Nem mentség, csak tény: John Frankenheimer (olyan klasszikusok rendezője, mint A vonat, A mandzsúriai jelölt, Seconds, Az alcatrazi ember stb.) nem volt éppen a topon, amikor nekiállt az itthon A hadüzenet és A szamurájkard címeken egyaránt ismert akciófilmjének. Az első komolyabb traumát 1968-ban, közeli barátja, Robert Kennedy halálakor élte át (a népszerű politikus ellen éppen azután követtek el sikeres merényletet, hogy a direktor kocsiján elvitte az Ambassador Hotelbe). Nagyjából ez vetett véget a jelentős és sikeres Frankenheimer-művek sorozatának, a hetvenes évek már kisebb kihívásokat és kevesebb dicsőséget tartogatott a filmes számára. A rossz széria csak a Francia kapcsolat II.-vel tört meg, amely ugyan sem sikerben, sem minőségben nem érte utol William Friedkin klasszikusát, de legalább találkozott a nagyközönség ízlésével, és megteremtette Frankenheimer számára egy olyan film rendezésének lehetőségét, amitől mindenki kasszasikert remélt. A Fekete vasárnapról van szó, amely Thomas Harris, A bárányok hallgatnak szerzőjének első regényéből készült. Frankenheimer nagy reményekkel vágott neki a forgatásnak, és tulajdonképpen meg is hálálta a belé vetett bizalmat (a tesztvetítéseken a nézők elaléltak a gyönyörűségtől, a bemutató után a kritikusok sem spóroltak az elismerő szavakkal), de a várt diadal elmaradt – a mű sikeres volt ugyan, de távolról sem annyira, mint az alkotók hitték-remélték. A csalódott direktor a pohár után nyúlt, majd elvállalt egy mutáns medvéről szóló horrort (Jövendölés), ami saját bevallása szerint is az alkoholizmusa miatt sikerült gyengén – miközben ironikus módon jelentős anyagi sikert aratott –, és ezzel már el is érkeztünk a nyolcvanas évek elejéhez, amikor megkezdődött a The Challenge előkészítése.
Magányos férfihős, kultúrák találkozása, akció, harcművészetek, elhivatottság, új élet, szerelem, dráma – a politikai machinációt kivéve minden megvan ebben a filmben, ami a direktor legjobb munkáiban felbukkan (bizony, ez még a harcművészetre is igaz: A mandzsúriai jelölt az első mainstream amerikai film, amelyben profi karatésok összecsapása látható), Frankenheimernek gyakorlatilag csak jelen kellett lennie, hogy összeálljon egy szolid remekmű, ami visszalöki őt a nagy költségvetés felett diszponáló játékosok klubjába. Ez akkor még nem történt meg, nem véletlenül: a rendező nem volt jelen, legalábbis lélekben biztosan nem. Saját bevallása szerint akkor már a forgatáson is ivott, ami korábban nem fordult elő, úgyhogy Japánból hazatérve rögtön be is utaltatta magát az elvonóra. Mint említettem, ez magyarázat lehet, de mentség semmiképpen. De mire is keressük a mentséget?
Mindarra, amit kiváló kollégám ebben a cikkében megfogalmazott. (Persze ha teljes mértékben egyetértenék vele, talán nem is írnám ezeket a sorokat, úgyhogy tisztázzuk: vele ellentétben én nem tartom rossz, alapjaiban elhibázott filmnek A szamurájkardot, még ha el is ismerem, hogy a japán kultúra és filmművészet barátjaként érvényes, megalapozott véleményt fogalmazott meg.)
A film főszereplője egy kisstílű volt bokszoló, Murphy (Scott Glenn), aki szokatlan megbízást kap: egy értékes kardot kell becsempésznie Japánba. Az akció persze nem megy simán, a futár élete is veszélybe kerül. Murphy végül a megbízója apjának, Yoshida-sannak (Toshirō Mifune) az iskolájába kerül, ahol eleinte azon mesterkedik, hogy megszerezze a fegyvert Hideo, a jakuzafőnök (egyben Yoshida-san fivére) számára, de minél többet ért meg az idegen kultúrából, annál erősebben kötődik a mentorához – és nem mellesleg annak csinos leányához. Hideo persze nem adja fel a harcot, a testvérek közti leszámolás nem várathat magára sokáig.
Ezzel a sztorival Frankenheimer tehát jó lehetőséget kapott rá, hogy egy ütős, egzotikus, egzisztencialista felhangoktól sem mentes akciómozit tegyen le az asztalra. És bár A szamurájkard kultstátusza megkérdőjelezhetetlen, az összkép alapján ki kell jelentenünk: a rendező kihagyta a ziccert. A filmje majdnem jó, azaz felemás, egyenetlen – és éppen ezért kicsit dühítő – alkotás lett: megvannak benne a szükséges összetevők, csak éppen rosszak az arányok. Mintha a direktor nem tudta volna eldönteni, melyik történetet akarja elmondani, a kardét vagy a tékozló amerikaiét, ezért megpróbálta egyszerre mindkettőt, amibe viszont beletört a bicskája.
