Őszintén szólva nem tudok Jason Lee-ről egy egységes képet mondani. Karrierjét professzionális gördeszkásként kezdte, szerepelt egy Sonic Youth videoklipben, amit Spike Jonze társrendezett, aztán Kevin Smith beszippantotta a saját kis univerzumába (Shop-showtól kezdve szinte minden), hogy onnan kikandikálva jobb (Majdnem híres), vagy éppenséggel sokkal rosszabb szerepeket kapjon (Álomcsapda). De inkább rosszabbakat. Aztán jött a Nevem: Earl pár évig tartó sikere, ami az NBC tévécsatorna egyik legsikeresebb komédia-felhozatalának zászlóshajója lett, és amit aztán a csatorna négy évad után elkaszált. Mindenközben Lee 2006-ban csendben készített egy klipet az egyik kedvenc zenekarának, a texasi Midlake-nek.

Sonatine – japán, 1993. Írta és rendezte: Takeshi Kitano. Szereplők: Takeshi Kitano, Aya Kokumai, Tetsu Watanabe. 90 perc.
Vetítik: M2 - 23:45

A kortás mozi japán császárának munkája az Erőszakos zsaruval 1989-ben kezdett és a Forrásponttal 1990-ben folytatott bűnfilm-trilógia zárótétele. A Szonatinában Kitano kicsit elmozdult arról az alapról, amelyen két korábbi jakuzamozijában állt, és ehhez felhasználta a Forráspont után pihenésképpen készített Tengerparti jelenet (Nyár, csend, tenger) forgatásán szerzett tapasztalatait is. A lírai pillanatképeket sorjázó Tengerparti jelenet és a kőkemény Erőszakos zsaru leleményeinek összefésülése nem mindennapi művészi kísérlet volt, de megérte. Az eredmény egy brutális és költői ellengengszterfilm lett: Kitano Ozu zenfilmjeinek hangütését vitte be az ezredvégi jakuzamozik világába, és ezzel párja nincs elegyet alkotott.

A Szonatina máig azon filmek közé tartozik, amelyekkel a leggyakrabban azonosítják Kitano munkásságát nyugaton, nem véletlenül, hiszen már a címével a rendező filmkészítői stratégiájának lényegét, az ismétlésekre és ellipszisekre alapozott minimalista építkezést hangsúlyozza. Maga a cím magyarázatra szorul: a szonatina a szonátához hasonló, bár annál vázlatosabb zenei műforma, három tétele közül az első és az utolsó egymás pandanja. Az ABA-struktúra precíz megvalósítását látjuk Kitano művében, a véres jelenetekkel lazán megszórt, de humoros pillanatokban sem szűkölködő első tétel után egy kedvesen idilli szituációkban gazdag második következik, majd a megejtően brutális harmadik tétellel zárul a film. Többen elmondták már – egymástól fényévekre álló alkotók munkáira hivatkozva –, hogy a japán művészfilm eredendő zeneiséggel bír, legalábbis muzikálisabb, mint a nyugati, köszönhetően a hangulati és tónusváltásoknak, a statikus és dinamikus plánok ritmikájának, az ismétlődő motívumok (sőt: ismétlődő képek) játékának. A Szonatina ennek a tételnek az ideális illusztrációja, iskolai szemlélető ábrája.

Másfél hónappal a bemutató után nyugodtan kijelenthető: a Becstelen Brigantyk egyöntetű sikert aratott, nemcsak a Tarantino-filmek viszonylatában, de általában véve is jól teljesített a mozipénztáraknál; nálunk épp a múlt héten lépte át a 200 ezres határt. Ami a kritikusokat illeti, a többségnek tetszett, bár sokan kifogásolták azt, ahogyan QT a háború témájához nyúl. A Népszabadság szerzője szerint a rendező „láthatóan nem akar mondani semmit a háborúról, a zsidókérdésről, a nácikról, a filmkészítésről, nem akar a múltunk mélyére ásni, nem érdekli, hogy ebből mi lehetne érvényes ma – ez persze lehet erény, de itt most inkább lustaságnak tűnik”, és nagyjából ezt hozta fel vádpontként Vaskó Péter is a filmről folytatott rádiós vitában, kiegészítve azzal, hogy lehet ugyan viccelni is a témával, de „a II. Világháború olyan erős állítás, amit vagy parodizálni kell, vagy abszurdot tenni hozzá (…) itt ezt nem lehet megúszni.”

