A DILEMMA – Ron Howard vígjátéka azon hollywoodi produkciók táborába sorolható, amelyeknek egyetlen mondatban, illetve kérdésben össze lehet foglalni a történetét (akár a piszoár mellett is, ahogy az ismert bonmot tartja). Jelesül: mit tegyünk, ha legjobb barátunk feleségét hűtlenségen kapjuk? Elmondjuk a legjobb barátnak, vagy sem? Aki dilemma elé kerül: Vince Vaughn. A férj: Kevin James; a feleség: Winona Ryder .  [előzetes] 

A Filmvilág kritikusa szerint: A legnagyobb, megválaszolatlan kérdés nem a szereplők motivációival kapcsolatos, hanem az alkotókéval: vajon miért is volt érdemes elmesélni ezt a történetet. (Vörös Adél kritikája a februári Filmvilágban olvasható.)

BOSZORKÁNYVADÁSZAT – A Tolvajtempó és a Kardhal jónevűnek csak jóindulattal nevezhető rendezője, Dominic Sena középkorban játszódó kaland-fantasy-t készített, főszerepben a mindig mindent elvállaló Nicholas Cage-dzsel. A színész egy keresztes lovagot alakít, aki társával (Ron Perlman) együtt dezertál a seregből, majd odahaza elvállalja, hogy egy ördögűzésre kijelölt lányt elszállít a szertartás helyszínére. Útközben megkérdőjeleződik a lány bűnössége, és az egész misszió célja. Kellemes meglepetés: az egyik szerepben a kiváló dán színészt, Ulrich Thomsent láthatjuk, akivel, többek között, Szász János Ópiumában is találkozhattunk. [előzetes] 

A Filmvilág kritikusa szerint: A Boszorkányvadászat egészen a kínosan túldigitalizált ostrom-fináléig veretes kalandtörténet,egyszerű, erős karakterekkel és visszafogottan kijátszott morális kérdésekkel. (Varró Att ila kritikája a februári  Filmvilágban olvasható.)

SZERELEM, PASTA, TENGER – A török származású Özpetek új filmje a megszokott fajsúlyos témákat járja körbe a szokottnál könnyedebb hangvételben. Egy patinás tésztagyáros família két fia áll a középpontban, mindketten próbálnának kibújni a családi örökség vállalásának felelőssége alól. Döntésüket a barátok és a bölcs nagymama próbálja befolyásolni. [előzetes]

A Filmvilág kritikusa szerint: Ferzan Özpetek jellemző témái és motívumai térnek vissza: az ezredvégen-ezredelőn variábilissá váló nemi identitás, az eljátszott szerepekkel járó öncsalás és az önismeret megszerzése körül forgó, érzelmileg zsúfolt, melodramatikus fejlődésmesét láthatunk titkokkal, és az átadható tapasztalat ígéretével gazdagítva. (Forgács Nóra Kinga kritikája a februári Filmvilágban olvasható.)

ROHANÁS – A vígjátékok és ifjúsági kalandfilmek után az egykori pankrátor, Dwayne "The Rock" Johnson visszatért az akciófilm műfajához. Egy börtönből szabadult férfit alakít, akinek csupán pár órája van, hogy megbosszulja testvére halálát, miközben egy rendőr (Billy Bob Thornton) és egy bérgyilkos is a nyomában van. A rendező, George Tillman Jr. eddig a Birkanyírás 2.-höz hasonló opuszokkal vétette észre magát, a Rohanás azonban meglepően jó kritikákat kapott. [előzetes]

A Filmvilág kritikusa szerint: Különös, még épp működőképes zsánerkísérlet a Rohanás,és meglehetősen koridegen, mintha csak a Száguldás a semmibe kultuszdarabját látnánk viszont magasabb fordulatszámon és több fordulattal – ha más nem is, kiváló ellenméreg
a Crank-trendre. (Varró Attila kritikája a januári Filmvilágban olvasható.)

EMBEREK ÉS ISTENEK – 1996-ban muszlim szélsőségesek foglyul ejtettek hét, az algériai Tibhirine kolostorában szolgálatot teljesítő szerzetest, majd lefejezték őket. Erről az esetről, pontosabban az előzményekről szól Xavier Beauvois  meditatív filmje, amely tavaly Cannes-ban a Zsűri Nagydíját kapta meg. [előzetes]

A Filmvilág kritikusa szerint: A szerzetesi mindennapok idilli életképeivel és a közös imádságok, éneklések áhítatos képsoraival az Emberek és istenek az áldozatvállalás méltósága mellett tesz hitet. (Baski Sándor kritikája a februári Filmvilágban olvasható.) 

Sharky’s Machine (1981) Rendezte: Burt Reynolds. Írta: William Diehl regénye nyomán Gerald Di Pego. Fényképezte: William A. Fraker. Szereplők: Burt Reynolds (Sharky), Vittorio Gassman (Victor), Brian Keith (Papa), Charles Durning (Friscoe), Rachel Ward (Dominoe), Richard Libertini, Bernie Casey, Henry Silva.

