A hosszú hétvégére való tekintettel az eheti Moziklip kicsit rövidebb a szokottnál, jövő héten pótolom.

Amikor a rovatot terveztem, nem igazán tudtam, hogy mutassak-e egyáltalán olyan munkákat, amik inkább érdekesek, mint jók. A dilemma körülbelül idáig tartott: E. Elias Merhige a new yorki Interpol zenekarhoz készített klipje számomra nagyon kevés pozitív jellemzővel bír, de mivel egy valóban egyéni rendező keze nyomát viseli magán, érdemes megemlíteni.

A hiperlassított, egy hatalmas zoomolásból álló klip koncepciója jó, de a megvalósítás nem az igazi, mintha valami amatőr kollázst látnánk, a szereplők képsíkjai természetellenesek, mintha papírból vágták volna ki őket, az arcuk közhelyes sztereotípiákra utal. Amikor a Heinrich Manuever rövidfilmje valahogy a számhoz akar illeszkedni, akkor kifejezetten röhejes - itt a repülő galambokról beszélek. A klip egyszerűen annyira stilizált, természetellenes, valószerűtlen, hogy inkább csak nézni lehet, élvezni kevésbé - persze lehet, hogy ez volt a cél, hiszen az Interpol száma pont egy ilyen önző és üres "valley girl"-ről szól. 

Amerika fegyvermániája, Bush háborúja, és az egészségügyi rendszer után Michael Moore a gazdasági világválságról készített dokumentumfilmnek álcázott mozgóképes pamfletet. A film első előzetesében ismét azt látjuk, hogy valakik valahová nem akarják őt beengedni forgatni, majd képviselőkkel és szakértőkkel beszélget, végül egy ismeretlen férfi kijelenti, hogy "azoknak, akiknek semmijük sincs, fel kellene valahogy lázadniuk azok ellen, akiknek mindenük megvan", miközben látjuk, ahogy ugyanő elővesz egy puskát a szekrényből, erőszakos tüntetők csapnak össze a rendőrökkel, egy fekete-fehér felvételen pedig csokornyakkendős emberek koktélozgatnak. Moore eddig sem spórolt a demagógiával és a populizmussal, de a látottak alapján, erre még rá is tesz egy lapáttal. (Amerikai bemutató: szeptember 23.)

Megérkezett az első trailer James Cameron decemberben bemutatandó sci-fi-jéből, amely  a rendező szerint soha nem látott technikai újdonságokat fog bevezetni, és a 3D-t is úgy használja, ahogy korábban még senki. A film marketingkampánya legalább olyan hangosan dübörög, mint anno a Titanic-é, amelyet hasonló médiafelhajtás előzött meg. Holnap este példának okáért levetítenek a filmből egy 15 perces részletet világszerte (nálunk is), a lelkes fanboyok el is kapkodták a jegyeket azonnal, jelenleg pedig épp azon vitáznak netszerte, hogy vajon beváltotta-e a trailer a reményeket. Van, aki már ennyi alapján ítéletet hirdet a film felett, ami Cameront és a stúdiót nyilván nem zavarja: épp az a céljuk, hogy folyamatosan köztudatban maradjon a project, így decemberben még a legszkeptikusabbak is elsőként akarjanak jegyet venni az év legjobban várt bemutatójára. Aki szintén bekapcsolódna ebbe a diskurzusba, kattintson a továbbra a trailerért, vagy nézze meg itt, HD-ben. (Személyes véleményem, hogy egy főként a látvány újszerűségére építő film esetén erősen csökkentheti a nézői élményt, ha előre tudjuk, hogy milyen vizuális poénokra számíthatunk, ezért a magam részéről sem az előzetest, sem a 15 perces részletet nem nézem meg.)

A piszkos tizenkettő című rovatunkban olyan filmeket mutatunk be, melyek témájukban vagy stílusukban szorosan kapcsolódnak az adott hónap egy-egy mozipremierjéhez. Ezúttal, stílszerűen, A piszkos tizenkettőhöz hasonló, man on mission-típusú filmekből válogattunk 12 különleges darabot, illetőleg plusz két, a sorból némileg kilógó, tematikailag mégis ideillő, frissebb keltezésű mozit. Az apropót természetesen Quentin Tarantino holnap bemutatandó filmje, a Becstelen Brigantyk adja. Mint utólag kiderült, a rendező végül máshova helyezte a hangsúlyokat, kezdeti elképzeléseihez képest a brigantik munkásságából jóval kevesebbet láthatunk, ez azonban nem akadályozhatott meg bennünket abban, hogy összegyűjtsük saját kedvenceinket a témában. Nem a tizenkét legjobbat, nem is a tizenkét legrosszabbat. Tizenkettő (plusz kettő), ami így vagy úgy, de fontos. Mint eddig, ezúttal is szívesen olvasnánk a kommenteknél, mely filmeket hiányolják a listáról olvasóink.
 

