Almási Réka a csapatépítő tréningben a rendszerváltás felemás magyar társadalmának pontos modelljét találta meg.
„Ti mind egyéniségek vagytok!” – „Igen, mi mind egyéniségek vagyunk!” – „Ti mind különbözőek vagytok!” – „Igen, mi mind különbözőek vagyunk!” – „Én nem!” – hangzik a tömegből a renitens felkiáltás a Monty Python örökérvényű, klasszikus szatírájában, a Brian életében. Ezt a dialógust bontja ki egészestés parabolában a Simó–Grunwalsky-osztályban végzett, első nagyjátékfilmjével a tavalyi szemlén debütált rendező, Almási Réka.
A Team Building egy multinacionális vállalat csapatépítő hétvégéjének kulisszáit használja, hogy kicsiben, zárt közegben, szinte laboratóriumi körülmények között modellezze az egyén és a közösség egymásra hatásának lehetséges módozatait.
Mióta világ a világ, az egyéniségekkel nehéz, mert könnyen lázadóvá válhatnak. Ezért nem tudnak velük mit kezdeni a diktatúrák, vagy akár az olyan nagy szervezetek, mint az egyházak, a pártok, a vállalatok. A rendszer működését biztosító szabályok és ideológiák megkövetelik, hogy a tagok ne lógjanak ki túlságosan a sorból, hiszen az átlagos emberekből álló csapat hatékonyabban tud haladni, mert a vezető könnyebben tudja őket irányítani. De valahogy mindig akad egy a tömegben, aki azt kiabálja, hogy „én nem”. Almási Réka filmjében Nagy Zsolt karaktere, Dani a be nem hódoló figura, aki kritikus szemmel nézi nem csak az Angliából érkező trénert és módszereit, de a megalkuvó csapattársakat is. Egy ideig csak passzív-agresszív beszólásaival bomlasztja az amúgy is gyenge lábakon álló közösséget, majd lázítani próbálja az elégedetlen, de irányítást váró kisebbséget, végül nyíltan szembeszáll az elnyomóval. George, a tréning vezetője, az új évezred Cipollája önismereti játékok segítségével igyekszik megtörni az egyéniséget, és a résztvevők tudatát a cég filozófiájának megfelelően formálni. Az autoriter vezető hivatott karámba terelni a tévelygő juhokat, hiszen „a vállalat nem engedi a lelkedet”.1
 |