A Dumaszínház és a Showder Klub mára intézménnyé vált. Igazán egyéni hangú komikusból azonban kevés van, a televízió a középszerűségnek kedvez.

Az ország legnépszerűbb emberét jelenleg Kiss Ádámnak hívják – legalábbis a Facebook közösségi portál világában. A humoristának 365 ezer rajongója van, de kollégái, Bödőcs Tibor, Kovács András Péter vagy Felméri Péter is tagjai az élmezőnynek. A magyar stand-up sztárjai nem csak az interneten, minden egyéb lehetséges platformon jelen vannak, az országos fellépések mellett rádiókabarét konferálnak, reklámokban szerepelnek, színházat „csinálnak” – ők vették át a Mikroszkóp Színpad irányítását – szabadidejükben pedig bestsellereket írnak. A 2008-ban indult Showder Klub szlogene még így szólt: „Ha eleged van a celebekből”. Mára ők lettek a legnagyobb celebek.

Sikerüket még figyelemre méltóbbá teszi, hogy a magyar stand-up intézményei alig néhány év alatt épültek ki. A budapesti Godot Kávéház 2003 végén nyílt meg, hogy bemutatkozási lehetőséget biztosítson a műfaj hazai pionírjai számára, mostanra pedig Dumaszínház néven országos klubhálózat alakult ki, több tucatnyi állandó fellépővel, akik az RTL Klub 9. évadánál tartó Showder Klubjában, illetve a Comedy Central hasonló műsorában is visszatérő szereplők.

Az angolszász gyökerű műfajt tehát, a jelek szerint, sikerült rekordgyorsasággal meghonosítani. Kérdés ugyanakkor, hogy le lehet-e valóban dolgozni több évtizedes lemaradást alig pár év alatt. A helyzetet bonyolítja, hogy a hazai stand-up komikusok nem légüres térbe érkeztek meg, a magyar kabaré hagyományait akkor sem tehetnék zárójelbe, ha akarnák. A századelő legendás konferansziéjának, Nagy Endrének az emléke talán már kikopott a köztudatból, Hofi Géza személyében azonban akad egy megkerülhetetlen viszonyítási pontja a kortárs magyar stand-up színtérnek. Hofi valóban ugyanabban a műfajban alkotott, mint az amerikai nagyságok közül George Carlin vagy Richard Pryor, még ha a közönsége nem is tudott róla, hogy ezt az egyszemélyes show-t a tengerentúlon stand-up komédiaként ismerik. A fiatal magyar humoristák mégsem tekinthetnek rá igazi előképként, Hofi öröksége ugyanis folytathatatlan. Utánozni, imitálni felesleges, plurális demokráciában, „többcsatornás” rendszerben nem lehet ugyanazt a szelep-szerepet betölteni, vagy nem ugyanolyan elementáris hatással, mint ahogy ő tette.

Talán ennek a felismerésnek is köszönhető, hogy az új generáció tagjai – néhány kivételtől eltekintve – következetesen távol tartják magukat a közéleti témáktól. A piaci logika is azt diktálja, hogy ne tévedjenek ingoványos területre, hiszen a merészebb politikai poénokkal elveszíthetik közönségük egy részét. A többség így, a legnagyobb közös többszörös elvét szem előtt tartva, marad a biztos sikert garantáló témáknál: a mihaszna celebekkel, az abszurd reklámokkal, és mindennapi bosszúságainkkal foglalkoznak. Hofi öröksége annyiban mégis tovább él, hogy az apolitikus utódok is ugyanarra a pozícióra, a „nép hangja” szerepkörre tartanak igényt, vagyis a közönséggel összekacsintva élcelődnek a mindenki által ismert jelenségeken, a lehető legközérthetőbb, szókimondó stílusban, jelezve, hogy „egyek vagyunk közületek”.

A Showder Klub visszatérő fellépői e tekintetben alig különböznek egymástól, legyenek bár joviális vőfély-típusok (Hadházi László, Aranyosi Péter, Dombóvári István), vagány yuppie-formák (Kiss Ádám, Kovács András Péter, Csenki Attila) vagy a „szerethető különc”-kategória indulói (Tóth Edu, Felméri Péter, Lorán Barnabás). Az önálló, markáns karakterek kialakítását – legalábbis a műsor keretei közt – nem segíti az sem, hogy egy fellépőre legfeljebb tíz perc jut, amit a humoristák a leginkább bejáratott poénjaikkal próbálnak kitölteni. Nyoma sincs így a műsorban az élő szereplések varázsát adó spontaneitásnak, ahogy a merészebb, a közönséget a komfortzónájából kibillenteni képes poénok is hiányoznak – a szerkesztők bátorsága legfeljebb odáig terjed, hogy ma már nem sípolják ki a trágárságokat.

