Bud Spencer végtelenül cool. Bud Spencer végtelenül gáz.

Szeretett hazánkban mindkét kijelentés maradéktalanul igaz, mindössze annyi számít, kit kérdez meg az ember. Mert Spencer (és persze Terence Hill) nevét bizony mindenki ismeri Magyarországon, és keveseket hagynak hidegen. A Bud Spencer-filmek rajongótábora óriási, a Kincs, ami nincs 172. ismétlése bármikor lenyomja egy zsírúj Sandra Bullock-gigasiker tévés premierjét, ami természetesen sokakat ki is akaszt, és elsősorban nem az immár Oscar-díjas (muhaha!) művésznő (MUHAHAHA!) rajongóira gondolok.
Főleg a sznobok szemében végtelenül gáz Spencer, Hill és a hozzájuk hasonló clownok, ami színész és szerep összekeverésére vezethető vissza. A Carlo Pedersoliként született urat nem túl meglepő módon nagyon sokan legismertebb karakterével, a folyton verekedő, lassú felfogású medvével azonosítják, így őket már az is meglepetésként érheti, hogy a "buta bunyós" önéletrajzot ír, az pedig különösen, hogy egykori sztársportolóról, olimpikonról van szó, aki mellesleg nyelveket beszél, diplomákat szerzett, ír, zenél, vállalkozik, feltalál etc. Akárhogy is nézzük, Pedersoli-Spencer kalandos életű, figyelemreméltó figura -- már az is kisebb csoda, hogy világsztár lett (közel 40 évesen, "tehénszemekkel", láthatóan kopaszodva, egy szumóbirkozó alkatával), és akkor még bele sem lapoztunk a remek anekdotáktól hemzsegő életrajzi könyvébe. Amint ezt is megtettük, két dolgot kell megállapítanunk: 1) a belelapozás nagyjából egyenlő a kiolvasással 2) ez éppen annyira jó, amennyire rossz.

Die Welle – német, 2008. Rendezte: Dennis Gansel. Írta: Dennis Gansel, Todd Strasser és Peter Thorwarth. Kép: Torsten Breuer. Zene: Heiko Maile. Szereplők: Jürgen Vogel (Rainer Wenger), Frederick Lau (Tim), Max Riemelt (Marco), Jennifer Ulrich (Karo). 101 perc.
Vetítik: Filmbox Extra - 21:15

Megalázó kísérletekről és parancsuralomról szóló filmet sokat láthattunk már – ennél jóval kevesebb azon művek száma, melyek egy vezető nélküli diktatúra kialakulását illusztrálják. Dennis Gansel alkotása sokszoros adaptáció: a fejlődési sor a diákjain a náci birodalom működését demonstráló kísérletet végző tanár 1967-ben megtörtént esetétől az általa írt újságcikken és egy 1981-es amerikai tévéfilmen keresztül végül az utóbbi regényváltozatán át vezet – és ez a hosszas formálódás igazán jót tett neki.

A német (!) alkotó elszakad a Harmadik Birodalomtól: filmje cselekményét egy általánosságban az autokráciát tárgyaló iskolai projekthét keretébe helyezi. Ezzel nemcsak modernizálja a sztorit, hanem egy aktuálisabb analógiára hívja fel a figyelmet, hiszen a „hogy történhettek meg a II. világháború borzalmai?” helyett arra helyezi a hangsúlyt, hogyan fordulhat át a tökéletes demokrácia erőszakos diktatúrává (amire elég könnyű mai példát mondani). Ez az átfordulás pedig vezető nélkül valósul meg, hiszen Ganselnél a Hullám nevű csoportot életre hívó tanár később hangsúlyosan nem folyik bele az eseményekbe. A film legizgalmasabb kérdése tehát: manipulálhat-e valaki úgy, hogy nem is tud róla? A folyamatok ábrázolása pedig olyan finom lépésekben történik, hogy még a néző sem veszi észre, mikor változik meg minden (ha megváltozik egyáltalán).

