LORNA CSENDJE (Le Silence de Lorna) - belga-angol-francia-olasz, 2008. Rendezte és írta: Luc Dardenne és Jean-Pierre Dardenne. Szereplők: Arta Dobroshi (Lorna), Jérémie Renier (Moreau), Fabrizio Rongione (Fabio). 105 perc
Vetítik: M2 - június 11. - 22:05

Cannes-i elismerés és Lux-díj az Európai Parlamenttől: szűkszavú, de mélyre hatoló Dardenne-film a menekültsorsról.

Felszínre ha egyet is láttunk már Jean-Pierre és Luc Dardenne művei közül, láttuk az összeset, annyira jellegzetesek. A társadalom peremére szorult, alávetett helyzetben lévő vagy boldogtalan, sivár életet élő figurák körében kutatják – szinte a szenvtelenségig szikár minimalizmussal – bűn és bűnhődés lélektanát. Ha azonban alaposabb vizsgálat alá vetjük új filmjüket, lényeges különbségeket fedezhetünk fel a korábbiakhoz képest – a Lorna csendjében például szinte már egy akciófilm gyorsaságával és egy thriller izgalmával pörögnek az események A fiú szinte mozdulatlannak tűnő cselekményéhez képest.
Dardenne-ék formailag is lazítottak: a snittek nem olyan hosszúak, a közelik nem olyan közeliek (premier plán helyett inkább szűk szekondok), mint korábbi munkáikban. A Lorna az eddigi egy nyomtávú, egynemű művekhez (Rosetta, A fiú) képest összetettebb, cselekménye mindenképpen fordulatosabb (lélektanilag talán nem ez az alkotás a legkidolgozottabb, de ebben járja be a legizgalmasabb utat a főhős). S a testvérpár talán itt hatol az emberi gonoszság legmélyebb bugyraiba, hiszen olyan karaktereket ábrázol, akik egy embertársuk szándékos elpusztítására szövetkeztek.

Az új műben azért maradt jócskán a Dardenne-stílusból és -szemléletből. A film most is in medias res kezdődik és kihagyásos szerkezetű, sűrű benne a „balladai homály” (a legsúlyosabb tettek kamerán kívül történnek, ami olyan éles váltásokat eredményez, hogy akivel hősünk egy jelenetben még együtt játszott, annak a következőben már holttestére válogat ruhát). Megmaradt a minimalizmus is, bár ezúttal elsősorban a visszafogott, szinte eszköztelen színészi játék képviseli. A dráma ezúttal is hétköznapi jelenetekből (beszélgetésekből, telefonbeszélgetésekből) bomlik ki, ahogy munka közben is sokat látjuk a főhőst, akit jellemzően követő kameramozgásokkal mutatnak az alkotók. Ahogy nem hiányzik az sem, ami a Dardenne-filmeket annyira sajátossá teszi: nem magyaráznak semmit, a nézőnek magának kell elkapott beszélgetésfoszlányokból, részinformációkból összerakni (esetünkben szinte kinyomozni) a figurák motivációit és a konfliktust.

MARMADUKE – A KUTYAKOMÉDIA – Családi vígjáték egy Kálloy Molnár Péter (az eredetiben Owen Wilson) hangján beszélő kutyával. IMDb: 10/2.3 Egy YouTube-os kommentelő szerint: „it's not so bad. it's like high school musical with dogs.” Egy másik: „I deserve death for seeing this”

ILYEN A FORMÁM – Romkom Jennifer Lopez főszereplésével, a harmincas nőkre pozícionálva. A frappáns tagline összefoglalja a sztori lényegét: „Szerelem. Házasság. Gyerek. A sorrend néha változik.”

A BESZÉLŐ TITKAI - Cézár-díjra jelölt francia börtöndráma, egy elsőfilmes rendezőnőtől. Előzetes, a történet bővebben. (Kritika a Filmvilág májusi számában.)

A VIDÉKI TANÍTÓ – Cseh dráma egy középkorú férfiről, aki Prágából érkezik egy kis faluba biológiát tanítani. A várost azért hagyta el, hogy ne kelljen környezetének bevallania, hogy homoszexuális, a szembenézést azonban itt sem tudja megúszni. Bohdan Sláma filmjét több kategóriában Cseh Oroszlán díjra jelölték, kettőt (forgatókönyv, színésznő) meg is kapott. Angol feliratos előzetes: itt. (Kritika a Filmvilág májusi számában.)