Utazók, útra fel! – Mit kell tudni róla?

Burt Reynolds anyagilag legsikeresebb rendezése, amelyet néhány kritikus is (köztük Roger Ebert) kiemelkedő rendőrfilmnek tart. Reynolds harmadik alkalommal állt kamera mögé egy mozifilm kedvéért, amikor William Diehl (Legbelső félelem) első regényének adaptációját elvállalta. Eggyel korábbi rendezése, A vég máig az elismert, népszerű fekete komédiák közé tartozik, későbbi művei (Stikli, Az utolsó producer) azonban nem igazán sikerültek, így nem csoda, hogy az elmúlt tíz évben még tévésorozatban sem vállalta a direktori feladatokat.

Másfél éve futó, mindezidáig 34 részt megért Tarantino-rovatunkban azt kutattuk / kutatjuk, hogy az egykori videotékás mely forrásokból merít, idéz, kölcsönöz, hommage-zsol. Már eddig is többször felhívtuk rá a figyelmet, hogy egyes filmek és rendezők hatása nem közvetlen, viszonylag könnyen megfejthető és jól körülhatárolható képi, zenei, szövegi idézetek-utalások megfejtésével mutatható ki Tarantino életművében, hanem "áttételesen", egyfajta alkotói hozzáállás vagy stílus formájában.

A Tarantino nyomában sorozatunk új alrovatában azonban már kifejezetten azokkal a művekkel és művészekkel foglalkozunk, amelyek/akik a Ponyvaregény Bonnie-jához hasonlóan nem jelennek meg konkrétan és felismerhetően a vásznon, mégis érdemes kitérni rájuk QT apropóján, hiszen valami módon szerepet kaptak az életművében. Kedvenc mozijai, interjúkban előszeretettel emlegetett könyvek, zenék és minden egyéb popkulturális termék helyet kaphat itt, ami amúgy is figyelmet érdemelne, de nem kapná meg, ha nem ejtenénk róla pár szót a jeles kultrendező kapcsán. Útjára indul tehát a titokzatos ápolónőről elnevezett Bonnie-akták-sorozat! Kezdés: most.

A 2010-es év filmtermésének java még csak ezután fog (?) hozzánk is eljutni. Hogy ezek közül mire érdemes figyelni, azt a külföldi kritikusok évösszegző listáinak, illetve a fájlmegosztóknak köszönhetően nagyjából lehet tudni. Néhány magasra taksált produkciónak már ki is tűzték a bemutatóját. (A király beszéde – február 3.; Fekete hattyú, A félszemű – február 17.; A harcos – február 24.; 127 óra – március 3.; Buried – március 24.) Az alábbiakban viszont a fontosabb 2011-es premierek közül szemezgetünk, elsőként a „nagyobb nevek” filmjei következnek. A folytatás: itt.


The Dangerous Method (David Cronenberg)

HÉTFŐ

Semmi.
 

Zombieland – amerikai, 2009. Rendezte: Ruben Fleischer. Írta: Rhett Reese és Paul Wernick. Kép: Michael Bonvillain. Zene: David Sardy. Szereplők: Jesse Eisenberg (Columbus), Woody Harrelson (Tallahassee), Emma Stone (Wichita), Abigail Breslin (Little Rock), Amber Heard (Maggie).  80 perc.
Vetítik: HBO - 23:30

A kortárs horrorszcéna legdominánsabb műfaja sikerét napjainkban elképesztő variációs potenciáljának köszönheti. A műfaj komoly és kevésbé komoly verziói között találunk a wittgensteiniánus interpretációtól (Pontypool) a náci zombikon (Dead Snow) és a retró-komédián (Fido) át a hímsoviniszta közelítésmódig (Doghouse) szinte mindent, miközben a célközönség kínálta piaci résért tülekedő élőhalottak közül egyre inkább a humoros zombik tűnnek a versengés aktuális nyerteseinek.

Az angol rendezőlegenda, Ken Russell zeneimádata közismert, több zeneszerzőportré fűződik a nevéhez (Mahler, Lisztománia, Zenerajongók), musicaljeit (Twiggy, a sztár, Tommy) pedig a zenei videók előfutáraiként szokás emlegetni. Az alábbi, 1961-ben készült kisfilm is jól illusztrálja a rendező affinitását a klipes szerkesztésmódhoz és vágáshoz. A London Moods-ot még a BBC Monitor című műsorának munkatársaként készítette, filmrendezői pályakezdését megelőzően.  A 10 perces kisfilmben londoni életképeket montázsol össze szellemes asszociációk mentén. Először a „hivatalos”, a turisták által is megcsodált Londont láthatjuk, majd az evés és a testedzés témáját járja körbe, végül az elégikusabb harmadik részben a város sötétebb oldalát mutatja be, Edward Elgar, Christopher Whelen és Ralph Vaughan Williams zeneműveire vágva a képeket.