A rendező ráadásul nemcsak élettel tölti meg a fiataloknak szánt regény sematikus figuráit, de sokkal árnyaltabban is fogalmaz, és sikerül túllépnie a címből magából adódó szimbolikus jelentéseken (a hullám egyszerre szép és fenyegető, önmagát gerjesztő jelenség). Todd Strasser 1981-es könyvének didaxisához képest egy gyomron vágó zárófordulat beiktatásával Gansel filmje fejlettebb üzenettel szolgál, miszerint ha a tömegről van szó, semmi sem biztos, csak az, hogy senki sem lehet elég jó pszichológus.                   

Vajda Judit
 

NARNIA KRÓNIKÁI 3. – A HAJNALVÁNDOR ÚTJA - C.S. Lewis hétkötetes keresztény gyerekfantasy-jének hála, Harry Potter kalandjainak végeztével sem maradnak a mozik látványos ifjúsági kalandsorozat nélkül. Érdekesség: a harmadik részt az a Michael Apted jegyzi, akinek egy Bond-filmet (A világ nem elég) is találhatunk a portfoliójában. [előzetes]

A Filmvilág kritikusa szerint: A történetvezetés esetlensége, a durván felskiccelt karakterek, a humor hiánya és a helyenként kifejezetten gagyi látványvilág a világ pereméhez tartó kalandos tengeri utazásról mesélő harmadik részben is változatlanul középszerűvé és sekélyessé teszi a végeredményt. (Szabó Noémi kritikája a januári Filmvilágban lesz olvasható.)

RED – Warren Ellis angol képregényszerző történetéből Az időutazó feleségét jegyző Robert Schwentke készített adaptációt Bruce Willis, Morgan Freeman, John Malkovich és Helen Mirren főszereplésével. A felsorolt színésznagyságok olyan nyugdíjba vonult CIA-kémeket alakítanak, akiket egykori munkaadójuk hidegre akar tenni. Érthető módon szeretnék megtudni, hogy miért. A senior szereplőgárda és a történet egyes elemei miatt néhány kritikus a Stallone-féle A feláldozhatókhoz hasonlította a filmet, maga Ellis viszont nem volt elégedett a végeredménnyel, az eredeti képregény ugyanis jóval komorabb tónusú, mint a komédiára hangolt adaptáció. [előzetes]

HÉTFŐ

Tegnapelőtt
Bacsó Péter legjobb filmjeinek egyike. A forgatókönyv Karinthy Ferenc közreműködésével készült.
Vetítik: Filmmúzeum - 21:00

ARANYHAJ ÉS A NAGY GUBANC - Régi vágású Disney-musical, főszerepben egy körözött banditával és egy királylánnyal, akinek 21 méteres, mágikus aranyhaja van. A külföldi és a hazai kritikusok is meglepően meleg fogadtatásban részesítették a mesét. [előzetes]

ILYEN AZ ÉLET – Drámába oltott komédia (vagy fordítva) két nagyon eltérő habitusú emberről (a nő szingli, a férfi nőcsábász), akik kénytelenek elviselni egymást, hogy közösen gondoskodjanak egy árván maradt kislányról. Főszerepben: Katherine Heigl és Josh Duhamel. [előzetes] 

ZIMMER FERI 2 - Tímár Péter folytatást készített a 12 éve bemutatott vígjátékához, nagyjából ugyanazokkal a szereplőkkel (Reviczky Gábor, Pogány Judit, Szarvas József, Kovács Vanda, Növényi Norbert). A balatoni vállalkozók ezúttal egy kastélyszállóval próbálnak rekordgyorsasággal meggazdagodni. Az előzetesből kiderül, mire számíthatunk.   

Az oktatási és kutatási támogatások drasztikus csökkentése után most a kultúrán a sor. Mindenekelőtt a filmipar került célkeresztbe. Küzdelem az olasz filmművészetért.