1. A hét szamuráj (Kuroszava Akira, 1954)



 

Kuroszava, a „legnyugatibb” japán rendező sokat tanult neves kollégájától, a klasszikus westernek tömegéért felelős John Fordtól, de legalább ugyanennyit adott is vissza a vadnyugati film műfajának csodálatos szamurájfilmjeivel. 1961-es remekműve, A testőr Sergio Leone-féle remake-je (Egy maréknyi dollárért) megteremtette a spagetti western műfaját, az őgyelgő szamurájok öngyilkos akcióját elmesélő A hét szamuráj pedig előbb vérátömlesztésként hatott a saját paneljeinek ismételgetésébe belefáradt amerikai westernre, majd ezzel a közvetítéssel a háborús alműfajokra is komoly hatást gyakorolt. A hasonló jellegű későbbi munkákkal ellentétben a japán mester alapfilmje nem cinikus akciómozi (bár az erőszak mértékére és a harci jelenetekre sem lehet panaszunk), sokkal inkább történelmi keretek közé helyezett humanista eposz. Ezt a leghosszabb változatában nagyjából három és fél órás művet a mai napig minden idők egyik legjobb filmjének tartják, de Kuroszava jelképesen a későbbi mozikra is áldását adta, amikor A hét mesterlövészt rendező John Sturges-nek elismerése jeléül egy szamurájkardot ajándékozott. (OD)

A zsoldos (Il Mercenario, The Mercenary, 1966). Rendezte: Sergio Corbucci. Írta: Giorgio Arlorio, Adriano Bolzoni, Sergio Corbucci, Franco Solinas, Sergio Spina, Luciano Vincenzoni. Szereplők: Franco Nero (Sergei Kowalski), Jack Palance (Curly), Tony Musante (Paco Roman), Giovanni Ralli (Columba). 110 perc. 

Utazók, útra fel! – Mit kell tudni róla?

Bár Sergio Corbucci számos műfajban kipróbálta magát, rendezett történelmi filmet, politikai thrillert és vígjátékot, mégis a spagetti-westernnel vált igazán ismerté. Az olasz direktor a zsáner erőszakosabbik, korántsem vérszegény vonulatát képviseli, nem elégszik meg a pisztolypárbajokkal, alkotásaiban a dinamitrudaktól kezdve a baltán át a géppuskáig mindent felhasznál, hogy pörgős összecsapásokban gazdag jelenetekkel szórakoztassa akcióra éhes közönségét. Híressé az 1966-os, Franco Nero főszereplésével készült Django tette, melyben egy, a meggyilkolt feleségéért vériszamos bosszúhadjáratot indító férfi kálváriáját követte végig. A két esztendővel későbbi Il Mercenario (A zsoldos) már a zapata western műfajához tartozik, azaz egy politikai kontextusba helyezett vadnyugati történetet mesél el.

Be sem mutatták még Werner Herzog Mocskos zsaru-variációját, de már el is készült az új filmje. A stáb több mint ígéretes: David Lynch az egyik producer a sok közül, a főszereplő Michael Shannon és Willem Dafoe, de feltűnik még benne Chloë Sevigny, Udo Kier, Grace Zabriskie és Michael Pena. A történet valós eseményeken alapul: egy színész, aki egy görög tragédiában játszik éppen, elköveti azt a bűnt, amelyet a darabban is: megöli az anyját. A film elején rendőrök érkeznek ahhoz a házhoz, ahol elbarikádozta magát és túszokat ejtett, majd flashbackek segítségével derül ki, hogy mi is történt pontosan. A trailer alapján mindenesetre akár Lynch is rendezhette volna a filmet. Bemutató a szeptemberi Torontói Filmfesztiválon. (Előzetes a tovább után.)

H É T F Ő

Összeesküvés-elmélet
Donner-Gibson 1. - Richard Donner filmje korrekt thriller, bár a nagy paranoiamozik (Magánbeszélgetés, A Parallax-terv, Maraton életre-halálra stb.) színvonalát távolról sem hozza. Ezúttal Mel Gibson és Julia Roberts privát szféráját és életét veszélyeztetik a nagy-titkos gonoszok.
Vetítik: Viasat3 - 21:00