"Eltűntnek nyilvánítva" rovatunkban péntekenként egy-egy olyan filmet mutatunk be, amelyet méltatlanul kevesen ismernek. Többségük semmiben sem marad el a nagyra becsült, kanonizált klasszikusoktól, de a körülmények szerencsétlen összejátszása miatt soha nem kapták meg azt a figyelmet, amelyet megérdemeltek volna. A rovat célja, hogy meggyőzzük az olvasót arról, érdemes egy esélyt adnia ezeknek az elfelejtett gyöngyszemeknek
Ha tényleg olyan jó ez a film, miért nem hallottam eddig róla?
A zászlajában magányos csillagot hordozó Texas az amerikai mozi kitüntetetten fontos, ikonikus helyszíne. E száraz, végtelennek tűnő vidéken nemcsak az örök határhelyzet, a különböző kultúrák keveredése és az együttélés feszültségei vizsgálhatók, de a nagyvárosok felől nézve itt még a régi vadnyugati hagyományok, a puritán erkölcsök is tovább élnek. Ez a táj számos rendező számára az egyszerű, tiszta amerikai életmódot szimbolizálja, ezért a társadalomban zajló aktuális folyamatok, a múlt és a jelen összefüggései is élesebben ábrázolhatóak. Az impozáns filmográfiával bíró, itthon mégis kevéssé ismert John Sayles számos filmjében foglalkozik ezekkel a kérdésekkel: a Lone Star e szerzői életmű eddigi legátfogóbb, legsikerültebb darabja. Sayles nagyívű texasi tablóját egy méregerős bűndrámára fűzi, majd kiváló színészekkel, visszafogott stílusban viszi vászonra. Az író-rendező feszült akciók, túlhúzott jelenetek és hivalkodó filmnyelvi megoldások nélkül dolgozik, a felszín alatt azonban komoly indulatok kavarognak. A Lone Star lassan csordogáló, méltóságteljes mozi, mely számos komoly kérdést vet fel, de könnyen fogyasztható, kész válaszok helyett inkább állásfoglalásra késztet minket. A film talán épp e kimért, szikár fogalmazásmódja miatt merülhetett a feledés homályába. Bár a kritika annak idején kifejezetten jól fogadta, sőt, a forgatókönyvet még Oscarra is jelölték, Sayles remekműve manapság rendkívül ritkán kerül szóba.
