Egy évtizede megjelent képregényéből Odegnál Róbert tavaly kisfilmet rendezett, mely az egyik legsikeresebb és leglátványosabb magyar sci-fi lett. A hívó hipnotikus, sötét világa elvarázsolta a műfaj rajongóit és az angolszász nyelvterületen is felfigyeltek rá. A siker okairól és a további tervekről a film társszerzőjével, a forgatókönyvet jegyző és társproduceri feladatokat is ellátó Horváth Áronnal beszélgettünk.
A hívót négy amerikai és egy angol tematikus fesztiválon is díjazták. Kaptatok visszajelzéseket, miért tetszett ennyire a film a közönségnek?
A magyar nézőnek természetesen van egy kis előnye, hiszen felismerjük a számítógéppel manipulált, lerombolt Budapestet, látjuk a Lánchidat, a Bazilikát, a Várat. A külföldi közönségnek ezek a képek egészen más élményeket jelentenek, őket inkább a sajátos hangulat ragadja meg. Nekik a kommunizmus inkább valami távoli, egzotikus dolog, ezért szeretnek olyan filmeket nézni, ahol az erre reflektáló tartalmak valódi, megélt tapasztalatokból származnak. Számtalan amerikai mozi készült már képzeletbeli diktatúrákról, de ezek gyakran elvont, kissé homályos elképzelésekre épülnek. A hívó világa viszont egy nagyon is kézzel fogható valóságból indul ki, az elmúlt negyven-ötven évből, amiből sokat tudtunk meríteni. Nálunk egy csomó apróság hitelesíti az elképzelt jövőbeli világot. Robival elmentünk például a Terror Házába és nagyon sokat beszélgettünk arról, vajon az ott kiállított hétköznapi tárgyak, titkosszolgálati berendezések vagy kínzóeszközök hogyan néznének ki száz évvel később egy fejlettebb technikai környezetben. Ezeket az ötleteket gondoltuk aztán tovább és próbáltuk belepakolni a filmbe. A hívóban már csak a terjedelem okán is korlátozottan, de a jelenlegi terveink között egy egész estés film is szerepel, abban majd vaskosabban megjelennek ezek a dolgok.
