Képzeljünk el egy háromrétegű tortát. A piskótában csokoládé, grillázs és narancshéj-reszelék. Kiváló alapanyagok. A csoki ugyan kissé geil, de az összhatás remek. Jól sikerült torta, de ettünk már ilyen finomat. A torta tetején tejszínhab. Házi készítésű. Kiérezni belőle, hogy nem csak szívvel és lélekkel keverte ki készítője, de tudta is, hogy mit csinál. A legjobb cukrászmesterek mellett tanulta a szakmát. Végül, megkoronázva a tortát, néhány szem meggy a hab tetején, gondosan elrendezve. Idejét sem tudjuk, mikor ettünk ilyen finom, friss gyümölcsöt. Hogy a cukrász bennehagyta a magot? Jó oka volt rá. Lesz mit rágcsálni, ha a torta elfogyott.

A képzeletbeli torta Joel Edgerton ajándéka azoknak, akik kíváncsiak az augusztusi mozifelhozatal kötelező darabjára, egyben az idei év eddigi filmtermésének egyik legszínvonalasabb munkájára. Edgerton, a hollywoodi A-listásokat jó ideje kerülgető színész gondolt egyet, átment auteurbe, és leforgatta Az ajándék című thrillerét. Az általa írt és rendezett filmben a három főszereplő egyikét is ő maga játssza, Vince Vaughnnel ellentétben azonban (aki Nic Pizzolatto True Detective-jében váltott „arculatot” komédiásból brutális maffiózóvá avanzsálva) Edgerton a korábban eljátszott, fizimiskájára írt alfahím-szerepek után ezúttal egy kettyós, kiszámíthatatlan weirdo bőrébe bújva keseríti meg (vagy teszi a helyére) a Kaliforniába költöző ifjú házaspár, Simon és Robyn életét. Az alakváltás tökéletesen sikerül, de ezzel a különböző karaktertípusokhoz szinte már rutinból zajló castingok hajtűkanyarjainak nincs vége: túl azon, hogy a Simont játszó Jason Bateman a lazább, sokszor hiperkönnyed szerepek után egy meredek thrillerben találja magát, még maga a szerep sem arról szól, amit első látásra gondolnánk… Rebecca Hall (Robyn) az egyetlen, aki nem okoz különösebb meglepetést. Őzikeszemek elrévedő tekintetei a múlton rágódva és az ehhez passzoló totális naivitás – eleinte legalábbis, amit a sztori előrehaladtával felvált a Simonnal elképzelt közös jövő vastagon húzott megkérdőjelezése.

Az alapszituáció szinte banálisan ismerős: a látszólag rendezett életű házaspár életébe a semmiből toppan be az idegen, aki annyira azért mégsem idegen, lévén a férj egykori osztálytársa, akire Simon – elmondása szerint – csak szegről-végről emlékszik. Gordo (Edgerton) azonban nem elégszik meg egy véletlen találkozással és egy vacsorameghívással. Gondosan becsomagolt ajándékokat hagy Simonék kertvárosi házának küszöbén, megjelenik a háznál (mivel „épp arra járt”…), mindezt persze teljesen váratlan pillanatokban, rendszerint napközben, amikor csak Robyn van otthon, mivel férje éppen nagyra törő terveit szövögeti belvárosi irodájában. Hiába a kedves gesztusok, Simon kis idő elteltével egyre elutasítóbb lesz, próbálja lebeszélni feleségét a kialakuló viszony tovább mélyítéséről, akinek a szemében viszont Gordo egy kissé furcsa, szorongó, de alapjában véve kedves és szeretetre méltó figura. Egy ponton túl azonban már a nő is kénytelen belátni, hogy valami nem stimmel, Simon ráadásul rá is pakol egy lapáttal, hogy előhozza a lelkileg egyébként is labilis Robynból a paranoiát. Ugyanakkor nem számol azzal az eshetőséggel, hogy Robynnak talán önálló gondolatai is lehetnek, és elkezdhet agyalni azon, vajon a férj miért ennyire eltökélt, hogy távol tartsa maguktól Gordot.

A fentiekből kitűnik, hogy az író Edgerton részben klisékből építkezik, legalábbis a film feléig, viszont ez alatt is patikamérlegen kimérve adagolja a szőnyeg alá kúszó feszültséget. Idővel aztán egyre több titokra derül fény, és amikor már azt hinnénk, hogy majdnem mindent tudunk, előkap valahonnan egy sörétest és leszakítja vele a néző fejét. Rendezőként legalább ennyire hatékony: kiválóan bánik a suspense lehetőségeivel, a súlyokat a megfelelő pontokon helyezi el, Hall és Bateman játéka pedig remekül irányított, még ha valószínűleg kontroll nélkül is képesek lennének kitölteni a történet kereteit. Bármennyire is profi a szkript és a direktori munka, a legnagyobb elismerés azért jár, amit Edgerton a lencse előtt produkál. Az esetlen és bizonytalan gesztusok vagy mozdulatok képsorai mellett az arc rezdüléseiről vett közelik hibátlanul világítanak rá a figura valódi tébolyára. Edgerton ezzel a kicentizett kettősséggel marionett bábként mozgatja nézőit, akik maguk is bajban vannak, hogy mégis hogy ítéljék meg Gordot. Farkassá lett bárány, vagy báránybőrbe bújt farkas? Esetleg mindkettő? Vagy egyik sem? Visszatérve azonban filmkészítői szerepkörére: a dilemmák lezáratlansága is piros pontos megoldás, külön kiemelve a végkifejlet legfontosabb kérdésének nyitva hagyását, tovább fokozva ezzel a közönségben a felvetett morális kérdések keltette bizonytalanságot.

A fentiek ellenére persze Az ajándék sem hibátlan. Az említett klisék egy részének használata például zavaró lehet, pláne akkor, ha hajlamosak vagyunk már az elején feladni. A türelem azonban meghozza a gyümölcsét, és az bátran kijelenthető, hogy Edgerton első rendezése a műfaj gondosan csiszolt, kézműves darabjai közé tartozik, amin nehéz fogást találni. Más műfajokkal egyetemben lassan a pszichothrillert is maga alá temetik a fel-alá repkedő szuperhősök rombolásorgiája nyomán összedőlő felhőkarcolók, vagy az emberi civilizáció összeomlásának különböző árnyképei. A mozi ki tudja meddig tartó CGI-korszakában egyre nehezebb dolga van annak, aki a filmkészítés hagyományos módszereivel (mint a montázs vagy a suspense) próbál valamiféle katarzisélményt kicsikarni közönségéből. Edgerton selyempapírba csomagolt tortája, meggyel és tejszínhabbal, jóval nagyobb élvezetet nyújt fogyasztójának, mint a mesterséges anyagokkal felturbózott gyorséttermi "desszert" vagy a hipermarketek polcairól tucatszámra leemelhető, robbanócukorral töltött édességek garmadája.