
Fincher filmje a középkori moralitásjátékok tematikájára épül. A fanatikus hit nevében elkövetett gyilkosság itt a kulturális kommunikáció egy végletes fajtája.
Vallási tébolyban szenvedő sorozatgyilkost, akit megszállt a gonosz, s ezért kaszabolja le a fél várost, nos, ilyet már sokat láttunk. De olyat, aki a hét főbűn elkövetőit kiválasztva, liturgikus gyilkosságok útján akarná megbüntetni az emberiséget – olyat még nem nagyon. A hasonló tematikájú thrillerek közös problémája amúgy is az szokott lenni, hogy a kiválasztottságtudattal küszködő figura vallási motivációja az elbeszélés során nagyon hamar azonosíttatik a szimpla hóborttal, az elmeháborodottsággal, s ekként elrajzolt, komolyan nem vehető különccé lesz, amitől az egész történet lapossá és külsődleges rémisztgetéssé válik. Vagyis a főhős „dilinyós”, ahogyan az ilyeneket a maga keresetlen egyszerűségével Mills nyomozó nevezi. S a nyomokat számba vevő egyik közös fejtörésük alkalmával ironikusan fel is sorolja azokat az okokat, amelyek az ilyen „dilinyósokat” szerinte aktivizálni szokták: „a hangok kényszerítettek, a kutyám akarta így, Jodie Foster miatt tettem”. Ez utóbbi utalás A bárányok hallgatnak című filmre, azt sugallván, hogy egy „dilinyós” nem tud különbséget tenni fikció és valóság között. Mills, a maga gúnyos módján, az őrültség definíciójának közfelfogással egyező és legközhelyesebb módját képviseli itt. Azt, amelyik úgy tartja, hogy a „dilinyós” a józan ész számára felfoghatatlan, megmagyarázhatatlan okokból és irracionális motívumoktól hajtva teszi, amit tesz. Mills nyomozó tulajdonképpen a film végéig tartja magát ehhez a kényelmes felfogáshoz, még a mű utolsó nagy „trialógusában” is azt az álláspontot képviseli, hogy John Doe egy szimpla őrült (s leginkább annak a paradoxonnak a feloldása érdekli, hogy egy őrült tisztában van-e azzal, hogy ő őrült). A film legvégén viszont, amikor feldereng neki, hogy a dolgok talán bonyolultabbak, mint ő gondolja – már késő.