„Ebben az országban óriási félreértések vannak a ’kultúra’ fogalma körül. Míg a kultúra az egész nemzet közös java, a szórakoztatóipar – színház, zene, cirkusz, tánc, film – nem az. Az állam csak a kultúrát köteles finanszírozni, a szórakoztatóipart nem.”
Renato Brunetta közigazgatási és innovációs miniszter

„A kultúra nem ad kenyeret!”
Mikor a több éve tartó súlyos gazdasági válság miatt a Berlusconi-kormány is kurtítani kényszerült a minisztériumok költségvetését, Giulio Tremonti gazdasági miniszter mondta azt a kulturális tárcát irányító Sandro Bondinak, hogy „a legkomolyabb elvonásokra azok a területek számíthatnak, amelyek nem adnak kenyeret”.
Az oktatási és kutatási támogatások drasztikus csökkentése után most a kultúrán a sor.
Mindenekelőtt a filmipar került célkeresztbe. A Szabadság Pártja gubbiói nagygyűlésén Renato Brunetta közigazgatási és innovációs miniszter így szónokolt: „Vannak az olasz kultúrának olyan vadhajtásai, amelyek az adófizetők pénzén élősködve az országot szapulják. Ilyen alakok parádéznak most a Velencei Filmfesztiválon.” Majd a szintén jelen lévő Bondi kollégához fordult: „Nagyon okosan teszed, Sandro, ha elzárod előlük a FUS csapját!” (FUS: a „szórakoztatóipar” produktumainak, vállalkozásainak, intézményeinek, szervezeteinek, rendezvényeinek stb. állami támogatására szolgáló, 1985-től törvényben garantált alap – A ford.) „Noha ezek a paraziták a 30­–40 millió eurós állami támogatásokból egész életükben legfeljebb 3–4 ezret hoznak vissza, szenvedő képpel mégis folyton azt hajtogatják, milyen undorító a mi Itáliánk! Pont ők, akik semmit nem tettek azért, hogy itt bármi jobb legyen!” Az egyetértő tapsvihar után a miniszter újabb rohamra indult „az operaházak parazitái, az énekesek, zenekarok, díszlettervezők” ellen, akik „soha nem kényszerültek megméretni magukat a piacon, hisz’ közpénzekből éltek. Nekik is azt tanácsolom: menjenek dolgozni! Ha hazánkban valami undorító, hát ezek a felfújt hólyagok azok. Közpénz pedig csak annak jár, aki megérdemli!”. (Corriere della Sera, 2009. szeptember 12.)
 
„Követelődzés helyett inkább tanuljanak meg jó filmeket csinálni!”
A kormány a napokban jelentette be, hogy a FUS 2011-re előirányzott összege a 2008-as 450 és a jelenlegi 407 millió euróról 262 millióra csökken. Mindez szinte a teljes kulturális ipart összeomlással, családok százezreit pedig biztos munkanélküliséggel fenyegeti. Ráadásul az adó-visszatérítés eddigi rendszerét is megszüntetik. Vajon megállítható-e még ez a folyamat?

Irvin Kershner

- Annyi fiatal van a porondon, egy csomó fenegyerek, miért pont én kellek neked?
- Hát, mert mindent tudsz, amit egy Hollywood-i rendezőnek tudnia kell, de te magad nem vagy az.

