyan formákat alkotott, amelyek úgy tűnt, hogy a szétesés szélén állnak, de valahogy mégsem estek szét. Olyan képeket varázsolt a vászonra, amilyeneket előtte sem én, sem más nem látott még – mindent furcsának, hátborzongatónak, revelatívnak és újnak mutatott. És kompromisszumok nélkül alkotott az elejétől a végéig. Szomorú, szomorú nap ez a filmesek, a filmkedvelők és a filmművészet számára. De a filmjei és a Twin Peaks az évek és az évtizedek múlásával egyre csak növekedni és mélyülni fognak. Szerencsések voltunk, hogy volt egy David Lynch-ünk.
Kyle MacLachlan
Máig felfoghatatlan: negyvenkét évvel ezelőtt, David Lynch kiemelt az ismeretlenségből, hogy főszerepet kínáljon első és utolsó nagy költségvetésű filmjében. Látott bennem valamit, amit még én sem ismertem fel. Egész karrieremet, és valójában az életemet az ő elképzelésének köszönhetem.
Rejtélyes és intuitív ember volt, akiben egy kreatív óceán dolgozott.
Barátságunk később kivirágzott, mindig őt találtam a leghitelesebben élő embernek, akivel valaha találkoztam.
David mindig összhangban volt az univerzummal és saját elképzelésével, az emberiség legjobbjának tűnt. Miközben a világ elveszített egy figyelemre méltó művészt, én egy kedves barátomat vesztettem el, aki elképzelte a jövőmet, és lehetővé tette, hogy olyan világokba utazzam, amelyeket korábban elképzelni sem tudtam.
Jobban fog hiányozni, mint ahogy azt ki tudom fejezni és a szívem elbírná. A világom sokkal teljesebb, mert ismertem őt, és sokkal üresebb most, hogy elment. David, köszönök mindent!
Abel Ferrara
Egy barátom az eredeti Dűne forgatásán dolgozott, és amikor két felvétel között David eltűnt, egy 16 mm-es kamerával az egyik kezében, egy fém ruhafogassal a másikban találták meg, amint árnyékokat filmezett egy vízzel teli kutyatálban. (…) A furcsa nem egy olyan szó, amit gyakran hall az ember egy film leírására, mostanában szinte soha. Számomra ez a legnagyobb bók.
Coralie Fargeat
Lynch filmjei kapukat nyitottak. Kapukat a képzelet felé. Egy végtelen mentális tér felé, ahol mindenki kivetíthette a saját belső világát.
Bolyonghattunk a filmjeiben. Visszatérhettünk hozzájuk. Újra és újra. Tele voltak titkokkal. A megmagyarázhatatlanról. Tele voltak felesleges dolgokkal. Ami annyira lényeges volt.
Nagy erőt igényel: a határok nélküli világok tudatos megteremtése. Olyan ösvényeket teremteni, ahol az elménk szabadon követheti a saját útját. Szőnyegek. Hátsó udvarok. Sötét szobák. Utak. Mindegyik tér mögött egy egész láthatatlan világ áradt.
Nyílt terekké váltak a képzeletünk számára. Ezért szerettem a munkáit mérhetetlenül.
Peter Strickland
Először 1990. február 10-én, szombaton láttam a Radírfejet a Scala moziban, és ha azt mondom, hogy nagy hatással volt rám, akkor finoman fogalmaztam. Egy olyan esztétikai útra mutatott rá, amely addig rejtve volt a szemem elől, és ami, mint sok más, változást hozó élmény, felfedett bennem valamit, ami valószínűleg mindig is ott lappangott, de fel kellett valaminek tárnia.
Egy ponton elaludtam. Álomállapotom azonban elég porózus volt ahhoz, hogy beszivárogjanak rajta a film töredékei, például a Lady in the Radiator című dal, ami még kitörölhetetlenebbé tette az egész élményt.
A Radírfej valóban visszataszító jelenetei ellenére a film gyújtópontja a zavarba ejtően szeszélyes hangvételében rejlik, és abban, ahogy Lynch látta és hallotta a világot.
Ez volt az első alkalom, amikor a hangot inkább kifejezőnek, mint illusztratívnak, a filmet pedig inkább impresszionisztikusnak, mint reprezentatívnak tekintettem. A film inkább atmoszféraként működött, mint bármi másként.
Azzal áltattam magam, hogy ebben a belső világban tudnék élni, bár az egyetlen hozzájárulásom ehhez az volt, hogy megvettem a film plakátját egy readingi boltban, amelynek a neve But Is it Art? volt.
