A rejtett és rejtőzködő kultúrák feltérképezését célzó antropológiai filmezés lassan százéves: már az 1920-as évek elején, Flaherty Nanukjával megszületett, és – nem utolsósorban a Magyarországról elszármazott Fejős Pálnak köszönhetően – hamar izmosodni kezdett. Mindazonáltal nálunk az antropológiai filmezés sokáig kevéssé volt ismert. A hatvanas években Jancsó Miklós baráti körének tagjai (köztük a később nemzetközi hírűvé vált Boglár Lajos kultúrantropológus), valamint a Balázs Béla Stúdió ifjú titánjai (Sára Sándor, Gaál István), míg később Schiffer Pál és a Gulyás testvérek készítettek szórványosan antropológiai jellegű mozgóképeket, hol néprajzi, hol szociológiai filmnek nevezve azokat. A rendszerváltozás után az ELTE-n életre hívott Kulturális Antropológia Tanszék, illetve a Miskolci Egyetemen megalakított Kulturális és Vizuális Antropológiai Tanszék tudományos bázist teremtett, míg a Duna Televízió anyagi és infrastrukturális hátteret biztosított az antropológiai filmezés számára, amelynek a pozíciói az ezredforduló körül igen kecsegtetőek voltak. Ezt jelezte a Füredi Zoltán által megalakított Palantír Film Vizuális Antropológiai Alapítvány, továbbá a DocuArt mozi és archívum létrehozása, valamint a – forráshiány miatt időközben megszűnt – Dialektus Fesztivál megszervezése. Manapság az antropológiai filmezés anyagi hátterét jobbára az EU pályázatai biztosítják, de ezekkel együtt is az efféle filmkészítés lehetőségei lényegesen szerényebbek, mint egy–másfél évtizede.