A főszereplő egyértelműen Murphy, csakhogy ő rendre háttérbe szorul, és mintha nem is lenne különösebben érdekes figura. A Mifune alakította idős harcos már jóval izgalmasabb karakter, ő viszont túl kevés játékidőt kap. A többnyire színvonalas harci jelenetek között pedig a néző csak kapkodja a fejét: Murphy önmagára találása a téma, a fivérek rivalizálása, vagy ezek éppen csak a keretet adják a verekedésekhez és lövöldözésekhez? Mi a jelentősége Murphy fiatal barátainak és kibontakozó szerelmének? Hogyan jut el a főszereplő az opportunizmustól a szamurájlét megéléséig? Sajnos a színészi játék nem nyújt sok segítséget az eligazodásban, az egyébként tehetséges, hasonló szerepekben (pl. Testőr kereszttűzben) jó alakítást nyújtó Glenn kőarca inkább tanácstalanságot sugároz, mint kérlelhetetlenséget, vagy éppen gyökeres lelki átalakulást, a többiek pedig lehetőséget se nagyon kapnak a kibontakozásra.
Foghatnánk a forgatókönyvre a részleges kudarcot (leginkább a fókusz hiányát), csakhogy ez sem lenne túl igazságos. A klisék (pl. a secperc alatt legjobb tanítvánnyá váló egykori csibész) alkalmazása biztosan nem írható a szerzők javára, viszont mentségükre szól, hogy ilyen fogások nélkül sokkal nehezebb lett volna megszólítani az amerikai közönséget (aki a két kultúra korabeli viszonyára kíváncsi, nézze meg a Gung Ho című vígjátékot), ráadásul nem egy jelenetben bizonyítékát adják annak, hogy nem vették félvállról a munkát (ilyenek pl. a Murphy jellemét cizelláló apróságok). Mintha csak a „szűrő” hiányozna, ami az egyébként tehetséges írók (köztük két Oscar- jelölt, John Sayles és Ivan Moffat) olvasatai és ötletei közül csak azt tartja meg, amire a mozinak valójában szüksége van. A démonaival küzdő Frankenheimer erre nyilván nem volt alkalmas, ahogy Glenn megfelelő instruálására sem, de a vágó (akinek talán a rehabon tartózkodó rendező közreműködése nélkül, produceri utasítások alapján kellett összeállítania a kész filmet, és egyébként se korábban, se később nem dolgozott Frankenheimerrel) attól még megtehette volna a magáét: a közel 2 órás játékidő kicsit sok a cselekményhez, a kevesebb ezúttal több lett volna.
Hogy akadt némi probléma az utómunka körül, azt jelzi egy furcsa montázs is, amelyre még a kedvező véleményt megfogalmazó kritikusok is gyakran felhívják a figyelmet: miközben Murphy egy piacon át próbál menekülni, a pultra kihelyezett uszonyosok gyors tempójú közelijeivel örvendeztet meg minket a vágó. A szellemi előzményt nem nehéz meglelni a Francia kapcsolat II.-ben, amelynek elején pont azért helyezett el Frankenheimer egy halak belezését bemutató jelenetet, hogy ezzel is erősítse a New Yorkból Franciaországba, egy számára teljesen idegen környezetbe kerülő főszereplő „partra vetett hal” helyzetét, ráadásul a film híres fináléja is egy hosszú gyalogos üldözés. Csakhogy A szamurájkardban látható epizód sokkal esetlenebb a neves elődben láthatóknál: a halas képsor szinte kilóg a filmből bizarrságában, nem pedig elvont képzeteket kelt a történetről vagy a figurákról, így csak erősíti azt az érzést, hogy a potenciálisan ütős művet nem tudták megmenteni a vágószobában, pedig lett volna rá esély. Akkor mégis miért érdemes időt szánni A szamurájkardra?
Bár ez a tény legalább annyira zavaró, mint amennyire imponáló, ebben a filmben az összes sablon, furcsaság és hiányosság ellenére ott bujkál egy jó mozi, ami időről időre megmutatja magát, igaz, leginkább csak 1-1 jelenet erejéig. Mifune jelenléte, Glenn egyes megnyilvánulásai, az összecsapások és a nemtörődöm amerikai magára találásának hitelesebb részletei ellensúlyozzák a sablonos szerelmi szálat, vagy a főszereplő és a japán kisfiú barátságának gejlségét. Hibái ellenére A szamurájkard összességében mégiscsak figyelemreméltó film, még ha harmadik helyre szorul is a hasonszőrű amerikai mozik (Jakuzák, 1975, Fekete eső, 1989) versenyében.
És hogy a happy end se maradjon el: John Frankenheimer az elvonó után lassan visszatért régi formájához, a kilencvenes évekre már a komolyabb elismerések (pl. Emmy-k nívós tévéfilmjeiért) és a nagyobb költségvetésű megbízások (pl. Dr. Moreau szigete) is megtalálták, míg bravúros visszatérésként meg nem rendezte a Ronint 1998-ban. Életművében a The Challenge talán csak lábjegyzet, de önmagában nem érdemtelen darab, az alsó polc kínálatának átlagához képest a legkellemesebb meglepetések egyike.
A cikk először a Dark Corners-en jelent meg.
