Mint ismeretes, Tarantino azon rendezők közé tartozik, aki nem csak csinálja, de ipari mennyiségben nézi is a filmeket. Az alábbi videón elárulja, melyik a kedvenc 20 filmje az 1992, azaz rendezővé válása óta eltelt 15 évben (az összeállítás nem most, hanem valószínűleg a Grindhouse project bemutatójakor készülhetett, noha most került csak fel a YouTube-ra). Akinek nincs felesleges 6 perce, az a tovább után megtekinheti a teljes listát, amin, az abszolút első helyezett Battle Royalt leszámítva, ABC sorrendben következnek a címek. Meglepetésnek talán csak Woody Allen jelenléte vagy a Végre péntek beválogatása számíthat, ezt leszámítva egy korrekt, Tarantino ízlését remekül tükröző listáról van szó, amelyről bármely tétel nyugodtan ajánlható a rendező rajongóinak (jómagam főleg a kiváló koreai produkciókra hívnám fel a figyelmet).

A héten mutatták be Amerikában Neill Blomkamp első filmjét, a District 9-t. Ahhoz képest, hogy debütáns rendezőről van szó, meglehetősen nagy várakozás övezte – legalábbis a blogszférában és a sci-fi rajongók körében – a premiert, amely nyilván részben a producer (Peter Jackson) személyének is szólt, de a film ravasz marketingje is besegíthetett (már a tavalyi Comic-conon beindult a gerilla-kampány, de például az idei Cannes-i Fesztiválon is feltűntek a filmet promózó rejtélyes kitűzők). A szinte egyöntetű kritikai ováció és az eddigi nézői visszajelzések (IMDB: 9.0/10) alapján viszont megkockáztatható, hogy valóban az év, sőt az utóbbi évek egyik legérdekesebb sci-fije született meg. (Magyar bemutató: szeptember 24.)

A történet alapjául a dél-afrikai születésű rendező saját, 2005-ös rövidfilmje szolgált. Az időpont 1990, a helyszín Johannesburg, ahol földönkívüli lények jelennek meg. Az idegeneket elüldözték saját bolygójukról, de Dél-Afrikában (ahol ekkor még tart az Apertheid) sem járnak jobban, mert az egyre szaporodó etnikai összetűzések nyomán gettókba kényszerülnek. A dokumentumfilmes stílusban forgatott Alive in Joburg megtekinthető a tovább után. 

Saibogujiman kwenchana – dél-koreai, 2006. Rendezte: Park Chan-wook. 105 perc.
Vetítik: Duna - 23:40 

Amennyiben csoportosítani akarjuk a kortárs dél-koreai filmművészet direktorait, alapvetően három társaságot különböztethetünk meg: a színtiszta artmozikkal elhíresült brigádot (Hong Sang-soo, Kim Ki-duk, Jang Sun-woo), a nettó kommerciális megfontolások mentén haladó tömegfilmes iparos-osztagot (Kang Je-gyu, Shim Hyung-rae), illetve a sajátos zsáner(át)- értelmezéseikkel nemzetközi porondon is sikerrel teljesítő különítményt (Park Chan-wook, Bong Joon-ho, Kim Ji-woon). Az itthon is hozzáférhető Bosszú-trilógiával elhíresült Park az utóbbi csapat talán leghíresebb tagja, aki legutóbbi, 2006-os munkájával egészen új oldaláról mutatkozott be. Az I’m a cyborg ártalmatlan, pehelykönnyű szerelmi történet két elmegyógyintézeti ápolt között: a lány (a zseniális Két nővérből ismeretes Lim Soo-jeong) cyborgnak képzeli magát, míg a fiú (Dél-Korea legnagyobb popsztárja, Rain) antiszociális és olyan kleptomániában szenved, hogy belső tulajdonságokat is képes „ellopni” – persze csak a zárt osztály hibbant lakóitól. Park humanista mozija elbeszélését tekintve is teljesen őrült, szertelenül csapong mind időben, mind térben; cselekményének első fele az emlékezetes mellékszereplőknek is teret engedő epizódok laza füzére, csupán a játékidő második felére kristályosodik ki a tulajdonképpeni konfliktus: a lány szigorú szabályszerűségek szerint működő fantáziavilága nem engedi meg az emberi táplálék bevitelét mechanikusnak vélt szervezetébe, így a fiúnak kell megmentenie az éhhaláltól, felismerve azt, hogy csak úgy tud eredményt elérni, ha elfogadja a kattant hölgy belső univerzumának furcsa játékszabályait.

