A magyar filmes újságírás enfant terrible-je egyszer azt állította, hogy a Cinefest a legjobb filmfesztivál Magyarországon. Miskolc alpolgármester rákontrázott a megnyitón: szerinte a legjelentősebb nemzetközi filmfesztivál az országban. Nagy szavak, de ha végignézünk az idei hatodik Cinefest katalógusán, határozottan van benne valami. Kár, hogy én pont akkor nem leszek itt, amikor a legnagyobb események fognak történni: a Moon vetítéséről is le fogok maradni.

Az első nap még nem volt túl eseménydús, az ünnepélyes megnyitó keretében bemutatkoztak a különböző zsűrik különböző tagjai, Slawomir Idzak lengyel operatőr megkapta az életműdíját és kezdődhettek is a vetítések. Már a megnyitó alatt is világos lett, hogy miért volt rossz döntés a vetítéseket áthelyezni idén a helyi moziból a Művészetek háza nevű kultúrközpontba: a teremből pillanatok alatt elfogy a levegő és a székek nagyon kényelmetlenek. Megnézni egy filmet itt nem gond, de egy fesztivál napjait végigülni már problémásabb. De mivel nem akarok senkit a saját szerencsétlenkedéseimmel itt traktálni - arra való a twitter - inkább próbálom filmekre lebontani a napokat.

Mátyássy Áron: Utolsó idők (10/2)
Lehet, hogy most szembe fogok menni a magyar filmes világ véleményével - Mátyássy filmje fődíjas lett a 40. Magyar Filmszemlén -, de számomra az Utolsó idők megtestesít mindent, amit a magyar film problémáinak tartok, évtizedes "magyar művészfilmes" közhelyeket alkalmaz (nemi erőszak, erőszak nőkkel szemben, parodisztikus társadalmi rétegek, esztétizált nihil), felháborítóan elcsépelt és unásig ismerős. A magyar falubeli élet elkeseredettségének, kilástalanságának bemutatása számomra annyira, de annyira fárasztó, céltalan és érdektelen, és annyira örültem, amikor a Mázli végre képes volt ezen a műfaji határozottságával túllépni, hogy Mátyássy határvidéki vendettájával már nem tudok mit kezdeni. Szép képek, jó színészek; de lehet, hogy rákérdeznék személyesen a rendezőnél, hogy tényleg ez-e az a történet, amit elsőfilmesként el akart mesélni. És ha igennel válaszol, én úgy fogok reagálni, mint azt nagyon sok szereplő teszi a filmjében. Haggyá má.

Debbie Kleijn: Just Leave Daddy Be (10/?)
Sajnos a saját szervezési bénaságaink miatt sikerült fél órát késni a dokumentumfilmes blokkról, de így is elkaptuk a holland Just Leave Daddy Be utolsó negyed óráját. A furcsa érzés az volt, hogy egyáltalán nem hiányzott az előző fél óra: Kleijn filmje egy olyan családott mutat be, ahol a középkorú apukát borderline személyiségként diagnosztizálják, és a család többi tagja, de főleg a tizenéves Melvin ezzel próbál megbirkózni. Kleijn filmje tipikus fly-on-the-wall dokumentumfilm, látszik a bizalom, a család és a filmkészítő között, de mivel csak az utolsó harmadát kaptuk el, értékítéletet nehéz mondani róla.

Andrej Dybczak és Jacek Naglowski: Gugara (10/8)
Lengyel dokumentfilm egy szibériai ősközösségről, az evenki népcsoportról. Lehetne ebből NatGeós szépelgés vagy megélhetési kamaradráma, de két rendező csodálatos figyelemmel követi végig a szereplőit - akik között van humoros, végtelenül tragikus és egészen megható figura is -, olyan fegyelmezett operatőri és hangvágói teljesítménnyel, hogy az amúgy lassan hömpölygő 70 perc pillanatok alatt elszállt. Csúcsminőségű antropológiai dolgozat, szó szerint: Dybczak ezzel a filmmel a saját, témáról szóló könyvét filmesítette meg. (Előzetes: itt.)