LORNA CSENDJE (Le Silence de Lorna) - belga-angol-francia-olasz, 2008. Rendezte és írta: Luc Dardenne és Jean-Pierre Dardenne. Szereplők: Arta Dobroshi (Lorna), Jérémie Renier (Moreau), Fabrizio Rongione (Fabio). 105 perc
Vetítik: M2 - június 11. - 22:05

Cannes-i elismerés és Lux-díj az Európai Parlamenttől: szűkszavú, de mélyre hatoló Dardenne-film a menekültsorsról.

Felszínre ha egyet is láttunk már Jean-Pierre és Luc Dardenne művei közül, láttuk az összeset, annyira jellegzetesek. A társadalom peremére szorult, alávetett helyzetben lévő vagy boldogtalan, sivár életet élő figurák körében kutatják – szinte a szenvtelenségig szikár minimalizmussal – bűn és bűnhődés lélektanát. Ha azonban alaposabb vizsgálat alá vetjük új filmjüket, lényeges különbségeket fedezhetünk fel a korábbiakhoz képest – a Lorna csendjében például szinte már egy akciófilm gyorsaságával és egy thriller izgalmával pörögnek az események A fiú szinte mozdulatlannak tűnő cselekményéhez képest.
Dardenne-ék formailag is lazítottak: a snittek nem olyan hosszúak, a közelik nem olyan közeliek (premier plán helyett inkább szűk szekondok), mint korábbi munkáikban. A Lorna az eddigi egy nyomtávú, egynemű művekhez (Rosetta, A fiú) képest összetettebb, cselekménye mindenképpen fordulatosabb (lélektanilag talán nem ez az alkotás a legkidolgozottabb, de ebben járja be a legizgalmasabb utat a főhős). S a testvérpár talán itt hatol az emberi gonoszság legmélyebb bugyraiba, hiszen olyan karaktereket ábrázol, akik egy embertársuk szándékos elpusztítására szövetkeztek.

Az új műben azért maradt jócskán a Dardenne-stílusból és -szemléletből. A film most is in medias res kezdődik és kihagyásos szerkezetű, sűrű benne a „balladai homály” (a legsúlyosabb tettek kamerán kívül történnek, ami olyan éles váltásokat eredményez, hogy akivel hősünk egy jelenetben még együtt játszott, annak a következőben már holttestére válogat ruhát). Megmaradt a minimalizmus is, bár ezúttal elsősorban a visszafogott, szinte eszköztelen színészi játék képviseli. A dráma ezúttal is hétköznapi jelenetekből (beszélgetésekből, telefonbeszélgetésekből) bomlik ki, ahogy munka közben is sokat látjuk a főhőst, akit jellemzően követő kameramozgásokkal mutatnak az alkotók. Ahogy nem hiányzik az sem, ami a Dardenne-filmeket annyira sajátossá teszi: nem magyaráznak semmit, a nézőnek magának kell elkapott beszélgetésfoszlányokból, részinformációkból összerakni (esetünkben szinte kinyomozni) a figurák motivációit és a konfliktust.

Az új filmben is hangsúlyos ezenkívül, hogy a Dardenne-hősök nem az ész emberei, hanem ösztönlények (a pénzt sosem könyvlapok közé, inkább a földbe ásva rejtik el), akiknek elsődleges céljuk a puszta létfenntartás (Rosetta, A gyermek). Habár a filmek városias környezetben játszódnak, a figurák félállati létének fontos szimbóluma, hogy a város mellett közvetlenül ott van és különös jelentőségre tesz szert a természet (Lorna számára az erdő jelenti majd a végső menedéket).

A Lorna csendje különösen sok hasonlóságot mutat az 1996-os Dardenne-művel, Az ígérettel – olyannyira, hogy akár párdarabjának, pontosabban inverzének is tekinthető. Mindkét film a bevándorlók, illegális bevándorlók világába vezeti a nézőt, ám míg Az ígéretben a becstelen helyi lakosok miatt hal meg egy emigráns, addig itt épp a bevándorlók törnek egy „őslakos” életére. A hasonlóság a két mű között az egyes motívumokban is tettenérhető: egy váratlan érzelemkitörés során Lorna ugyanazzal a mozdulattal, ugyanolyan hirtelen öleli át a nőgyógyászt, mint tette azt az 1996-os darab Igorja az afrikai nővel. A Lorna azonban már az új, egyesült Európában játszódik, ahol egy fiatal albán nő bármire képes a belga állampolgárságért és a jobb életet ígérő pénzért, így egy bűnbandába keveredik, s hallgatásával végül szinte magával a tettel egyenértékű főbenjáró bűnt követ el, amit Igorhoz hasonlóan megpróbál mindenáron – akár saját testi épsége, élete árán is – helyrehozni. Az adott szó (legyen az egy haldoklónak – mint Az ígéretben – vagy egy még nem is élőnek tett ígéret) a korábbi bűneik ellenére szentté válik hőseink számára, így próbálhatnak meg végül bűnbocsánatot nyerni. Ám ahogy a Dardenne-filmeknek nincs határozott nyitányuk, úgy nincs lezárt befejezésük sem: az egykori dokumentumfilmesek mintha csak a valóság egy kihasított, ellopott szeletét mutatnák be, mindenféle kommentárt mellőzve és anélkül, hogy főhősük sorsát megnyugtatóan rendeznék.

Vajda Judit