EGY MÁSIK EMBER – A svájci Lionel Baier filmjének főhőse egy botcsinálta filmkritikus, aki egy vidéki lapnál dolgozik, és saját gondolatok híján a nevesebb kollégák cikkeiből ollózza össze írásait. Később összejön egy sajtóvetítésen megismert kolleginával, aki az egyik tekintélyes napilap munkatársa.

A Filmvilág kritikusa szerint: Baier témaválasztása legalább olyan ritka a kortárs európai filmművészetben, mint egy svájci film a hazai mozikban. A szakma felé irányuló kritikus hangneme minden figyelmet megérdemel, jóllehet a nem szakmabeliek érdeklődését nem biztos, hogy fel tudja kelteni, sőt, némi ellenszenvet is kiválthat belőlük. (Zalán Márk kritikája a júliusi Filmvilágban olvasható)

LÁTOGATÁS – Thomas Glavinic osztrák író bűnügyi regényéből Pejó Róbert (Dallas Pashamende) forgatott kamara-thrillert német nyelven, osztrák színészekkel, plusz a magyar Gryllus Dorkával. A történet szerint két házaspár egyikük Fertő-tó partján fekvő villájában töltene el egy közös hétvégét, de az idillt eltűnt gyerekekről szóló hírek árnyékolják be, amely összefüggésben lehet egy interneten terjedő snuff-filmmel. (A magyar mozikba szinkronizálva kerül a film, így Gryllus Dorkát csak az előzetesben hallhatjuk németül játszani.)

A filmes lapokban a „fényfestőt” gyakran az operatőr szinonimájaként használják, de fénnyel festeni lehet egészen konkrét értelemben is. Nem csak a közterületekre kivetített mozgó festményekről van szó, létezik a technika animációs műfajként is, ahol a kamera záridejének lassításával tudják a fény útját láthatóvá tenni. A Slashfilm szerkesztői találtak erre egy kiváló példát. Amatőrfilm, profi színvonalon avagy tűz fénypárbaj némi Tetsuós beütéssel:

H É T F Ő

Egy ház emlékei - Hetediziglen
Zsigmond Dezső díjnyertes filmdrámája. A rendező sajnos minden igyekezete és jószándéka ellenére sem tudta leplezni a tényt, hogy a filmje nagyon alacsony költségvetésből, gyakorlatilag ugyanazon a néhány helyszínen készült.
Vetítik: TV2 - 11:30

A katona
Paul W. Anderson sci-fije, a címszerepben Kurt Russell. David Webb Peoples forgatókönyve azokra az elemekre épül, amelyeket kénytelen volt leghíresebb munkájából, a Szárnyas fejvadászból kihagyni.
Vetítik: Cool - 21:25

Az észak-koreai diktátor, Kim Dzsong Il filmimádatáról márciusi számunkban már esett szó, ugyanezt a témát járja körbe Shane Smith, a VBS (online műsorszolgáltató) egyik alapítója, aki el is utazott Észak-Koreába, hogy megnézze az ország legnagyobb filmstúdióját. (Ugyanezt egyébként már Benda László is megtette a 80-as évek elején, riportját Hollywood Phenjanban címmel adta le a Magyar Televízió.) Smith-nek, az országba látogató dokumentumfilmesekhez hasonlóan, meg kell küzdenie a felügyeletére kirendelt „idegenvezetőkkel”, míg végül eljut a ma már inkább csak múzeumként és a személyi kultusz egyik újabb szentélyeként funkcionáló phenjani stúdióba, ahol külön emlékfalon dokumentálták Kim Dzsong Il összes rendezői utasítását. A Kedves Vezető ugyanis nem csupán gyakorló filmrajongó – kedvenc filmje állítólag Az elfújta a szél, kedvenc színésznője Elizabeth Taylor, és imádja a slashereket – de rendezőként, producerként operatőrként, forgatókönyvíróként, hangmérnökként vagy épp ruhatervezőként is megcsillantotta nyilvánvaló tehetségét, sőt A filmművészetről címmel publikált is a témában; itt szerényen „a Mozi Géniusza” titulust adta magának. Később elraboltatott egy dél-koreai rendezőt, hogy leforgattassa vele a Godzilla észak-koreai verzióját - erről szól Csoma Mózes említett cikke. Shane Smith 23 perces, angol nyelvű riportfilmje egy kissé bulváros ugyan, de kellően informatív és érdekes.

