Menahem Golan terjedelmes és sokszínű munkásságából rendkívül nehéz kiemelni egyetlen igazán esszenciális darabot, még úgy is, ha kizárólag azokat az alkotásokat vesszük számba, amiket az izraeli filmcézár rendezett. Bár a producer-zseni a pályája első és utolsó harmadában is rendezett fajsúlyos, komoly műveket, a legmaradandóbb teljesítményei a legendás stúdiójához kötődnek. A Cannon portfóliójából az olyan programadó, az évtized popkulturális trendjeit alapjaiban meghatározó darabok fűződnek a nevéhez, mint A nindzsa színre lép vagy a Delta Force Kommandó. A Golan-jelenség nyomában járva azonban nem feledkezhetünk meg egy harmadik, a maga nemében legalább ennyire esszenciális alapvetésről sem, mely a nagy sikerszéria végét, egy korszak alkonyát és egy producer-karrier végét előlegezi meg. Nomen est omen – a Túl a csúcson hihetetlen töménységbe sűríti azokat a paneleket, melyek Cannon korábbi akciófilmjeiben töltelékként bukkantak csak fel.
Egy-két klisét és unalmas megoldást látni általában hervasztó élmény, ám ha a koncentráció átlép egy bizonyos értéket, az egészséges iróniával felvértezett filmrajongó rögtön felélénkül. A Túl a csúcson olyan brutális sűrűséggel adagolja ezeket a pillanatokat, ami igen ritka ebben a kategóriában - ráadásul nem a menetrendszerűen érkező összecsapásokkal és izmozással, hanem a melodrámai panelekkel sokkol. Már a VHS-alapvetés Kobra után, de még a szuperember-státuszt végleg bebetonozó Rambo III előtt vagyunk. Marion “kőszobor” Cobretti „acélos” megformálása után a saját nagyságától megrészegült Sylvester Stallone ismét magára írja a szerepet és úgy gondolja, színészkedik egy nagyot. Hiába, 1987-ben Arnold mellett ő volt “A” sztár, aki fél karral is lenyomja a mezőnyt - ezúttal szó szerint! A film huszonöt milliós költségvetéséből tizenkettő (!) Sly zsebébe vándorol, ami után szinte természetes, hogy befektetését védendő a rendezői székbe ülő Golan minden dobása a méregdrága főszereplő fényezéséről szól.
Ezek a háttérinfók egészen más megvilágításba helyezik magát a művet. Innen nézve a Túl a csúcson szűk első órája egy egészen brutális ego trip, a Sly-imázs szirupba mártott manifesztuma, a rosszul értelmezett drámaiság és érzelmesség tankönyvi példatára. Lincoln (!) Hawk (!!) becsületes, tiszta szívű kamionos, aki régi teherautójával szeli a végtelen utakat. A motorház elején egy ezüst sólyom (értsd. Hawk!) virít, hősünk filozófiája szerint pedig az „életben semmi sincs ingyen”, illetve „mindent magadnak kell elérni”. Sofőrünk az önmegvalósításhoz a jobb kezével fog neki és a bicepszeit nemcsak a vezetőfülkébe épített kis súlypaddal edzi, de az útszéli csehókban rendszeresen le is nyomja vele a rosszabb arcú kollégáit. Igaz, anno lelépett a jóságos asszony és a gyerkőc mellől, de a nő nem feledte el, sőt, az életveszélyes műtétje előtt nem a gazdag nagypapára, hanem rá bízza a kölyök sorsát. Ha esetleg nem értjük az okokat, elég csak Stallone szemébe nézni és rögtön tudni fogjuk a választ.
Magát a történetet ezek után nem is érdemes részletezni, egy buddy- és road-movie hibridbe csöppenünk, ahol a karót nyelt sznob kisfiú és bárdolatlanul tökéletes apa lassan megszeretik egymást. A pénzes nagypapa természetesen ármánykodik és elbizonytalanítja az ivadékot, ám az út végén ott a Las Vegas-i szkander világbajnokság, ahol véletlenül nemcsak egy szuperkamion a fődíj, de hősünk megmutathatja, mennyire tud küzdeni. Addig azonban még durván hatvan perc vár ránk, tele émelyítő zenékkel, napfelkeltés apa-fiú edzéssel, amerikai álommal, a mitikus úttal és némi osztályharcos felhangokkal. Ez utóbbi különösen tetszetős, hiszen amikor Sly a rozsdás kamionjával végigszántja az após luxusvillája előtti szoborkertet, az tagadhatatlanul a munkásosztály és a burzsoázia összecsapására rímel.
Az első egy óra meglepően akciószegény, ám annál gejlesebb jelenetei önmagukban is fontos lenyomatok, valójában csak elnyújtott bevezetőként és ellenpontként szolgálnak a film fő attrakciójához. A professzionális szkander világa méltatlanul kevésszer tűnik fel a vásznakon, holott fantasztikus vizuális- és drámai lehetőségeket tartogat magában. Két egymásnak feszülő kar, erőlködő arcok és a hirtelen halál – Golan az utolsó izzadságcseppet is kifacsarja a karbirkózásból és valami egészen elképesztő fináléval ajándékoz meg minket. A fél órás felvonás egy mini harcművész-mozi kieséses tornával, ikonikus ellenfelekkel, vereségből feltámadással. Itt vannak a bevágott női versenyzők és a saját mellüket verő, ősi üvöltést hallató férfiak. A festékivó-szivarevő Grizzly, az irgalmatlan tekintetével büntető Bivaly Hurley elképesztőek, a bevágott ál-interjúk és a hangot is belassító csúcspontok tökéletesek. Hawk csendben szemlélődik, de amikor megfordítja a sapkáját, egy kamion ereje költözik belé. A többi pedig már VHS-történelem…
Tapasztalt kollégánkat idézve szeretnék mindenkit figyelmeztetni arra, hogy ezt a “no-brainer” fércet semmiképpen sem érdemes megtekinteni! De ha mégis, akkor egy jó nagy kanállal kapunk abból a sajátos minőségből, ami anno naggyá tette a Golan vezette stúdiót, illetve abból is, amiről Stallone többé-kevésbé azóta is azt gondolja, hogy nagyon jól áll neki. A Túl a csúcson a nyolcvanas évek mozgóképes popkulturájának egy igen markáns lenyomata - de ami még ennél fontosabb, hogy kellő távolságból nézve rendkívül szórakoztató darab!
