Képzeljünk magunk elé egy Harvardra igyekvő stréber kockát, akit az erősebbek mindig a szekrényhez kennek a gimi folyosóján. A srác geek ruhákban feszít, és két hasonlóan népszerűtlen cimborájával saját zenekara van. Egy igazi különc, egy kedves csodabogár, aki nyilván még szűz. Nos, megjelent a lelki szemeink előtt a figura? Akkor most képzeljük hozzá gyorsan azt is, hogy hősünk a zöldellő kertváros helyett egy veszélyes környéken lakik és történetesen fekete. A Dope (Kábszer / Narkó) olyan mozi, mintha a csúcsformában lévő Judd Apatow és Spike Lee dolgozott volna össze a Wayans-fivérekkel. Rick Famuyiwa úgy szembesít a buta előítéleteinkkel és a súlyos társadalmi egyenlőtlenségekkel, hogy végig szórakoztató és laza marad.

Famuyiwa okos taktikát követ, hisz a műfaji elvárásainkkal játszadozva komoly témákról képes látszólag könnyedén beszélni. A film fogja a sikeres tinivígjátékok, a gettókomédiák, illetve a gangsta- és rapmozik kötelező alapelemeit, majd alaposan megkavarja azokat. A szimpatikus lúzerek itt nem hamis személyivel zsákmányolt piával próbálnak bejutni a tuti buliba, hanem egy nagy táska drogon kell túladniuk az érettségi bankett előtt. A szüzesség elvesztése helyett a tisztesség megőrzése a cél, a mókás kalandok valójában a kitörésért folytatott harcot jelentik. Itt nincsenek jóságos fehér tanárok vagy remete írók, akik kiemelik az arra érdemeseket. Hőseink maguk küzdenek a skatulyák ellen és éppen azért nyerhetnek, mert tisztában vannak a saját értékeikkel és ügyesen használják fel a rájuk kényszerített sablonokat. Ugyan ki számítana arra, hogy az afrofrizurás hip-hop rajongó okostojás képes lehet átverni a profi bűnözőket. Vagy ki gondolna mondjuk arra, hogy saját erejéből is be tud jutni a Harvardra? És épp ez az a pont, ahol Famuyiwa rafináltan célba talál.

A gettókomédiák, blaxploitation-filmek és súlyosabb szociális tablók különféle megközelítésű, de alapvetően igen hasonló témafelvetései helyett a Kábszer más, egyébként jóval célravezetőbb utat választ. A hősnek a boldogulás érdekében nem kell büszke feketévé válnia, de az uralkodó fehér értékeket sem kell átvennie. A siker kulcsa nem az elvárt pózok felvétele, hanem a saját egyéniség felvállalása, még akkor is, ha mindenki más címkékkel dobálódzik. A filmet íróként és rendezőként is jegyző Famuyiwa görbe tükröt tart a néző elé, hisz mi is vaskos sztereotípiákat ápolgatunk a szűz kockáról vagy a gettólakó szegényekről. A gimis vígjátékokba a fehér középosztály gyerekeit várjuk és a szegénységből kitörni vágyó fekete srácot vagy nagydumás vicces arcként vagy sorscsapásoktól szenvedő megszállottként képzeljük el. Általában észre sem vesszük, milyen könnyedén osztottuk le a lehetséges szerepeket, és ha olyan valakivel találkozunk, akire a durva sémák sehogyan sem illenek, értetlenül vakargatjuk a fejünket. Míg egy zsáner esetében az elvárásaink áthúzását elfogadjuk és egyenesen élvezzük, az életben inkább a végsőkig ellenállunk. Bármit megteszünk, csak ne kelljen felülvizsgálni az előzetes véleményünket.

Buta sztereotípiák, az amerikai társadalom kasztosodása, az afro-amerikai lakosság problémái. A nem éppen közönségcsalogató témákat Famuyiwa trójai falóként csempészi a moziba, önéletrajzi elemekben bővelkedő története ugyanis minden drámaisága ellenére is vicces. A Kábszer az első pillanattól elkapja a ritmust, pontosan adagolja a poénokat és végig lendületes marad. A kortárs nézői igényeknek megfelelően a vonatkozó műfajok felülírása mellett egy halom popkulturális utalás vár ránk és a kísérőzene is kifogástalan. Bár Famuyiwa mintha nem mindig bízna a saját forgatókönyvében és néhol feleslegesen kiemeli a lényeget, sikerült egy sajátos hangulatú, egészen egyedi komédiát rendeznie. A nézőpont különleges, a vonatkozó panelek és karakterek új fénytörésbe kerülve frissnek hatnak, a színészválasztás remek, a fesztelen felszín mögött ott egy ironikusan megfogalmazott, de nagyon is találó kommentár. Az idő meg majd eldönti, a Kábszer felkerülhet-e a Nulladik óra, a Tökéletlen idők és a Superbad mellé a polcra.