A kérdés tehát egyértelmű: „üzen-e” valamit a Becstelen Brigantyk, vagy csak szórakoztat? Mark Blankenship, a The Huffington Post bloggere szerint igen. Még augusztusban megfogalmazta a saját olvasatát, miután látta, hogy Rogert Ebertnek és a többi híres kritikusnak ez a megközelítés eszébe sem jutott. Becsülettel végigolvastam szinte minden magyar nyelven megjelent recenziót illetve elemzést, és úgy tűnik, a magyar kollégák sem figyeltek fel a filmnek erre az aspektusára. A tovább után erről lesz szó.

Bár a blogon még nem esett róla szó, az év egyik legkülönlegesebb bemutatójának ígérkezik Wes Anderson animációs filmje. A Fantastic Mr. Fox Roald Dahl (Charlie és a csokigyár, Meghökkentő mesék) azonos című regényének feldolgozása, amely teljes egészében stop motion technika segítségével készült. Az alábbi werkfilmben az alkotók mesélnek a forgatásról, ami akár önmagában is érdekes lehetne (5229 felvételből és 621 450 képkockából állították össze a kész filmet), de hasonlót már láttunk. Ami különlegessé teszi a forgatást, az az, hogy Wes Anderson nem volt jelen, a kész filmen – legalábbis a tovább után látható előzetes alapján - mégis egyértelműen fel lehet ismerni a sajátos wesandersonos stílust. Mindez annak köszönhető, hogy a rendező megkapta az összes felvételt a neten keresztül, rögtön az elkészülte után, és így azonnal korrigál(tat)hatta a képeket, sőt akár „live streaming” üzemmódban is figyelhette a munkálatokat (a szoftverben ténylegesen volt egy „Live to Wes”-gomb). Ezen kívül videóra vette magát, amint eljátssza a szereplők dialógusait és mozdulatait, majd elküldte az animátoroknak útmutató gyanánt. Mindebből annyi a tanulság, hogy a személyes (szerzői) jelenlétet egy stúdiófilmben is meg lehet őrizni, és ehhez még jelen sem kell lenni a szó fizikai értelmében.
 

A Variety értesülései szerint a Columbia Pictures megfilmesítené Susana Fortes Esperando a Robert Capa című regényét, amely a magyar származású fotóriporter Gerda Taróval való két évig tartó kapcsolatát dolgozza fel. A történet 1935-ben kezdődik, Párizsban, ahol Capa és a Németországból menekült Taro először találkoznak. A következő évben már együtt tudósítnak a spanyol polgárháborúból, Capa itt válik világszerte ismert fotóssá, többek között az azóta sokat vitatott A milicista halála című képe révén. Taro, aki az első jelentősebb női haditudósító volt, 1937-ben meghalt a brunete-i csatában.

Mann, aki nem csak rendezője, de producere is lesz a filmnek, régóta szeretett volna Capa alias Friedmann Endre életéről forgatni, amihez végül Fortes regényében találta meg a megfelelő anyagot. Nyilatkozata szerint ezúttal is alacsony költségvetésű, nyers filmet akar készíteni. A történetet Jez Butterworth adaptálja, aki korábban az On-leány és Az utolsó légió című filmek forgatókönyvét írta (előbbit rendezte is.) Színészekről, bemutató dátumáról egyelőre nincs hír.

H É T F Ő

Életben maradni
A Szombat esti láz folytatása John Travolta főszereplésével. Sylvester Stallone nem túl meggyőző rendező, viszont a Bee Gees zenéje határozottan fülbemászó.
Vetítik: TV2 - 11:40

Szemet szemért
John Schlesinger thrillere az önbíráskodás nagyszerűségéről.
Vetítik: M1 - 22:20

A Szezám utca és a Muppet Show atyja, a Fantasztikus Labirintus és A sötét kristály rendezője 1990 májusában hunyt el. Kreatúrái a huszadik század második felének meghatározó alakjai voltak: emberiek, csúnyácskák és kaotikusak, jellegzetes mozgással és egytől egyig markáns karakterrel.
Három francia animátor, immár digitális technikával, 2005-ben elkészítette minden idők egyik legszebb hommage-át. A fekete-fehér, egyszerre melankolikus és a Henson-animációk hagyományainak megfelelően mégis végletesen játékos kisfilmben a halotti ágyán fekvő rendezőt több száz muppet veszi körül, akik mintegy képtelenül arra, hogy beletörődjenek teremtőjük elvesztésébe, még egy utolsó napot megpróbálnak vele tölteni. A halott bábmesterrel bábozó bábok jelenetei elképesztő művészi megformáltságuknak és naiv humoroknak köszönhetően mégsem lépik át az ötletesség és az öncélú morbiditás közti vékony határvonalat. Eközben pedig, az önmagán messze túlmutató szituáció – felvetve teremtő és teremtmény viszonyának nem csak bábfilm-specifikus kérdését – azokat és képes elbűvölni, akik még soha nem hallottak Kermit, a békáról vagy Miss Piggy-ről.