1990 David Lynch éve volt. A Twin Peaks pilotja az év elején vált kölcsönözhetővé videón, a Floating into the Night című David Lynch, Julee Cruise, Angelo Badalamenti album ugyanebben az időben jelent meg (néhány hónappal az amerikai kiadás után), a Veszett a világ elnyerte az Arany Pálmát, és ősszel került adásba a Twin Peaks első évada. Abban az évben 16 vagy 17 éves voltam, és nyitott voltam a csodára, ami ahhoz kellett, hogy magamba szívjam és ellopjam Lynch különös perspektíváját. Még Lynch cannes-i szokását is lemásoltam, miszerint kioldott cipőfűzővel sétálgatott, hogy jó szerencsét hozzon neki az Arany Pálmához. Ennek gyorsan vége lett, amikor megbotlottam a buszhoz futva.
A Radírfej vonzerejét erősítette Lynch ipari alvilágának és az én külvárosi, középosztálybeli neveltetésemnek a kontrasztja. Ennek ellenére vagy éppen ezért lett az első moziszerelmem. A Radírfej volt az én megvilágosodásom, és olyan mértékben hatott rám, hogy szenvedtem attól, amit egyesek "hatásszorongásnak" neveznének. A 90-es évek elején minden, amit írtam, a Radírfejre utalt, akár szándékosan, akár nem. Mérhetetlenül hálás vagyok ezért a hatásért, még akkor is, ha néha kétségbeesetten próbáltam szabadulni tőle.
John C. Lynch
David csak két napot tudott velünk forgatni 2016-ban, amikor a Lucky című filmet készítettük. Éppen a Twin Peaks harmadik évadát vágta, így végül a július 4-i hétvége két napjára időzítettük a jeleneteit. Az ő részvétele nélküle nem jött volna létre a film, és ő ezt teljes egészében Harry Dean Stantonért tette, aki a főszerepet játszotta. A szoba másik végéből is érezni lehetett a köztük lévő szeretet.
Egész életében azon dolgozott, hogy jelen legyen, és ez történt, amikor találkoztunk: teljesen jelen volt. Színészként olyan felkészülten érkezett, ahogyan – gondolom – ő is elvárta volna a színészeitől. A párbeszédet "kényelmesebbé" tette, és megkérdezte, hogy ez rendben van-e. Dragóval és Logannal (a forgatókönyvírókkal) átnéztük a szöveget, és remekül hangzott. Mindannyian egyetértettünk a kis változtatásokkal.
Aztán a forgatáson Harry nehezen boldogult az egyik dialóggal, és megkérdezte tőlem, hogy mit jelent. Elmondtam neki, hogy mit gondolok, mire ő elégedetlenül Davidhez fordult, és azt kérdezte: "Érted ezt?" David azt mondta: "Igen, Harry." Harry tőle is megkérdezte: "Mit jelent ez?" David rám nézett. Bólintottam és azt mondtam: "Csak nyugodtan." De David azt mondta:
Nem az én dolgom megmondani, Harry."
Hányszor lehetett az én helyzetemben a forgatásokon, amikor a színészek szövetségeseket próbáltak találni a színésztársaik között? És ő megadta a választ, amit a színészektől szeretett volna hallani: "Nem az én dolgom." Egyébként Harrynek igaza volt, és kivágtuk azt a dialógot.
Carol Morley
Nehéz elhinni, hogy Lynch elment, de hihetetlen belegondolni mindabba, amit tett, és abba, hogy avantgárd művészete hogyan jutott ki a nagyvilágba, és hogyan virágzik tovább. A filmjeivel mindent a feje tetejére állított és kifordított, és mindezt olyan eredetiséggel tette, hogy az lélegzetelállító volt. Nem elemzett. Érzett, álmodott, és megpróbált valamit elkapni az éterből. A Lynch a Lynchről című könyvben azt mondta: "Vannak dolgok, amiket a mozi képes megmutatni, és amikről nagyon nehéz beszélni." Úgy értette meg a misztériumot és a mágiát, mint senki más.
A legjobb dolog a világon az volt számára, ha támadt egy ötlete. Engem pedig arra inspirált, hogy hű maradjak a saját elképzeléseimhez, még akkor is, amikor a filmkészítés trükkös és néha fojtogató részein navigálok, amelyek alapvetően a művészet fölött álló kommerszt jelentik. Egyszer egy reggelt azzal töltöttem, hogy még az ágyban olvastam az életről és a kreativitásról szóló meglátásait a Catching the Big Fish című alternatív önsegítő könyvéből. A napot úgy kezdtem, hogy soha többé nem akartam felkelni, és nem akartam filmet készíteni, de ő visszaadta a vágyamat, hogy mindkettőt megtegyem. És ezen keresztül megtanított arra, hogy ragaszkodjak a személyeshez, hogy mindig térjek vissza egy folyamat kezdetéhez – emlékezz arra, hogy mibe szerettél bele, amikor az első ötleted megszületett, és hogy soha ne engedd el ezt az érzést, hanem menj tovább, mélyebbre.