A kérdést Irvin Kershner, A Birodalom visszavág (1980) leendő rendezője tette fel, a választ George Lucas, a Star Wars-univerzum atyja és mindenese adta. A USC-ről ismerték egymást, ugyanis Kershner többek között (fotózás, dokumentumfilm-készítés, tévésorozatok és -filmek forgatása) a wannabe-fenegyerekek oktatásával is foglalkozott. Egykori tanítványa nem tévedett, Kershner valóban tisztában volt mindazzal, amit egy anyagilag sikeres film rendezőjének tudnia kellett (nem csoda, ő is sikeres rendező volt, ha nem is kifejezett sztárdirektor), de nem a bevételt és a közönség pillanatnyi elégedettségét tekintette a legfontosabb szempontnak.
Irvin Kershner fél lábbal a Régi, fél lábbal az Új Hollywood talaján állt. Eleinte B-filmeken csiszolta a tehetségét, de a harmadik munkáját már a fiatal Haskell Wexler fényképezte (később ő lett az "ifjú törökök" egyik legfontosabb operatőre és a formabontó Medium Cool rendezője) és Cannes-ban Arany Pálmára jelölték (az 1961-es Hoodlum Priest alkotói végül a Nemzetközi Katolikus Film- és Audovizuális Szervezet díjával vígasztalódhattak). Az alacsony költségvetésű drámák elismert rendezővé tették, 1966-ban már a James Bonddal éppen világsztárrá lett Sean Connery-t dirigálta az A Fine Madnessben, egy évvel később George C. Scott is a kamerája elé állt (The Flim-Flam Man). Utóbbi mű, valamint a Loving (1970) a kritikusok tetszését is elnyerte. Gyengébb volt a fogadtatása a Barbra Streisanddal készített Enyém, tied, miénknek (1972), a MASH sztárjait újra összeboronáló Kémek (1974) pedig kifejezetten gyengén szerepelt mindenhol. Pályája első szakaszában mindenesetre Kershner bebizonyította, hogy a történetből elsősorban a szereplők belső drámája érdekli, jó a vizuális érzéke, ért a különböző műfajokhoz és a megfelelő ritmus eltalálásához. A Shunkawakan visszatér (1978) egy további fontos körülményre hívta fel a figyelmet: Kershner képes sikeres és jó folytatást készíteni, olyannyira, hogy sokan az ő filmjét még az eredetinél is jobbnak tartják.

A John Carpenter forgatókönyve alapján készült "amerikai giallo-t", a látványos Laura Mars szemeit (1978) követően Kershner lehetőséget kapott rá, hogy egy méregdrága, óriási felelősséggel járó produkcióval bebizonyítsa, minden igaz, amit az érdemeivel kapcsolatban valaha mondtak. Nem aratott szégyent, a vonakodva elvállalt A Birodalom visszavág minden idők egyik legjobb és legsikeresebb filmje lett, nem utolsósorban azon ritka folytatások egyike, amelyeket az előzménynél is jobbnak tartanak.
Kershnernek ezt követően már csak két ismert és sikeres, de nem különösebben jelentős mozira jutott ereje-ideje: a Soha ne mondd, hogy soha egy kánonon kívüli James Bond-film, ami újra összehozta Connery-vel, a Robotzsaru 2. pedig egy "bűnös élvezet"-kategóriába sorolható akció-sci-fi, amely sajnos arra bizonyíték, hogy még ő sem tudott minden folytatást felhozni az előzmény színvonalára.
Irvin Kershner nem volt öntörvényű auteur vagy félreismert zseni, viszont kívülről tudta a szakma minden csínját-bínját, és ihletett pillanataiban képes volt remekműveket alkotni. A felsorolt filmek mellett tehetségét bizonyítják elismert, kései tévéfilmjei is, melyeket a magyar közönség is láthatott (a Golden Globe- és Emmy-díjas Támadás Entebbe-nél, 1976, és a Traveling Man, 1989), valamint színészi alakítása tisztelői, a nevezett "fenegyerekek" egyikének filmjében: ő játszotta Zebedeust a Krisztus utolsó megkísértésében (Martin Scorsese, 1988).

Mario Monicelli

Kershnerhez hasonlóan Monicelli sem érte el soha az utolérhetetlen lángelméknek kijáró mély tiszteletet (nem is lehetett könnyű olyan honfi- és kortársak mellett, mint Fellini, Antonioni és a többiek), viszont benne már komoly, társadalmi kérdésekre érzékeny, következetes szerzőt is tisztelhetünk.