Katalin Varga – brit-román, 2009. Rendezte és írta: Peter Strickland. Kép: Győri Márk. Zene: Geoffrey Cox és Steven Stapleton. Szereplők: Péter Hilda (Varga Katalin), Roberto Giacomello (Gergely), Kántor Melinda (Borlan Etelka), Pálffy Tibor (Antal). 82 perc.
VETÍTIK: Cinemax - június 5. (20:00), június 15. (4:35, 18:35)
             Cinemax 2 - június 6. (20:00), június 16. (4:35), (18:35)

Angol rendező a székely havasokban magyar filmet forgat. Viccnek tűnik, mégis igaz és szép történet kerekedett belőle.

Ha el tudjuk képzelni a női bosszúfilm szubzsánert az 1940-es évek magyar neorealizmusának kezdeteibe oltva, akkor egy lépéssel közelebb vagyunk. De még mindig nem elég közel. Filmünkön módfelett nehéz fogást találni, hogy mást ne mondjak, az európai fesztiválokon rendre feltűnő, meglehetősen tág „Balkán” (magyarán mondva „egzotikus izék”) kategóriába sem illeszthető be. Miután megnéztük előlről-hátulról, kielemeztük, térképre rajzoltuk, még mindig maradnak titkai. Pedig ez egy egyszerű film. Kevés szereplős, tiszta vonalvezetésű, térben és időben jól lekövethető – s tegyük hozzá, nem túlcizellált, már csak a rendkívül alacsony költségvetés miatt sem. A rendező pénzzé tett örökségét (egy szerényebb magyar film költségvetésének tizedrészét) áldozta rá.

Közelebb jutunk-e a titokhoz, ha az Independent kritikusát követve feltesszük a kérdést, vajon ugyanezt a hatást tenné-e ránk a film, ha magyar a rendezője? Az ki van zárva, felelnénk kapásból, a magyar filmesek nagy ívben kerülnek mindent, ami hazai, olyannyira, hogy még a hollywoodi műfajok körül ügyködve sem vetik szemüket a virágkorát élő vámpírtémára, nyilván azért, mert túl sok az erdélyi magyar vonzata. Csakhogy ennek az ellenkezője sem igaz. A részlegtől a Deltáig, Az érsek látogatásától Az életek énekéig vagy Zsigmond Dezső munkásságáig (hogy csak az eszembe jutó legfontosabbakat mondjam az utóbbi évekből) magyar filmek hosszú sora vezet arra a vidékre. Tiszta sor, nem igényel külön magyarázatot. Ám mit keres a Székelyföldön a readingi születésű és neveltetésű, angol (és görög) felmenőkkel rendelkező Peter Strickland?

Elég sokan kérdezték már ezt tőle, de nem tudott meggyőző választ adni. Pályakezdő – és a pályán kívülről érkező –, naiv szemléletű, amatőr alkotó a korabeli trendekkel szembemenve, lelkes, fiatal csapattal, ismeretlen színészekkel, nagyon kevés pénzből balladisztikus hangvételű filmet forgat, amelyben főszerepet ad az erdélyi tájnak. „Ódon és modern egyszerre. Pontosan megjelölt helyen (az erdélyi hegyek között) és időben (akkori jelen) játszódik, de mégsem csak ott és mégsem csak akkor. Belső ideje meg tere van a képeinek.” Ezt az Emberek a havasonról írta Bikácsy Gergely, de szóról szóra illik a Varga Katalin balladájára is. Tematikus rokonságot is találunk a két történet között: mindkettő a menekülés, az erőszak, a bosszú, az akaratlan tragédia, a bűn és bűnhődés motívumaival dolgozik.

