„Így kezdődött!” – Az alábbi szöveg 2005-ben (májusban vagy júniusban) jelent meg a Sokk Magazin hasábjain. Akkor még nem gondoltam, hogy békaemberekkel fogok találkozni egyszer majd könyvet írok Lucio Fulciról, egyszerűen csak érdekelt néhány (horror)filmje, amelyek aztán meglepően színvonalasnak és érdekesnek bizonyultak, ezért leírtam róluk pár dolgot – néhány szükséges javítástól eltekintve szó szerint az alábbiakat. Bár ezekkel a sorokkal ebben a formában már nem értek 100%-osan egyet, úgy gondolom, érdemes ismét közreadni őket, már csak azért is, hogy felhívjam rá a figyelmet: jóval több van ebben a témában, mint hinné az ember. Hogy pontosan mi, és hogy mennyiben tér el a mai véleményem a 9 évvel ezelőttitől, kiderül A modern horror mesterei: Lucio Fulci & George A. Romero című kötetben olvasható monográfiából. – OD
A halottak is spagettit esznek 2.
Lucio Fulci zombitrilógiája: Zombi + A pokol hét kapuja + Zombik városa
A pokol hét kapuja legendás gore-jelenetei valóban extrémek, beteg fantáziára utalnak, ám hosszú távon mégis a film hangulata az, ami megmarad emlékezetünkben. A történet valójában csak egy homályos, alig kifejtett alaphelyzet, ami szinte lehetőséget sem ad arra, hogy komolyan vegyük. A filmet nyitó flashback egyszerre lenyűgöző a forma és homályos a történet szempontjából. Gyakorlatilag ez a jelenet adja az egész film „gerincét”: a múlt század elején felháborodott New Orleans-iak egy csoportja beront egy ottani olcsó hotelbe és megkínoznak, majd keresztre feszítenek egy Schweik(!) nevű festőt, aki éppen egy kihalt, lehangoló, egyben félelmetes tájat vet vászonra. Hogy ne végezzenek félmunkát, rálöttyintenek némi meszet is, amely szétmarja az egész testét.