Az angolszász stand-up világában ez az óvatosság jórészt ismeretlen, akadnak ugyan ott is, akik a „nép egyszerű gyerekének” szerepét alakítják, a többség azonban nem fél meghökkenteni és sokkolni a publikumot. Teszik mindezt úgy, hogy vagy szándékosan felvesznek egy szerepet (mint Sarah Silverman, az enyhén rasszista, elitista zsidóét, vagy Zach Galifianakis a mogorva szociopatáét) vagy megpróbálják áthágni a társadalmi tabukat (mint a legendás George Carlin és méltó örököse, Louis C. K.). Utóbbira idehaza csupán néhány bátortalan kísérletet láthattunk – a saját családjáról és az anyai szerepről imponáló nyíltsággal beszélő Kormos Anett ezt a vonulatot képviseli –, a szerepjátszó komikus definíciójának pedig egyedül Mogács Dániel felel meg, de politikus alteregóját, a gátlástalan, pszichopata Dr. Mogácsot ő is inkább a YouTube-os megjelenéseire tartogatja.

A jelenségre, vagyis a hazai stand-up egysíkúságára, többféle magyarázat is kínálkozik. Meglehet, hogy a Dumaszínház gyors felfutásának köszönhetően még nem volt idő rá, hogy a rövid anekdotákkal operáló „lakossági stand-up”-on kívül egyéb irányzatok is kialakuljanak, de az is elképzelhető, hogy a hazai stand-up műfajban is mindössze a „kis ország”-szindróma érvényesül – a kisebb merítésnek köszönhetően azok a mérsékelten tehetséges, középszerű komikusok is eljutnak a tévészereplésig, akik Amerikában már az első klubfellépésen elvéreznének. Nem kizárt ugyanakkor az sem – és ez a sajnálatosabb eshetőség –, hogy a közönség receptorait jobban megdolgozó, formabontóbb produkciókra egyelőre nincs is igény. Ott, ahol a tradíció része, hogy az ország első emberét az évente megrendezett Fehér Házi Tudósítók Szövetségének vacsoráján személyesen figurázza ki egy komikus, egészen máshol húzódnak a tabutémák határai, mint nálunk, ahol a szakma művelői, a saját becsületük védelmében, kénytelenek újra és újra megindokolni, hogy miért ellenzéki műfaj a humor.

A Dumaszínház és a Showder Klub töretlen népszerűsége mindenestre azt jelzi, hogy jelentős igény mutatkozik a humornak erre a válfajára. Kérdés, hogy a közönség az újdonság varázsának elmúltával is tolerálni fogja-e a gyengébb produkciókat, vagy a kínálat bővülése – és a műfaj sajátosságainak megismerése – nyomán egyre inkább a kiforrottabb, professzionálisabb előadásokat díjazza majd. Pozitív példa akad már most is – a Dumaszínháznak sikerült kitermelnie egy olyan komikust, aki bizonyos tekintetben képes, ha nem is Hofi nyomdokába lépni, de legalább megidézni a szellemét. Bödőcs Tibor látszólag ugyanazokkal a fogásokkal operál, mint kevésbé tehetséges kollégái – saját gyökereiről mesél, a média és a politika világán élcelődik –, ráadásul szintúgy a populista, „népi komikus” szerepét alakítja, ám mindezt jóval meggyőzőbben teszi. Sikerét jó részt annak köszönheti, hogy a stand-up műfaj három fontos altípusát is magas szinten műveli. Otthon van az úgy nevezett observational – a mindennapi élet megfigyelésén alapuló – humorban, a szülőfalujáról szóló rövid anekdotái felérnek egy etnográfiai jelentéssel; parodizálni is tudja történetei főszereplőit, de nem a hangszíneket próbálja minél precízebben visszaadni, hanem a jellemző hangsúlyokat, beszédmódokat. És végül, de nem utolsósorban, szinte Bödőcs az egyetlen a fiatal komikusnemzedék tagjai közül, aki tökéletesen érzi a közéleti humor lényegét. Mestere a sűrítésnek, egyetlen mondattal képes precízen jellemezni, és egyben nevetségessé tenni az adott politikust, anélkül, hogy egy pillanatra is elfogultnak vagy indulatosnak tűnne – az idősebb kollégáknak ez utóbbi mutatvány szokott megoldhatatlan problémát jelenteni. Ha a közéleti történések átütik a közönség ingerküszöbét, az apolitikusabb stand-uposok is beszúrnak egy-egy politikusnak címzett poént a fellépéseikbe, Bödőcs produkciójának ellenben szerves része a közéleti blokk, amelyben legalább annyi a szellem és az intelligencia, mint a gyilkos humor.

A szintúgy említésre méltó Kőhalmi Zoltán mellett Bödőcs Tibor munkássága rá a bizonyíték, hogy a jó stand-up fellépés több mint egyes szám első személyben elmesélt viccek ad-hoc füzére.