Lynch megálmodta a filmjeit - szó szerint. A Kék bársony befejezése álmában jutott eszébe. Arra inspirált, hogy kapcsolatba lépjek a tudatalattimmal, hogy tiszteljem azt. Imádtam, ahogyan feltárta az élet kimondhatatlan dolgait, ahogyan fényt derített a sötétségbe, ahogyan szörnyeket és kívülállókat teremtett, ahogyan összeegyeztette az ellentéteket, például a kisvárosi Amerika ártatlanságát és borzalmát, ahogyan megmutatta a furát (a „weird”-et) felül, majd ahogy a föld alá vitt minket.
A Kék bársony eredeti trailere szerint: "Egy olyan világra nyitja fel a szemed, amit még sosem láttál". Ez nagyjából összefoglalja Lynch egész életművét. Van benne valami ismerős, de közben... Láttam én 1990-ben a Twin Peakset a tévében, és a barátaimmal nem tudtuk abbahagyni a beszélgetést róla.
Másképp kezdtük látni a dolgokat. Az élet Lynch-szerűvé vált. Esküszöm, hogy megváltoztatta az agyunk szerkezetét.
A munkái mindig is nagy kihívást jelentettek az elme számára, de a filmjeiben rejlő érzelmek azok, amelyek miatt újra és újra visszatértem a kulcsokért és a nyomokért. Bármilyen leleményes volt is az alakítással, a képpel, a hanggal és a zenével, semmi sem volt öncélú stílusjáték, minden, amit Lynch csinált, a történetet szolgálta. És nyilvánvaló, hogy mennyire szerette a színészeit, hogy biztonságos és felszabadító teret adott nekik ahhoz, hogy elvégezhessék azt a nagyon kényes és személyes munkát, amit rájuk bízott.
Paul Schrader
David nem tudta tető alá hozni a Kék bársonyt. A producer, Dino De Laurentiis megkérte Davidet, hogy adja oda nekem a forgatókönyvet átírásra. Ez volt az egyik legjobb forgatókönyv, amit valaha olvastam. Azt mondtam Dinónak, hogy nem tudok rajta javítani. David megköszönte, és Dino finanszírozta a filmet. A többi már filmtörténelem. Az egyetlen dolog, amit hozzá kell tennem: a dohányzás öl.
Alice Lowe
Sokan emlékeznek arra, amikor először találkoztak Lynch kitörölhetetlen képeivel, először hallották hangját és zenéjét. Számomra ő mindig is jelen volt. És ilyen az, amikor egy kulturális veszteség igazán súlyosnak érződik: amikor nem találkoztál valakivel, de a munkásságát személyesnek érzed, a pszichéd részének.
Az a furcsa, hogy milyen sokan érzik így.
Munkásságának idegensége és intimitása ellentétes a népszerűségével, a puszta erejével, amellyel kollektíven be tudott hatolni a kultúrába. Művei saját nyelvet beszéltek, de egy olyan nyelvet, amely furcsán univerzális volt. Egy olyan korban, amikor a film mint egyéni nézőpont és a művészet emberi szerzőisége megkérdőjeleződik, szeizmikus érzés, hogy elvesztettük őt.
Emlékeztetett minket arra, hogy a zsenialitás párosulhat kedvességgel és emberséggel. Számomra a közönségével való együttműködése volt a legnagyobb. Az a nagylelkűség, amellyel megengedte az embereknek, hogy saját értelmezésüket vetítsék ki a művére, és ezzel erős kötelékeket kovácsoltak vele.
Számomra ez a színek ereje a munkájában; a hangtervezés lélekemelő jellege; felejthetetlen karakterei: Bob, aki felkúszik a kanapéra, Diane Ladd, aki összerúzsozza magát, Nicolas Cage édessége a Veszett a világban, a Tuskó Lady, a hölgy a radiátorban, Az elefántember, aki a halált választja. Ügyesen keverte a tónusokat – humor és sötétség és borzalom és szomorúság és csoda. Minden emberi tapasztalat benne van.
Ő volt a legjobb bűvész. Varázslata az volt, hogy varázsigéinek ősi, elemei erejével eloszlatta az elitizmus vagy a nagyképűség vádját.
Most újra megtörténik. Lehet, hogy nem tudod megmagyarázni, de mélyen legbelül megérted. Univerzális. Szörnyeket mutatott nekünk anélkül, hogy szörnyeteg lett volna. És a művészete tele volt empátiával.
Megpróbálok valamit találni ennek a veszteségnek a roncsai között: ígéretet arra, hogy kreatívak legyünk, hogy bízzunk a művészetben, az emberiségben, hogy van kollektivitás a tapasztalatainkban, és érdemes megosztani őket. Remélem, hogy a családját megvigasztalja az a szeretet, amely ezt a csodálatos embert övezi.
