A január elsején, 85 éves korában elhunyt Zsigmond Vilmost a Hollywoodi Reneszánsz legkifinomultabb stilisztájaként tartja számon a filmtörténet, hiszen a hetvenes években nagy szerepet vállalt az amerikai filmek vizuális stílusának megújításában. Operatőri innovációiról, és persze neves munkatársairól, Spielbergről, Altmanról, De Palmáról, Woody Allenről beszélgettünk vele még 2015 nyarán.
A Hollywoodi Reneszánszban nemcsak az amerikai film szellemisége, de kinézete is megújult a kamerák, lencsék, nyersanyagok fejlődésének köszönhetően. Az innovációból Ön is kivette a részét: a kézbe vehető, könnyedebb Panaflex kamerát például Ön használta először nagyjátékfilmben, Steven Spielberg Sugarlandi hajtóvadászatában. Dicky Deatsszel együtt pedig kifejlesztették az első hordozható darut. Milyen újítások fűződnek még a nevéhez?
Például a film elővilágítása. Bár a fényképészek használták már ezt a módszert állóképeken, ha azt akarták, hogy a filmjük érzékenyebb legyen, és jobban lehessen rá fényképezni sötétben. Mi a McCabe és Mrs. Millernél használtuk először az elővilágítást, de más célból. Azt szerettük volna, hogy úgy nézzen ki a film, mintha száz évvel ezelőtt készült volna, ha létezett volna már mozi abban az időben. Az eljárás során meglágyítottuk a filmet, így a feketék sötétszürkévé váltak, majd pasztelles, sárgásbarnás színt adtunk hozzá, hogy a régi, szépiatónusú állóképekhez hasonlítson. Az embereknek tetszett, hogy egészen más a stílusa, mint a többi filmé. Akkoriban – főleg a színes, zenés-táncos filmekben – minden nagyon éles, nagyon színes és „túl jó” volt. Mi viszont azt akartuk, hogy a színek halványabbak, tompítottak legyenek. Ezt a stílust használtam párszor más filmekben is.
BETILTOTT VÁGYAK