Stilisztikailag nem történt törés az életműben, A bosszú asszonyának erőteljesen stilizált képi világát követi a rendező: e műve is hajmeresztően kreatív stílbravúr, brutális formatudatosságról árulkodik valamennyi kompozíciója. Kérdés persze, elegendő-e ennyi az üdvösséghez: a türelmetlenebb nézők joggal titulálhatják kimódolt, agyzsibbasztó marhaságnak az I’m a cyborgot, a színes-szagos zakkantságra fogékonyabb publikum azonban egy elragadóan bizarr love story-t köszönthet Park mester új opusában.

Pár év múlva eldől, hogy Jared Hess vajon egy tipikus one-hit wonder, vagy esetleg egy nagyon érdekes világnézettel rendelkező auteur. A Nevetséges Napóleon Magyarországon kívül szinte mindenkit lázba hozott, Amerikában a hipszterek 'Vote Pedro' feliratú pólókban jártak, a film pedig tökéletesen adta a lovat a nyolcvanas évek ciki/kúl lázában élő fiatalok rétegének. A Nacho Libre alapötlete már annyira földöntúli volt, hogy Jack Black szereplése ellenére kevesen voltak rá kíváncsiak, és azok sem voltak elájulva tőle. Tegnap megjelent új filmjének, a Gentleman Broncosnak a trélere, és megint nem tudok dönteni, hogy ez lesz-e vajon az év legviccesebb filmje, vagy csak egy nyolcvanas évek gagyi mázába mártott Hahota-gyűjtemény.

A 2007-es jubileumi 60. Cannes-i Filmfesztiválra tucatnyi neves rendező közreműködésével készült egy szkeccsfilm (Chacun son cinema - Mindenkinek a maga mozija), amelyhez a Coen testvérek is forgattak egy epizódot, a DVD-re azonban már nem került fel. Anne Thompsonnak, a híres hollywoodi bloggernek sikerült valahogy megkaparintania a napokban, és fel is tette a netre. A filmben (címe: World Cinema) Josh Brolin, mint kovbojkalapos farmer (a neve Dan, de gyakorlatilag Llewelyn Moss-t játssza el újra a Nem vénnek való vidékből) egy artmozi pénztárában azon vacillál morfondírozik, hogy vajon A játékszabályt nézze-e meg Renoir-tól, vagy Nuri Bilge Ceylan Iklimer című filmjét.

Foxy Brown - Rendezte és írta: Jack Hill. Szereplők: Pam Grier (Foxy Brown), Antonio Fargas (Link Brown), Sid Haig (Hays), Kathryn Loder (Katherine Wall), Peter Brown   (Steve Elias). 94 perc.

Mit kell tudni róla?
Amerikában a hatvanas évek végétől a hetvenes évek közepéig mintegy 200 blaxploitation film készült. A stúdiók felismerték, hogy a moziba járó közönségen belül a fekete népesség felülreprezentált, így megéri speciálisan nekik szóló, „fekete témájú”, fekete színészekkel forgatott filmeket gyártani. Többnyire akciófilmek készültek, amelyekben a fehér társadalom által kihasznált és megalázott fekete főhős bosszút áll elnyomóin, nem csak a saját, de fekete testvérei nevében is. Az első női akcióhősök megteremtésének érdeme is a blaxploitation filmekhez fűződik: a Coffy (1973) után a Foxy Brown (1974) lett a műfaj úttörője, a főszerepben mindkét esetben Pam Grierrel.

Miről szól?
A Foxy Brownt eredetileg a Coffy folytatásának szánták, de az AIP az utolsó pillanatban elvetette az ötletet, így már nem volt rá idő, hogy új háttértörténetet találjanak ki a főhős köré. Foxy-ról így csak annyit tudunk, hogy egy fiatal, öntudatos fekete nő, akinek a film elején megölik a rendőr barátját. Az eset után saját maga veszi kézbe az ügyet, és miután megtudja, hogy a drogterjesztéssel foglalkozó bűnbandának van egy modellügynökségnek álcázott call-girl részlege is, beáll prostituáltnak, hogy közelebb férkőzhessen barátja gyilkosaihoz. A terv nem sikerül, elfogják, beadnak neki egy adag heroint és megerőszakolják. Sikerül megszöknie, és egy drogbandák ellen küzdő, helyi feketékből álló önbíráskodó alakulat segítségével elindul bosszút állni.

H É T F Ő

Brókerarcok
Ajánlott irodalom: a Filmvilág 2009/7. számának "Válságmozi" című összeállítása.
Vetítik: Viasat3 - 21:00

Bosszú az Eiger csúcsán
Clint Eastwood ezzel a filmmel egyszerre tört James Bond és Sir Edmund Hillary babérjaira. Zene: John Williams. Ben Bowmant az Oscar-díjas George Kennedy alakítja.
Vetítik: TV2 - 00:45


Álmodozók
Bernardo Bertolucci filmje 1968-ról.
Vetítik: Film+ - 03:05