Érdekes lenne látni a Varga Katalin eredeti, angol nyelvű forgatókönyvét, amelyet Strickland úgy írt, hogy közben végtelenítve hallgatta a Pornographyt és a Suicide-ot. A sztorit előbb magyarra, majd „székelyre” kellett fordítani, ám hősünk egyiket sem értette. A nyelvtudásbeli hiány új dimenziót nyitott a hangsávon: a zene, a természet zajai és csendjei egyenrangúvá váltak a dialógusokkal (a hangfelelősök: Kovács György, Erdélyi Gábor, Székely Tamás), amit Ezüst Medvével díjazott a Berlinale zsűrije.

Ami a zenét illeti, Geoffrey Cox és Steven Stapleton kompozíciója hajlamos túltengeni, s helyenként olyan benyomást kelt, mintha nem ehhez a filmhez, nem ehhez a történethez, nem ehhez a műfajhoz készült volna. Az eredeti zenék – a Szászcsávási Banda a mulatós jelenetben, a gyerekek énekelte népdalok – viszont jól megtalálják a helyüket. Nagyszerűek a zömmel erdélyi színházakból érkezett színészek, élükön a címszereplő Péter Hildával és Pálffy Tiborral. Győri Márk kiemelkedő fotografálása nemcsak delejes hatású, emlékezetes képeket teremtett, hanem stílusegységet is.

Strickland fő érdemét és filmes tehetségének legbiztosabb jelét mégsem csak a nagyszerűen megválogatott stábban, hanem az elbeszélésmódban látom. Jó érzékkel találta meg azt a kihagyásos, az eseményeket előlegző, máskor csak sejtető, a feszültséget fokozatosan építő szerkezetet, amelyen elbeszélhető egy filmballada. A főcím előtti jelenettől, amelyben „rendőrök” keresik a hősnőt, majd a nyitó szekvenciáktól, ahol a falusiak nem fogadják Katalin köszönését a múltat feltáró utazás egyre sötétülő stációin át szinte hibátlanul érkezünk el a film tetőpontját jelentő Gyilkos-tavi csónakázásig, amely végre megvilágítja a történéseket. Ezt követően azonban megbicsaklik a film. Tempót váltunk, az addigi lassú sodrást gyors, rövidre zárt és lényegében megoldatlan jelenetek váltják fel. Miután a térben előre, az időben visszafelé haladva eljutunk az eredendő bűnig, a megváltás témája kidolgozatlan marad.

Hibái ellenére is ígéretes és erős elsőfilm a Varga Katalin balladája. S mivel Peter Strickland titkát még nem sikerült megfejtenünk, várjuk a folytatást.

Bori Erzsébet

Ridley Scott a szakított a romantikus Robin Hood-képpel. A kedélyes igazságosztó helyébe sprődebb és ellentmondásosabb figura lép.

Öt évvel ezelőtti filmeposza, a Mennyei királyság után Ridley Scott újra középkori témához nyúlt, ezúttal több szerencsével, hiszen a keresztesháborúkról szóló film megcsonkított verzióban került a mozikba – és általános elégedetlenséget váltott ki –, a rendezői változatnak nevezett korrigálás pedig már jórészt csak DVD-n jutott el a rajongókhoz. A Robin Hood előzetese már hírül adta, hogy Ridley Scott és Russell Crowe ötödik közös munkájának több köze lesz a tíz évvel ezelőtti Gladiátorhoz, mint a mítoszt feldolgozó bármelyik korábbi filmhez. Itt nem lesz kedélyes erdei piknik, se hetyke vadászkalap, annál inkább vér és veríték, a jéghideg számítás és a végletes elszántság összecsapásai.
A középkor leghíresebb törvényenkívülijének alakja olyannyira egyetemes kultúrkincs, és annyi alapvető emberi téma bontható ki a történetből, hogy Scott és a produceri szerepkört is vállaló Crowe úgy látták, a korábbi, romantikus filmváltozatok után érdemes a történelemkönyveket is elővéve alkotni egy felnőttebb, a mítoszt több ponton kiforgató, de végül új alapokra helyezve megerősítő változatot erről az ebben a formában valószínűleg sohasem létezett hősről.