Nem mentség, csak tény: John Frankenheimer (olyan klasszikusok rendezője, mint A vonat, A mandzsúriai jelölt, Seconds, Az alcatrazi ember stb.) nem volt éppen a topon, amikor nekiállt az itthon A hadüzenet és A szamurájkard címeken egyaránt ismert akciófilmjének. Az első komolyabb traumát 1968-ban, közeli barátja, Robert Kennedy halálakor élte át (a népszerű politikus ellen éppen azután követtek el sikeres merényletet, hogy a direktor kocsiján elvitte az Ambassador Hotelbe). Nagyjából ez vetett véget a jelentős és sikeres Frankenheimer-művek sorozatának, a hetvenes évek már kisebb kihívásokat és kevesebb dicsőséget tartogatott a filmes számára. A rossz széria csak a Francia kapcsolat II.-vel tört meg, amely ugyan sem sikerben, sem minőségben nem érte utol William Friedkin klasszikusát, de legalább találkozott a nagyközönség ízlésével, és megteremtette Frankenheimer számára egy olyan film rendezésének lehetőségét, amitől mindenki kasszasikert remélt. A Fekete vasárnapról van szó, amely Thomas Harris, A bárányok hallgatnak szerzőjének első regényéből készült. Frankenheimer nagy reményekkel vágott neki a forgatásnak, és tulajdonképpen meg is hálálta a belé vetett bizalmat (a tesztvetítéseken a nézők elaléltak a gyönyörűségtől, a bemutató után a kritikusok sem spóroltak az elismerő szavakkal), de a várt diadal elmaradt – a mű sikeres volt ugyan, de távolról sem annyira, mint az alkotók hitték-remélték. A csalódott direktor a pohár után nyúlt, majd elvállalt egy mutáns medvéről szóló horrort (Jövendölés), ami saját bevallása szerint is az alkoholizmusa miatt sikerült gyengén – miközben ironikus módon jelentős anyagi sikert aratott –, és ezzel már el is érkeztünk a nyolcvanas évek elejéhez, amikor megkezdődött a The Challenge előkészítése.